2020. szeptember 4.

Nagy Katalin: Köszöntöm a stúdióban Orbán Viktor miniszterelnököt. Mi a kormány feladata most? Kérdezem ezt azért is, mert azok, akik áprilisban azért aggódtak, hogy miért kell olyan sok kórházi ágyat felszabadítani, most azért aggódnak, hogy vajon lesz-e elég szabad kórházi ágy, hogyha elszabadul a vírus.

Jó reggelt kívánok! Mindig vannak, akik aggódnak, és a családban is így van ez, ne lepődjünk meg, hogyha országos méretekben is ezt látjuk. Az a fontos, hogy olyanok is legyenek, akik cselekednek. Jó arányt kell találni az aggodalmaskodás és a cselekvés között. Kásler miniszter úrnak és Pintér miniszter úrnak hálával tartozunk mindannyian, mert az első hullám felett aratott győzelmet követően nem ölbe tették a kezüket, hanem mondták, hogy lesz második hullám, kezdjük el azonnal a fölkészülést, és egész nyáron ezzel foglalkoztak. Az operatív törzset ezért nem oszlattuk fel, hanem munkára fogtuk, tehát ha már ilyen katonai nyelven beszélünk, akkor azt kell mondanom, hogy állig felfegyverkezve várjuk a vírus második hullámát. Okosabbak vagyunk, mint voltunk. Részben, mert van tapasztalat, márciusban csak néztünk ki a fejünkből, hogy mi fajta vírus ez, honnan jött? Eszik, isszák, mit lehet vele kezdeni? Most már azért sok hónapnyi tapasztalat is van a hátunk mögött. Meg van egy nemzeti konzultációnk is, a mi kormányunknak az a fölfogása, filozófiája, hogy egyedül sohasem lehetsz elég okos. Jól esne ezt gondolni, de a tények ezt rendszeresen megcáfolják, tehát az a jó, ha minél több ember minél többet beszél, minél többet egyeztet, és minél inkább egyetértési pontokat tudunk létrehozni. A védekezés azon múlik, a védekezés sikere azon túl, hogy cselekvő- és akcióképesnek kell lennie a kormánynak, ami fontos, ezen túlmenően azon múlik, hogy az emberek egyetértenek-e, elfogadják-e, támogatják-e az intézkedéseket? A nemzeti konzultáció nagy segítség, most már a szám nagyon magas: egymillióhétszázezer, egymilliónyolcszázezer ember küldte vissza a kérdőívét, ami azért egy példátlan dolog Európában. Mindig meg is lepődnek a nyugat-európai miniszterelnökök, amikor erről beszélgetünk, hogy mondom: igen, egymilliónyolcszázezer ember leül a konyhába az asszonnyal, az emberrel vagy a gyerekkel, maguk elé húzzák a kormány kérdőívét, és nem elküldik a fenébe, azt mondják: na, nézzük, mégis miről is van szó? És akkor rászánnak valamennyi időt, hogy bele tudjanak folyni egy közös döntésbe. Ez nagy erőt ad az országnak is és a kormánynak is.

Na, de most mi a kormány feladata? Azt mondják a szakemberek, hogy míg az első hullámban a fertőzöttek átlagéletkora 64 év volt, most itt, az elején a megugrott fertőzötteket, ha vizsgáljuk, az átlagéletkor 31 év. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a kórházban lévők száma nem növekedett olyan arányban, mint a fertőzöttek száma. Ugyanakkor a szakemberek meg azt mondják, hogy ez a 31 év lesz bizony négy hét múlva több is. Tehát, hogy attól kell tartani, hogy az időseket is eléri majd.

