A miniszterelnökkel Kocsis Éva beszélgetett a Kossuth Rádió „180 perc” című műsorában.

– Jó reggelt kívánok, a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnök. Jó reggelt!

– Jó reggelt kívánok!

– A független országgyűlés megalakulásának 25. évfordulóját ünnepeltük ezen a héten, azt mondta, hogy a romeltakarítás után most következik a berendezés. Mit jelent ez a gyakorlatban a következő két-három évben?

– Valóban 25 éves évfordulót ünneplünk, s miután a saját életünkről van szó, egyszerre örülünk, hogy túléltük ezt a 25 évet, másfelől rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk olyan fiatalok, mint voltunk. Épp elég, ha a tükörbe nézünk reggelente, és látjuk a különbséget a 25 évvel ezelőtti önmagunk és a mai képünk között. A számvetés ilyenkor elkerülhetetlen. Talán arról kevésbé érdemes beszélni, hogy mi volt 1990 és 2010 között, és izgalmasabb, hogy mi volt 2010 és 2015 között. Annál is inkább, mert van itt egy nemzedéki probléma, körülmény; ugye, akik a rendszerváltáskor születtek, azok most 25 évesek. Nekik arról beszélni, hogyan volt az ő születésük előtt, és hogy van most, és hogy mennyivel jobb az a világ, amiben most élünk, ahhoz képest, amiben akkor éltünk, amikor ők még nem voltak, bonyolult feladat, szülőként is tapasztalom, hogy komoly energiákat kell mozgósítani, hogy sikerrel magyarázza mindezt el az ember. Ellenben már a mostani fiatalokkal közös élményünk a 2010 és 2015 közötti öt év. Valóban, ahogy Ön mondta: megkockáztatható, hogy a 2008-ban kitört pénzügyi válságnak a következményeit most, 2015-re sikerült felszámolnunk, túl vagyunk a válságkezelésen, és túl vagyunk a romeltakarításon is, ami most előttünk áll, már ennek az évnek a fele is erről szól, és az előttünk álló évek is erről szólhatnak, hogy a polgári berendezkedést miképpen valósítjuk meg. Vagyis azoknak a vitáknak van most itt az ideje, hogy a polgári életminőséghez mit lehet, és mit érdemes megtennie Magyarországnak.

– A polgári életminőséghez szükséges például, hogy a bevándorlókat szabályozzák?

Hogyha nem szabályozzuk a bevándorlókat, hanem egy ilyen kollégiumi házibulit hirdetünk, hogy mindenki jöhet, aki ráér, és akar, és addig marad, ameddig a kakas kukorékolni nem kezd, akkor a polgári berendezkedésnek semmi esélye nem lesz. Egy nagyon komoly problémával állunk szemben: meghússzorozódott, hússzorosára nőtt három év alatt az illegálisan a magyar határt átlépők száma, ez Európában is kiemelkedő adat. A legtöbb menekült Svédország után lakosság arányosan számolva Magyarországra érkezik. Ma még átszaladnak rajtunk, de nem érdemes sem a németeket, sem az osztrákokat élhetetlen baleknak tekinteni, érdemes figyelni azokra a vitákra, amelyek ezekben az országokban zajlanak, és amelyek előrejelzik, hogy ez bizony hamarosan véget ér. És ha ők az illegális határátlépéseket megakadályozzák a saját határaiknál, akkor – mint egy nagy zsákban – minden illegálisan Magyarországra érkezett menekült itt marad nálunk, és az veszélybe sodorja a megélhetésünket, a munkahelyeinket, egyáltalán mindazt, amit az elmúlt években felépítettünk. Ezért Magyarországnak észnél kell lennie, egyszerre kell a szívére és az eszére hallgatnia.

– A kritikusok azt mondják, hogy nem az a forgatókönyv következik, hogy visszatoloncolják ilyenkor a menekülteket, ugyanakkor – hogyha visszaemlékezünk 2011-re – akkor ezt a forgatókönyvet egyébként egyszer már a gyakorlatban teszteltük lényegében, amikor a tunéziai menekültek megérkeztek Európába, és az olaszok azt mondták, hogy azt szeretnék kérni, hogy a menekülteket más országok is fogadják be. Akkor a francia belügyminiszter is tiltakozott, sőt gyakorlatilag a határ lezárásával fenyegetett – leegyszerűsítve. Így volt ezzel Ausztria, így volt ezzel Németország. Tehát amikor a gyakorlatban tesztelték a rendszert, akkor a szolidaritás elve nem működött.

