Orbán Viktor köszöntője a Debreceni Egyetem centenáriumi tanévnyitóján
2014. szeptember 7-én.
Főtiszteletű Püspök Urak! Excellenciás Püspök Urak! Nagytiszteletű Urak! Az egyetemek tisztelt Vezetői! Polgármester Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Diákok!
Megható és felemelő érzés, hogy száz évvel a magyar királyi tudományegyetem első tanévnyitó ünnepsége után ebben a csodálatos templomban állva szólhatok Önökhöz. A helyhez és az alkalomhoz emelkedett szónoklat és leginkább a Szentírásból vagy tekintélyes egyházfőktől, egyetemi rektoroktól származó idézet illenék. Engedelmükkel – különös tekintettel a diákokra – mondandóm mottójául kilépve a szónokok sorából Cseh Tamáshoz fordulok, mit énekelt ő nekünk a hetvenes évek végén. Valahogy így, idézem őt: „Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: Túléltem én mindeneket, kormányt és féldeciket, egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll Önök előtt.” Majd így folytatja: „hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” S valóban, hogyan lehet túlélni? Megmaradni, hazát megtartani, kultúrát, nyelvet átmenteni, társat találni, gyerekeket felnevelni, derűs, egész, kerek életet élni? S mindezt együtt, egyszerre, nem tolva félre sem személyes, sem a haza ügyeit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azért szeretünk Debrecenbe jönni, mert itt tudják a választ erre a kérdésre. Itt együtt, egymásba fonódva áll templom és tudomány, teológia és egyetem, kollégium és város. Hol a városnak van református kollégiuma, máskor inkább úgy tűnik, a kollégiumnak városa. Debrecen, ha kell, a szabadság őrvárosa, de európai egyetemi város is, fejlődő, irigyelt település, ahol jó élni. Száz évvel ezelőtt a magyar királyi tudományegyetem Magyarország történetének talán legsúlyosabb válsága, az I. világháború árnyékában tette meg első lépéseit. A birodalmakat és uralkodóházakat elsöprő vihar mégsem sodorta el. Hihetjük: ez az egyetem kősziklára épült, nem sodorta el a vihar, mert a Debreceni Egyetem történetfonala egybeszövődött a magyar protestantizmussal. Ha közelebbről vizsgáljuk, látható, 1914-ben nemcsak egy új intézmény története kezdődött itt el, hanem egy akkor már lassan négy évszázados hagyomány folytatódott, és lépett új korszakába. És az Önök egyeteme sziklaszilárd alapra épült azért is, mert a magyar tudomány alapjait itt, Debrecenben többek között azok a diákok rakták le, akik külföldi egyetemekre mentek, hogy az ott szerzett tudást itthon kamatoztassák. Az ő hangyaszorgalmuknak és elkötelezettségüknek is köszönhető, hogy olyan intézmények épülhettek fel Magyarországon, mint a mai Debreceni Egyetem.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Diákok!
Magyarország a nyersanyagokban gazdag országrészeink elcsatolása miatt olyan országgá vált, amelynek nincsenek természetes energiaforrásai és lelőhelyei. Itt csak abból lehet megélni, amit az izmainkkal, a tudásunkkal és a műveltségünkkel állítunk elő. Ezért bár közhely, de vastörvény: a kiművelt emberfő Magyarország legfontosabb aranytartaléka. És ezt jó merkantilistaként nemcsak meg kell őriznünk, hanem folyamatosan növelnünk is kell. Így hát a mi magyar egyetemeinkre sokszorosan érvényes mindaz, amit Jézus a talentumok példáján keresztül tanít nekünk. Az elvárás egyértelmű: az egyetemeknek meg kell sokszorozniuk a családoktól kapott talentumok értékét, méghozzá használható tudással és értékes diplomával. Az egyetem tehát így felelősséggel tartozik a családoknak, és felelősséggel tartozik az egész nemzetnek, a magyar kormány pedig osztozik ebben a felelősségben.
Tisztelt Diákok!
Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy a sikeres életpályához nemcsak értékes tudásra, hanem bölcsességre is szükségünk van. A bölcsesség alapja a református hagyomány szerint Isten és önmagunk helyes ismerete. Mert honnan tudhatnánk, hol kezdődik a különbözőség, ha nem tudjuk, meddig ér az önazonosság? Hogyan nyithatnánk más kultúrák felé, ha már nem tudunk azonosulni saját keresztény gyökereinkkel sem? A liberális relativizmus és a szocialista egyenlősdi rostáján kihullottak az életből, a közéletből is az olyan szavaink, mint elhivatottság, kötelesség, dicsőség, helytállás, becsület, nagyság, haza, odaadás, rang, rend, szilárdság. Ezek a szavak – és velük a gondolatok és az értékek – ma már nem részei a köznyelvnek, pedig nélkülük aligha állhatnánk ma itt. Nélkülük aligha lehettünk volna túlélői az elmúlt száz évnek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A „mi lesz itt száz év múlva” aggodalma mindig felbukkan, ha ilyen évfordulóhoz érkezünk, mint a mai. Ráadásul a zavaros idők mindig előhívják ezt a mélyről jövő aggodalmat. Különösen olyan időkben, amikor nem is azon kell gondolkodnunk, hogy mi lesz száz év múlva, de azt sem láthatjuk biztosan előre, hogy mi lesz a következő hónapokban. Egy éve még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy szomszédos országot a felbomlás veszélye fenyegessen, és elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy keresztény emberek lefejezéséről készült képeket osszanak meg az ő hóhéraik a közösségi oldalakon. Nem volt olyan rég, amikor elképzelhetetlennek tűnt, hogy – szinte minden előzmény nélkül – Európa egyszer csak egy mély gazdasági válság hálójában találta magát, ráadásul a demográfiai hanyatlás lavinájától is szorongattatva. Az ilyen bizonytalan időszakok, tisztelt Diákok, a cinizmus melegágyai. Különösen igaz ez a kommunizmustól sújtott népeknél. Egy író szerint a cinikus olyan ember, aki mindennek ismeri az árát, de semminek sem ismeri az értékét. A cinizmusnak ez a formája sokszor tetten érhető a mindennapjainkban, a kultúránkban, a személyes kapcsolatainkban és a munkahelyükön is. Hányszor hallhatják, tisztelt Diákok, Önök is: csak az dolgozik, aki balek, a becsület és a tisztesség smafu, a gyerek kolonc, a nemzet meg csak egy vicc. Ezért én azt kérném Önöktől, e nagyszerű egyetem nagy remények előtt álló diákjaitól, hogy ne engedjenek a cinizmusnak! Kérem, ne legyenek cinikusok, mert cinizmusból soha nem épült és nem is fog épülni semmi. A cinizmus mindig csak rombol, és sohasem tart meg. Sohasem tartott meg se jellemet, se házasságot, se családot, se várost, se egyetemet, és végképp nem tartott meg egyetlen nemzetet sem. Miért ne állíthatnák Önök, hogy a rendes ember munkából él, hogy a magyar föld legyen a magyaroké, miért ne mondhatnák, hogy első a család, és hogy a haza a miénk?
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyarország ma komoly lehetőségek előtt áll, Önök, diákok pedig a létrehozói és alkotói lesznek ennek a jövőnek. Önökön is múlik, hogy mi lesz itt száz év múlva. Önökön múlik, hogy jól teljesítsenek, komoly célokat tűzzenek maguk elé, igen nehéz kurzusokat vegyenek fel, elgondolkodtató, nehéz könyveket olvassanak, és keressék az okos emberek társaságát. Ismét csak Cseh Tamás, ahogy elénk vágja ezt a hetvenes években. Idézem: „És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.”
Tisztelt Diákok!
Kérem és kívánom Önöknek, hogy ne szálljanak el az első szélre, és legyenek betonkemények, legyenek címzetes, vitézlő magyar túlélők, akik majd száz évesen is állnak a lábukon. Javaslom Önöknek, üzenjünk hadat a cinizmusnak, szorítsuk vissza a hadállásait, és nyissunk teret a bizalomnak. Ez komoly csata. Kívánom Önöknek, hogy közben ne merevedjenek bele a komolyságba, legyenek frissek, szellemesek, keressék a humort, és maradjon erejük az öniróniára is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt években azt értük el, hogy a jövő nyitott. Itt, Magyarországon is nyitott. Nyitottabb, mit bármikor az elmúlt száz évben. Mi, magyarok ma nem követünk egyetlen ideológiát sem. Elutasítjuk az utópia minden formáját. Hiszünk a szabadságban, és bár tudjuk, hogy nincs szabad akaratunk az üdvösségre, mert az az Isten ajándéka, de azt is tudjuk, hogy szabadon dönthetünk és választhatunk a jó és a rossz között. A jövő nincsen készen, magunk alakítjuk majd azt. Az értékeink időtlenek, ezért nyitottak vagyunk az újra, és ezért adhatunk mi, magyarok jó válaszokat a változó világra. Itt az esély, hogy Európa legmodernebb konzervatívjai legyünk.
Tisztelt Diákok!
Amit ma látnak maguk körül, és amit mindközönségesen nemzeti korszaknak vagy nemzeti kormányzásnak nevezhetünk, nem azt jelenti, hogy az Önök előtt járó rendszerváltó nemzedék, melyhez magam is tartozom, felért a csúcsra. Sokkal inkább azt jelenti, hogy új időszámítás kezdődött, ahol minden újra definiálható. Új alapokon, új közösség és más jövő építhető. Ahol most vagyunk, nem valaminek a végét, betetőzését jelenti, hanem valaminek a kezdetét. Mi, a rendszerváltó nemzedék megtisztítottuk a terepet a bozóttól, de a tisztást otthonossá tenni már az Önök dolga. Sok sikert kívánok hozzá!
Soli Deo gloria!
(miniszterelnok.hu)