Három dolgunk van egyszerre. A legfontosabb, hogy menteni kell az életeket. Betegségből meg lehet gyógyulni, halálból nem tudunk visszajönni. Tehát mivel az idősek vannak leginkább fenyegetett helyzetben, ezért őket továbbra is védenünk kell, és én ezt tartom a legfontosabb feladatnak. Rögtön utána következik az iskolák működtetéséhez szükséges feltételek megteremtése, tehát hogy vigyázzunk a gyerekeinkre, és utána pedig rögtön következik a harmadik feladat, hogy a gazdaság ne csak hogy működőképes maradjon, hanem fel tudjuk pörgetni a gazdaságot, mert ha megint le kell állni a gazdasággal, akkor nagyon nehéz helyzetbe fogunk kerülni mindannyian. Tehát ez a három dolog van előttünk. A fiataloknak most megnőtt a felelőssége, amit Ön ilyen bonyolultan mond, hogy az életkor, az azt jelenti, hogy sok fiatal kapta el. Nyár, fiatalok, együtt vannak, átadták egymásnak. Szóval pont az történt, ami velünk történt volna, hogyha ez az én esetemben, mondjuk, harminc vagy az Ön esetében, mondjuk, tíz évvel ezelőtt történik. Ezt lehetett tudni, hogy ahogy a fiatalok kiszabadulnak, megkezdődik a nyár, ennek lesznek következményei. De most ősz van. Úgyhogy nagy tisztelettel arra kell kérnünk a fiatalokat, hogy ők is alkalmazkodjanak ehhez a helyzethez. És ez egy komoly dolog, hogy végül is az idősek élete most az ő kezükben is van. Tehát ha a fiatalok fegyelmezetlenek, nem tudnak részt venni a közös védekezésben, vagy nem akarnak, nem a maguk fejére hoznak bajt elsősorban, mert ők majd meggyógyulnak, hanem az idősek fejére hoznak nagyon-nagyon nagy bajt. Tehát a szülők és a nagyszülők élete most a gyerekek kezében is, elsősorban az ő kezükben van. Úgyhogy nagyon kérem a fiatalokat, hogy azt a néhány szabályt, nincs sok, de azt a néhány szabályt, ami van, azokat legyenek kedvesek és tartsák be.

Merkely professzor azt mondta a napokban, hogy ezt a járványt négy-öt hét alatt el lehetne intézni, és túl lehetne rajta lenni, ha betartanák az emberek ezeket a legegyszerűbb szabályokat. De akkor visszatérve arra, hogy lesz elegendő kórházi ágy, hogyha úgy alakul?

Nézze, nagy kapacitásokat alakítottunk ki, és a gyakorlatokat is elvégeztük. Tehát én tudom, hogy volt egy nagy vita, emlékszik rá talán, tavasszal, hogy akkor kell-e leüríteni a kórházi ágyakat, mennyit kellett, hogy’ kellett. Mindig mondom, aki volt katona, az talán ezt könnyen megérti, hogy jó dolog, hogyha vannak fegyverek a fegyverraktárban, meg a málhazsák is tele van, de időnként azt ki kell pakolni. Tehát ki kell próbálni. A fegyvereket is időnként ki kell vinni a lövészetre. Tehát a magyar egészségügy tavasszal átment egy olyan próbán, egy olyan gyakorlaton, hogy pontosan tudjuk, hogy az elképzelhető legrosszabb helyzetben is mit kell tenni. Pontosan melyik kórház melyik ágyával mi fog történni. Darabra tudjuk. Kis túlzással név szerint ismerjük a lélegeztető-készülékeket, melyik hol tartózkodik, hova kell tenni, ha baj van, sőt most már saját gyártási kapacitásokat építettünk ki. Nem fordulhat elő, hogy a világban hiány lép fel, és mi attól szenvedünk. Mert mindent tudunk gyártani, amire szükségünk van. Leszámítva a vakcinát, ami pedig a legfontosabb, és majd a végső megoldást hozza. De ezzel, úgy látom, hogy várni kell. Van egy versenyfutás a világban, de egyelőre én még megnyugvást okozó híreket nem látok.

Szakemberek azt mondják, hogy körülbelül 440 ezer tesztet végeztünk el a járvány ideje alatt. Vannak olyan szakemberek, és vannak olyan ellenzéki politikusok, akik azt mondják, hogy sokkal több tesztet kellene végezni. Sőt, olyan ötlet is volt itt, a tanévkezdés előtt – talán a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete vetette azt fel, hogy – naponta kellene folyamatosan tesztelni az összes diákot. Hát, mondjuk, ezt az 1 millió 200 ezer esetben nem tudom, hogy gondolták, de volt egy ilyen javaslat.

