Orbán Viktor beszéde az Erdélyi Református Egyházkerület szakiskolájának átadóján 2014. október 3-án Kolozsvárott.

Főtiszteletű Püspök úr! Kelemen Hunor Miniszterelnök-helyettes Úr! Elnök Urak! Tisztelt Tanárok, Szülők és Diákok!

Köszönöm szépen a meghívást! A méltató és hálás szavakra két módon is választ kell adnom. Először is: soli Deo gloria! Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy bennünket választott eszközül az itt élő magyarok megsegítésére. Másodszor biztosítom Önöket arról, hogy szavaikat át fogom adni az anyaországbéli dolgozó magyaroknak, akiknek a munkája és adója tette lehetővé ennek a szakiskolának a megnyitását.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai napon a kincses városban, amely ötvös mestereinek, tehát kétkezi szakmunkásainak köszönhette ezt a megtisztelő címet, átadunk egy szakiskolát, amely valódi kincseket fog nevelni: jó magyar szakembereket. Akik magyarul akarnak boldogulni, és ez jó hír a kolozsvári románok közössége számára is, mert a mi diákjaink ugyan magyar nyelven tanulják ki a szakmájukat, de biztosak lehetünk abban, hogy ugyanolyan lelkiismeretes munkával szerelik majd meg a magyar és a román emberek gáztűzhelyét is. Az Erdélyi Református Egyház által alapított szakiskola üzenet a múltnak, üzenet a mának és üzenet a jövőnek. A múltnak azt üzenjük: igyekszünk felnőni nagynevű elődeinkhez, igyekszünk felnőni örökségünkhöz, Erdélynek ahhoz a szellemiségéhez, amely Tündérkertté varázsolta ezt a vidéket. Üzenet a jelennek is. Üzenjük, hogy Cluj Kolozsvár is, sőt még Klausenburg, Claudiopolis és Klojznburg is. Mindannyian tudjuk, hogy a szélsőséges nacionalisták gyakran azt szégyellik, amire büszkének kellene lenniük, és időnként arra büszkék, amit jobb lenne szégyellniük. Minden nemzetnek és népnek, amely itt élt és él, amely munkájával és imádságával naggyá tette ezt a várost, joga van ahhoz, hogy azon a néven szólítsa, amelyet a sajátjának érez. A mai esemény azonban üzenet a jövőnek is. Nem is akármilyen üzenet. Egy iskola alapítása ugyanis nem csupán azt üzeni, hogy élünk és élni akarunk, hanem azt is mutatja, hogy van elég erőnk, és van elég tudásunk ahhoz, hogy meg is maradjunk, sőt eredményesek, sikeresek és magabiztosak legyünk. Üzenjük: a mai magyarok felfogása szerint a lehetetlen nem egy tény, hanem egy vélemény.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami ma itt velünk történik, olyan különleges, olyan ritka és reményeim szerint olyan átütő erejű, hogy érdemes egy pillanatra megállni és elidőzni felette, mi is történik most itt velünk. A kommunista diktatúra által elkobzott, nemrégiben visszaszolgáltatott ingatlanában az Erdélyi Református Egyház a magyar állam támogatásával szakiskolát indít Kolozsváron. Mindenekelőtt üdvözöljük, hogy az elvártnál, a kívánatosnál és a méltányosnál lassabban, de mégiscsak visszakerülnek jogos tulajdonosaikhoz az elkobzott javak. Azután üdvözöljük, hogy a magyar történelmi egyházaink – vallott és vállalt nemzetmegtartó szerepükhöz híven – a közösség érdekében kamatoztatják visszakapott javaikat. Püspök úr, köszönet érte! És üdvözöljük azt is, hogy Magyarország ma már ott tart, hogy az Alaptörvényben rögzített felelősségviselés jegyében érdemben is hozzá tud járulni, hogy a külhoni magyar közösségek szülőföldükön boldoguljanak. Az ezredforduló tájékán közösen kezdtünk a hatalmas munkába: iskolákat, főiskolákat és egyetemeket alapítottunk szerte a Kárpát-medencében, hogy magyarságunk az anyanyelvi oktatás révén megerősödve szülőföldjén, versenyképes tudás birtokában élhetővé alakíthassa a saját jövőjét. Ma azt láthatjuk, hogy a Magyarország határain kívülre irányuló összegek többségét az oktatásra és a nevelésre fordítjuk. És ez így helyes, már amennyiben a cél a nemzet megmaradása és gyarapodása, márpedig mi lehetne ennél magasabb cél? Szerencsés csillagállásba kellett elrendeződnie ahhoz, hogy ma útjára indítsuk itt, Kolozsváron a református szakiskolát. A régi szeretet házának az épületében tehát a szakma szeretetére fogják tanítani a diákokat, ahol pedig emberszeretet van, ott hihetjük, hogy jelen lesz a mesterség szeretete is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A reformátusok nem véletlenül vallják a semper reformanda elvét. Az egyháznak és az egyházi intézményeknek mindig késznek kell állniuk, hogy megfeleljenek az új idők új kihívásainak. Ez a kihívás pedig most itt, Erdélyben úgy hangzik, hogy eljött az idő, hogy újjá élesszük a magyar nyelvű szakoktatási rendszert. A gimnáziumaink állnak, a magyar nyelvű egyetemi oktatás saját egyetemünkben biztosítva van, eljött az idő, hogy megtegyük a következő, meglehet, döntő fontosságú lépést, és biztosítsuk a megfelelő képzettséggel rendelkező szakemberek magyar nyelvű képzését is. Esélyt kell adnunk azoknak a magyar fiataloknak, akik Kolozsváron és a város környékén élnek, és eddig nem volt lehetőségük arra, hogy magyarul tanulják ki szakmájukat. Mert nemcsak tudóssá, de jó szakemberré is csak a maguk nyelvén válhatnak az egyes nemzetekhez tartozó fiatalok.