– Mert itt most nem szolidaritásra van szükség, hanem a törvények érvényesítésére. Az egy őrült ötlet szerintem is, elnézést kérek a kollégáimtól, az európai miniszterelnöktől, hogy így minősítem az ötletüket, de őrült ötletnek tartom, hogy valaki beengedi a menekülteket a saját országába, nem védi meg a határait, majd utána azt mondja, hogy most pedig szétosztom közöttetek, akik egyébként egyáltalán nem akartatok senkit sem beengedni. Ez nem fair, ez nem szolidaritás, ez egy unfair, méltánytalan és tisztességtelen javaslat, nem is áll módunkban elfogadni. Én azt gondolom, hogy mindenki védje meg a saját határait, ha pedig közösen akarunk valamit tenni, aminek lenne értelme, akkor annak meg arra kell irányulnia, hogy kívülre helyezzük a problémát Európán. Tehát nekünk a meginduláskor kell fellépnünk, ezért az egy helyes gondolat, hogy az embercsempészek hajóit meg kell semmisíteni, el kell kobozni, és meg kell akadályozni, hogy neki tudjanak indulni azok a menekültek Európának, akikről tudjuk, hogy csak illegális módon tudnak belépni Európa területére. Meg kell védeni a határainkat, és ki kell kényszeríteni a törvényeinket.

– Na, jó, de mi a helyzet azokkal a hajókkal, amelyek illegálisan megközelítik az olasz partokat, a spanyol partokat, és ki kell menteni az embereket, mert ott vannak?

– Ott már nincs mit tenni, mégis egy keresztény kontinens vagyunk, az nem lehet, hogy szemünk láttára haljanak meg emberek, ezért a problémát a gyökerénél, az induláskor kell kezelni. Két módon. Egyfelől sokkal több energiát kell fordítanunk – pénzt is ideértve – azoknak az államoknak a megerősítésére, ahonnan elindulnak a menekültek, fel kell szerszámoznunk technikai és pénzügyi értelemben is, hogy meg tudják védeni a saját határaikat, és ne áramoljanak onnan ki az emberek. Másfelől pedig meg kell akadályozni, hogy útnak induljanak. Különösen a tengeren van erre lehetőség, erre vannak történelmi példák. Ennél bonyolultabb dolog, ami Magyarországot érinti, mert hozzánk nem tudnak tengeren érkezni – bármennyire is szeretnének –, csak szárazföldön keresztül. Ez egy másik problémát vet fel, itt elsősorban a koszovóiakkal és a szerbekkel való együttműködésnek lehet nagy jelentősége, a belügyminiszter sikeresen irányította ezeket a kapcsolatokat, és úgy látom, hogy mi meg tudjuk oldani a saját problémánkat. Tehát ha az Európai Unió nem kényszerít ránk életszerűtlen szabályokat – ma ez a helyzet –, ha ezeket a szabályokat le tudjuk rúgni magunkról, és mi erre készülünk, akkor mi képesek vagyunk Magyarországot megvédeni a megélhetési bevándorlóktól.

– Hogyan néz ki az a gyakorlatban, amikor Magyarország ezeket a szabályokat lerúgja magáról?

– Úgy néz ki, hogy Magyarországon az illegális határátlépőknek egy korrekt, de kemény elbánásban van részük, és ezért nem is célozzák meg Magyarországot. Ez korábban is így volt, egészen addig, amíg az Európai Unió el nem vette tőlünk a szabályozás lehetőségét, Magyarországot nagy ívben elkerülték a megélhetési bevándorlók. Ezt kell visszaállítanunk.

– De amikor a bevándorlás szigorítását sürgeti – és most nézzük még mindig a magyar helyzetet –, akkor tulajdonképpen a menedékkérelmeknek a szigorúbb elbírálásáról beszél, vagy pedig már a határon kell dönteni? Viszont, hogyha a határon kell dönteni, akkor ez azt is jelenti, hogy például, most leszámítva a koszovói menekülteket, de például az Iszlám Állam elől üldözött keresztény család sem fog bejutni.

– Ezt úgy kell csinálni, hogy mindenkit, aki illegálisan lépi át a határt, törvénysértőnek kell tekinteni. Tehát az illegális határátlépés nem bocsánatos bűn, nem kedélyes délutáni szórakozás, hanem egy adott állam egyik legfontosabb szabályának megsértése, és mint minden törvénysértőt, itt is azonnal azt, aki ezt elköveti, ellenőrzés alá kell vonni, vagyis őrizetbe kell venni, és utána le kell folytatni az eljárásokat. Akiről kiderül, hogy valóban politikai üldözött, annak az erre vonatkozó szabályok szerint meg kell adni az Európában való tartózkodás lehetőségét, na, de az emberek többsége nem ilyen. Bár ezt állítja magáról, de a valóságban megélhetési vándorló; azért indul el, mert azt gondolja, hogy jobb élethez juthat Európában. Nekünk ahhoz kell őket hozzásegítenünk, hogy azt hihessék, hogy odahaza is lehet nekik emberhez méltó életük, de ha már elindultak, akkor külön kell választani azokat, akik valódi politikai üldözöttek, rájuk egészen más szabályok vonatkoznak, azoktól, akik megélhetési okokból indultak el. De bármelyik kategóriába is tartozik valaki, ha belép Magyarországra, azonnal őrizetbe kell venni, és az eljárásokat már őrizetesként kell velük szemben lefolytatni. Ma nem ez a lehetőség, hanem az a helyzet az uniós szabály szerint, ha valaki jól válaszol öt kérdésre – papírjuk van, ki vannak oktatva –, akkor azonnal lehetetlen őket őrizetbe venni, hanem hagyni kell, hogy szabadon mozogjanak egész Európa területén, így Magyarország területén is. Ha nem mennének tovább, hanem itt maradnának, ma kezelhetetlen szociális feszültségekkel nézne szembe Magyarország. Bocsásson meg, de ezért mondom, hogy vannak, akiket nem érint súlyosan ez a kérdés, és nem tartom korrektnek, hogy ők meg a mi kontónkra nagylelkűsködnek. Bízzák ezt ránk.

– Véleménye egyébként gyakorlatilag az összes tagországnak van, a brit választási kampánynak az egyik fő témája volt, bizonyos értelemben a németországi pártok, a CDU is szigorítana. Az ausztrál kormányt és Kanadát most ne hozzuk ide, mert nem Európa, de Svájcban ismerik a kvótarendszert, az olasz belügyminiszternek is ismerjük a szigorító álláspontját. Mindezek ellenére mégis Magyarország van ismét ott az Európai Parlament Igazságügyi Bizottsága előtt, és kapunk meglehetősen éles kritikát épp a bevándorlás szigorítása miatt és a halálbüntetés miatt, de arról csak később beszéljünk.

– Nem kritikának kell tekinteni, elismerésnek. Magyarország az egyetlen ország, amelyik nyíltan, világosan és egyenesen beszél erről a problémáról. Aki így beszél, mert meg akarja oldani a gondjait, azzal vitatkoznak, de ez elismerés, nem kell ettől megijedni. Az, hogy bennünket támadnak vagy kritizálnak, vagy a mi véleményünk körül forog a vita, az elismerés, jó hír, nem rossz.

– Az a jó, hogy rólunk szól a vita, vagy az, amit kapunk? Mert tulajdonképpen, amit kapunk, az, hogy a nemzeti konzultáció összemossa a bevándorlást és a terrorizmust.

– De a nemzeti konzultációról kifejtett vélemények azt jelzik, hogy Magyarországon van nemzeti konzultáció, náluk meg nincs, vagyis nálunk fontos kérdés, hogy megkérdezzük az embereket, náluk meg nem. Ez jó hír szerintem, csak jól kell olvasni.

– De azzal nem ért egyet, hogy olaj a tűzre az, hogy a terrorizmussal együtt emlegetjük a bevándorlást?

– Egy fontos kérdés az, hogy Európában a terrorizmus veszélye, annak megnyilvánulásai összefüggnek-e a bevándorlással, erről megoszlanak a vélemények. Az embereknek van véleményük erről, a kérdőív nem azt mondja, hogy ez így van, vagy úgy van, hanem megkérdezi, hogy szerintük van-e összefüggés. Énszerintem egy fontos vélemény, hogy mit gondolnak az emberek, a saját személyes biztonságukat összekötik-e a bevándorlás növekedésével, vagy nem, számít, hogy az emberek mit gondolnak, és mit éreznek ezzel kapcsolatban.