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A szakoktatási rendszer megújítása aligha kerülhetett volna itt, Kolozsváron jobb kezekbe. Minden szakma becsülete két olyan pilléren áll vagy bukik, amelyek mélyen gyökereznek a protestáns hagyományban. Ezek a pillérek: a képzés és a hivatás. Ha tehát arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként tudjuk a gyakran lesajnált és elhanyagolt helyzetéből kiemelni a szakképzési rendszert, akkor a válasz úgy hangzik: vissza kell adnunk, felszínre kell hoznunk a képzés és a hivatás eredeti értelmét. Erre a feladatra pedig éppen azok a leghivatottabbak, akik még ismerik ezeknek a szavaknak a valódi értelmét. A protestáns értelmezés szerint a hivatás Istentől kapott elhivatás, amelyet mindenkinek a saját szakterületén kell betöltenie: fodrászként, vízszerelőként, politikusként, atomfizikusként. Egy hazát sokféleképpen lehet és kell is szolgálni, mert annak sokféle mesterségre van szüksége, és nyilván Önök is egyetértenek velem abban, hogy az embernek nemcsak az orvosát kell nagy körültekintéssel megválasztania, hanem a gázszerelőjét is. Mégis ma még gyakran értetlenséget szül, amikor egy foltozott nadrágú, olajos kezű ember saját munkájára hivatásként tekint.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hibát követünk el, amikor a hivatás fogalmát szakmákhoz társítjuk, és nem emberekhez. Valójában mindenki hivatást gyakorol, aki felelősségteljesen végzi a munkáját, és lelkiismeretesen dolgozik. Egy olyan városban, ahol nem lelkiismeretes emberek gyűjtik össze a szemetet, vezetik a buszokat, és nyírják a füvet, senki sem élne szívesen és hosszú ideig.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Úgy tudom, hogy Önök rendkívül sok energiát fordítottak arra, hogy a diákok mellé megtalálják a kiváló mestereket is. Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy a valódi mestert onnan lehet felismerni, hogy nemcsak tanít, hanem a diákok számára egy képet is ad arról, miként viszonyul ő a saját szakmájához. A jó tanítvány pedig nemcsak a legjobb fogásokat, hanem ezt a képet is elsajátítja. Mindezek fényében arra szeretném ösztönözni az iskola tanárait, hogy becsüljék meg ezt a régi hagyományt, engedjék, hogy az ne csak az oktatás, hanem az életük részévé is váljon. A diákoktól pedig azt kérem, hogy legyenek büszkék arra, hogy egy ilyen patinás intézményben és magyarul tanulhatnak. Miután pedig elvégzik ezt a képzést, kérem, tekintsenek úgy a szakmájukra, mint az Istentől kapott hivatásukra, hogy ne csak jók akarjanak lenni, de saját területükön a legjobbak. Ha pedig így tesznek, akkor méltó utódai lesznek azoknak a prédikátoroknak és tanítóknak, akik a Kolozsvári Református Kollégiumból indulva lehetővé tették, hogy itt évszázadok múlva is éljenek olyan emberek, akik magyarul beszélnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül nem tehetem meg, hogy a nemzetegyesítés mostani szakaszában ne idézzem meg az erdélyi autonómia élharcosát, Kós Károlyt. A híres „Kiáltó szó” című röpiratában 1921-ben Kós Károly keserűen állapítja meg, hogy a megcsonkított Magyarország lemondott az erdélyi, bánsági, Körös-vidéki és máramarosi magyarokról, és valóban voltak és talán ma is vannak olyanok – bár remélem, fogyatkozó számban –, akik kényelemből, gyávaságból vagy ideológiai megfontolásból lemondanának a nemzet egyes részeiről. Mi, a mai Magyarország elsöprő többsége azonban mindenkor az egész nemzetben gondolkodtunk, ahogyan azt a franciák, a románok, a németek és a világ összes nemzete teszi. Az együvé tartozás érzése és a kölcsönös felelősségvállalás természetes érzés, az ezt tagadó, ideologikus nemzetekfölöttiség mesterséges konstrukció, és ezért életidegen. Éppen ezért büszkék lehetünk arra, hogy huszonöt éves építkezés után elmondhatjuk: Magyarország és a magyar nemzet újra egymásra talált. Egyetlen magyarról sem mondunk le, és minden magyarért kiállunk. Hiszem, hogy Kós Károly 1921-es iránymutatása ma is helytálló: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy idők kapujában állunk. Jó reményünk van arra, hogy a magyar nemzet ismét a nagy és erős nemzetek sorába emelkedjen. Hogy így legyen, meg kell toldanunk Kós Károly ránk hagyott parancsolatát Szent Ágoston útmutatásával. Idézem őt: „Úgy kell imádkoznunk, mintha minden Istentől függene, és úgy kell dolgoznunk, mintha minden rajtunk múlna.”

Az iskola diákjainak és tanárainak sok erőt, jó egészséget kívánok! Az iskolát ezennel átadom.

Soli Deo Gloria!

(miniszterelnok.hu)