– Tegyünk egy pici kitérőt a brit voksolásra, a brit választások most látható eredményére. Az látszik, hogy az a fajta gondolkodás győzött, ami már a kampányban is hallható volt, hogy szigorítsák például a bevándorlásnak a kérdését Nagy-Britanniában is. Mit remél a következő időszakban? Árgus szemekkel figyelte Európa is, hogy mi történik Nagy-Britanniában.

– Én lelkes vagyok ma reggel. Örülök, hogy Cameron miniszterelnök úr óriási fölénnyel nyert. Volt egy-két akció európai uniós ügyekben, ahol közösen léptünk fel, de ami ennél is fontosabb, hogy a bátorság győzött. Európában ma kétfajta politika létezik: a bátor meg a mismásolós. Cameron elnök úr kétségkívül a bátor emberek közé tartozik, és a politikája is szókimondó és bátor, beleáll a vitákba, elmondja, hogy mit gondol, bevonja az embereket ebbe a vitába, és utána dönt, inkább jól, mint rosszul – legalábbis a brit választók ezt így gondolták. Szerencsés esetben az arány valóban a jó döntések felé billen el. A másik politika meg egy ilyen médiavezérelt, mismásolós, konfliktuskerülős, kicsit nyafogós politika egyfelől, másfelől ami inkább eltolja magáról a döntést és a felelősséget. Sőt, hogyha döntést kell hozni, akkor azt mondja, hogy tulajdonképpen nem tehetek mást, muszáj dönteni, szinte bocsánatot kér, hogy bizonyos kérdésekben döntéseket merészel hozni egy politikai vezető vagy vezetés. Ez egy másik irányzat, ez is erős irányzat Európában, ennek az irányzatnak is vannak sikerei. Én örülök annak, hogy a bátor emberek is, a bátor pártok, a bátor kormányok is tudnak bizalmat kapni, sőt képesek megőrizni a bizalmat. Én Magyarország karakterét kulturálisan, politikai vitakultúra, alkotmányosság, közgondolkodás szempontjából közelinek vagy hasonlónak látom a brit politikai kultúrához, és ezért számunkra ez eligazítást jelentő választási eredmény.

– Bátorságról beszélt, lesz a júniusi európai parlamenti csúcson – ahol a bevándorlás szintén terítéken lesz – elég bátorság az európai vezetőkben, hogy konkrét gyakorlati lépéseket és döntéseket hozzanak ez ügyben.

– Most még nem látom, hogy lenne, de még annyi idő van addig, hátha sikerül összekapni magunkat.

– Tegnap nemcsak a bevándorlásról volt szó Brüsszelben, hanem a halálbüntetésről is. Azt mondta, hogy a halálbüntetés témáját napirenden kell tartani. Miért?

– Azért, mert az a feltételezésem, hogy amikor a brutális bűncselekmények megjelennek, mondjuk, 20 ezer forintért megölnek egy húsz-egynéhány éves fiatal lányt, akkor az emberek úgy érzik, hogy nincsenek biztonságban, és az emberek azt hiszik – nagyon sokan vannak, akik azt hisszük –, hogyha van halálbüntetés, illetve egyes bűncselekmények halálbüntetéssel való fenyegetettsége létezik, akkor nagyobb biztonságban vagyunk. Erről nagy vita van, hogy így van-e, vagy sem, de fontos dolog, hogy az emberek mit gondolnak erről. És én örülök annak, hogy ez a vita megindult, örülök, hogy ebben lehetett részem, és örülök, hogy kiegyensúlyozottabbá válik a közgondolkodás ebben a kérdésben, mert a nyilvánosságban rendszeresen csak a gyilkosoknak a jogairól, a bűncselekményt túlélt elkövetőknek a jogairól meg az életéről szoktunk gondolkodni, de azokéról, akik meghaltak, nem. És én mindig csak azt kérem a vitában résztvevőktől, hogy egy pillanat erejéig legalább gondolkodjanak el úgy is a kérdésről, hogy mi van, hogyha az ő gyereküket ölték volna meg vagy az ő feleségüket vagy az ő édesapjukat vagy az ő édesanyjukat, ahogy ez elő szokott fordulni Magyarországon néhány esetben. Tehát én egy nagyon nehéz kérdésnek tartom mindezt, és a vita szerintem egy árnyalt megközelítést, kiegyensúlyozott megközelítést tesz lehetővé, ez az emberi része. Ami a politikai részét illeti, ott nekünk az a nagyon egyszerű tervünk van, hogy ki akarunk alakítani egy európai közvéleményt, amely hajlik arra, hogy a halálbüntetés bevezetése vagy be nem vezetése kerüljön vissza nemzetállami jogkörbe, ezt elvették a nemzetállamoktól. Erre egy központi szabályozást hoztak létre, sőt beemelték a legmagasabb szintű jogi dokumentumba a halálbüntetés tilalmát, és én pedig azt gondolom, hogy erről minden országnak magának kell döntenie, mert semmi okunk arra, hogy erről a kérdésről ugyanúgy gondolkodjon egyik vagy másik ország, mint a tőle távolabbra fekvő, a bűnözés vagy fenyegetettség szempontjából egészen más helyzetben, más körülmények között élő ország. Ezért az első lépés az, hogy visszakaphassák a tagállamok azt a jogot, mint az Egyesült Államokban, ahol egyes államokban van, máshol pedig nincs halálbüntetés, hogy maguk döntsenek arról, hogy akarják-e. Ha ez megtörtént, akkor utána tudunk dönteni arról, hogy bevezessük-e vagy sem.

– Ön halálbüntetés-párti?

– Én az élet pártján vagyon, következésképpen onnan nézem a kérdést, mire van szükség ahhoz, hogy megvédjük a törvénytisztelő, ártatlan embereket. Ha mi meg tudjuk őket védeni a halálbüntetés bevezetése nélkül, akkor védjük meg őket úgy. Ha azonban másképp nem megy, akkor be kell vezetni.

– Nagyon kevés időnk maradt, és ezt a témát ezzel zárjuk is le. Azokra a problémákra, amiket az előbb felsorolt, van Magyarországnak megoldása: igazságszolgáltatásnak hívják, rendvédelemnek, rendőrségnek.

– Természetesen. 

– Miért kell a halálbüntetés is ehhez?

– Mert ennek ellenére is, látja, hogy előfordul, hogy megölnek idős házaspárokat a nyugdíjukért – hogy idézzek ide most Csongrád megyei példát – vagy éppen fiatal lányokat. Azt akarom csak mondani, hogy a magukat megvédeni nem képes, törvénytisztelő, becsületes emberek élete vész el.

– Beszéljünk a bankokról, pénzintézetekről, forintosításról. Az elszámolás, elszámoltatás 1,3 millió ügyfelet érint, most úgy tűnik, hogy ez a része a finisben van. Mégis vannak, akik csalódottan forgatják a papírjaikat, bár itt már a műsorban is levezettük azokat a számításokat, hogy mi történt volna akkor, hogyha ez nem történik meg, és mennyivel lenne sokkal rosszabb a helyzet. Mégiscsak arról van szó, hogy vannak olyan papírok vagy olyan elszámolások, amikor meglepődve nézi az ember, hogy tulajdonképpen kevés dolog változott. Van még ez ügyben dolguk?

– A helyzet úgy fest, hogy levezethetünk mi bármit bármilyen korrekt matematikai képlet segítségével, az emberek sohasem lesznek elégedettek. Mert olyan helyzet, aminél jobb ne lehetne, nincs, és az ember mindig jobbra meg többre vágyik. Tehát nekünk, akik az emberi ügyekkel és az emberek ügyeivel foglalkozunk, ezt mindig tudnunk kell. Ezért egyáltalán nem kell azon meglepődnünk, hogyha az emberek, akár béremelésről van szó, akár adócsökkentésről, akár adósságtehertől történő szabadulásról, mindig többet-többet-többet szeretnének. Ez egy adottság, ami a magyar ember természetéből mindenképpen következik. Itt higgadtan és nyugodtan a tényeket érdemes felidéznünk, mégiscsak arról van szó, hogy 1000, azaz ezermilliárd forint – elképzelni sem tudjuk, olyan sok nulla van ebben a számban –, 1000 milliárd forintnyi összeg a bankoktól visszakerül a családokhoz. Ez példátlan. Az egyes egyéni elszámolási gondoktól függetlenül arra a magyar történelemben még soha nem volt példa, hogy az erőfölényével visszaélő, az embereket kijátszó hatalom – ez esetben a bankok – arra kényszerüljön, hogy elszámol, és visszaad pénzt. 1000 milliárd forintról beszélünk, nem véletlen, hogy a nemzetközi térben magyar példáról, magyar modellről, magyar válságkezelésről beszélnek. Ettől még vannak családok, akik többre számítottak, mint ami most bekövetkezett. Itt azt azonban fontos tudnunk, hogy miután az igazságszolgáltatás magához vonta ezt a kérdést, a bírói döntések ki is jelölték a határokat, tehát a falat, ameddig el lehet menni – akár egyik, akár másik irányba –, a bírói döntés kijelölte. Nem tudok átmenni ezen a falon, a falig tudtunk elmenni, odáig el is mentünk.

– Azt javasolja a Magyar Nemzeti Bank, hogy a még meglévő autóhiteleket, devizaalapú autóhiteleket – ez egyébként körülbelül 300 milliárd forintnyi – és a még meglévő 65 milliárd forintnyi személyi hitelt is forintosítsák.

– Ésszerű javaslat, dolgozunk is rajta. Hogy meg tudjuk-e valósítani, arról most még nem tudok felelősen nyilatkozni, de dolgozunk rajta.

– Még egy dolgot tett hozzá az MNB, hogy nagy segítség lenne például a magáncsőd intézménye. A KDNP-nek is van hasonló családi csődvédelmi javaslata.

– Ebben döntés született, a kormány megvitatta ezt a kérdést nagy vonalakban, a Kereszténydemokrata Néppárt előterjesztését megismertük, úgy látjuk, hogy vitára alkalmas, és a Kereszténydemokrata Néppárt be is fogja terjeszteni azt a magyar palament elé. Ez összefügg egyébként a devizahitelesek problémájával is, mert Magyarországon van több tízezer olyan ember, akin egyébként semmilyen elszámoltatás nem segít, mert olyan régen nem fizetik már a törlesztő részletüket, és olyan nehéz helyzetben vannak, hogy az elszámoltatás nyújtotta lehetőségek nem húzzák ki őket a bajból. Számukra a magáncsőd intézményének – bonyolultabb neve van ennél, de nevezzük most így – a bevezetése lehet segítség. Mi mindenesetre garantálni fogjunk, hogy egyetlen ember, illetve egyetlen család sem maradhat fedél nélkül Magyarországon. Akit tudunk, kihúzunk a bajból, segítséget nyújtunk, ehhez az ő közreműködésük is szükséges, ennek a szabályait tartalmazza a kereszténydemokraták javaslata. Aki pedig ezzel sem tud élni, és így elveszti a lakását, őt sem engedjük, hogy a gyerekeivel a híd alá kelljen mennie. Tehát mindenkinek lesz fedél a feje felett Magyarországon.

– Nagy vonalakban látjuk már a jövő évi költségvetést. Amit tudunk már biztosan, hogy 16-ról 15-re csökken a személyi jövedelemadó, csökken a sertéshús áfája, és ott van még – ami szintén a pénzintézetekkel kapcsolatos – a bankadónak a csökkentése. Hogyan lehet azt elérni, hogy ezzel együtt az egyébként a brókerbotrányok miatt viszont újabb rájuk rakodó terhekkel együtt beinduljon az a bizonyos hőn áhított hitelezés?

– Együttműködéssel. A Bankszövetséggel próbálunk együttműködést kialakítani. Nem tartalmazza a törvény előfeltételként a hitelezés növekedését, bár van ilyen javaslat, a nemzeti bank felől például érkezik olyan javaslat, amely törvényi feltételként támasztaná a bankadó csökkentéséért cserébe, hogy a hitelezést növelni kell. Én ezt nem tartom jó megoldásnak különböző okokból. Adnék magunknak egy évet, és nézzük meg, hogy ilyen törvényi kényszer nélkül, a gazdaság saját logikájából következően megindul-e, emelkedik-e a hitelezés szintje? Ha igen, akkor nem kell kényszert alkalmazni, ha nem, akkor erre a kérdésre egy év múlva vissza lehet térni. Ami a költségvetést illeti, ott egy fontos dolgot még az Ön által említetteken túl hadd hozzak szóba, ez pedig a kétgyermekesek számára nyújtott adókedvezménynek a megemelése. Itt 2016. január 1-jétől négy év alatt lényegében a kétszeresére növeljük a gyerekenként elérhető adókedvezményt a kétgyermekes családoknál. Ez pedig azt jelenti majd, hogy mire a végére érünk ennek a folyamatnak, 115-116 ezer forinttal egy átlagcsalád esetében megnő az éves jövedelem. Ez szerintem egy komoly előrelépés, ez már a polgári életminőség felé tett lépése Magyarországnak.

– Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.

(Miniszterelnökség)