Érthető, hogyha kopogtat egy baj az ablakon vagy az ajtón, nem tudjuk visszaverni a támadását, akkor megindul az agyalás. Mindenkinek van egy jó ötlete. Ilyen a tesztelés is. Mindenkinek van egy gondolata, hogy hogy’ kéne tesztelni. És ez nem is baj. Azonban nagyon fontos, hogy ne kapkodjunk. És a nemzetközi szervezeteknek van egy kialakult gyakorlata. Tehát én is hallok mindenfélét, de a végén csak döntést kell hozni. Én szépen fölütöm a WHO-nak, tehát a Nemzetközi Egészségügyi Világszervezetnek a protokollját, a tanácsát, a szempontjait, amely nagyon sok országnak a tudását foglalja magában, és a szerint a protokoll szerint haladunk. Tehát a tesztelést a nemzetközi sztenderdek szerint folytattuk eddig is, és ezt fogjuk tenni ezután is. Ráadásul ne becsüljük le a saját sikerünket. Mert persze bajban van az egész világ, ennek része Magyarország is, és mégiscsak meghaltak azért Magyarországon néhány százan ebben a betegségben, de ne becsüljük le ennek a teljesítménynek a nemzetközi összevetésben mutatkozó súlyát. Tehát jó dolog, hogy változtassunk ezen meg azon, de ne felejtsük el, hogy a legsikeresebben egész Európában mi védekeztünk, azt hiszem. Tehát azért a változtatásnál legyünk óvatosak, nehogy rosszabb helyzetet idézzünk elő, mint amit eddig sikerült elérnünk. Én a halálozások számát nézem elsősorban. Tehát a védekezés sikerét Magyarország emberéletekben méri. És én azt látom, hogy ott az első csatát megnyertük. Svédországban, ahol szerintem annyian lakhatnak, mint mi, tízszer annyian haltak meg, mint Magyarországon: hatezer környékén jár már a meghalt embereknek a száma. Nézem a spanyol, francia adatokat, tehát nálunk jobb módú országokban a betegség jobban arat, több áldozatot szed, mint Magyarországon. Ha ez így van, akkor nagyon vigyázzunk arra, hogy a kialakult védelmi rendszerünk melyik elemén változtatunk, nehogy épp az ellenkező hatást érjük el. Énnekem az az érzésem, hogy van egy kompakt, jó rendszerünk, amibe a háziorvosoktól kezdve, a betegség észlelése, a kontaktusok nyomon követése, a tesztelés, a munkahelyi viselkedés, az idősekre vonatkozó szabályok, ezek így, együtt kiadnak egy komplett védekezési rendszert, és ez eddig bevált. Persze a legtökéletesebb az lenne, ha nulla áldozat lenne, és senki sem lenne beteg, de a világ nem így néz ki. Tehát van egy kompakt rendszerünk. Mielőtt újítunk rajta, azelőtt háromszor gondoljuk meg, hogy változtatunk-e, nehogy véletlenül csatlakozzunk a nálunk sokkal rosszabbul teljesítő országok klubjához. Örüljünk, hogy mi meg még néhány közép-európai ország jól küzd. Ne nyissunk rést a pajzson.

Szeptember 1-jén léptek életbe azok az utazási korlátozások, amelyeket indokolttá tett a járványhelyzet rosszabbá válása. Ugye, aki külföldről jön, az csak kivételes esetben léphet be. A legtöbb külföldi, aki idejön a határhoz, nem léphet be Magyarországra. Körülbelül négy hétre tervezi a kormány ezt a határzárat, és utána megvizsgáljuk a kérdést. De aztán kivételt tettek a Csehországból, Szlovákiából, Lengyelországból érkezőknek, olyanok számára, akiknek itt foglalt szálláshelyük van. És ez visszafelé is igaz lesz, tehát ha magyarok akarnak kimenni, mondjuk, Prágába, és lefoglalták a szállást, akkor kimehetnek, elég lesz egy teszt. Erre viszont az Európai Unió azt mondja, hogy ez diszkrimináció. És megkereste levélben a magyar kormányt. Mit válaszolunk erre?

Én értem az európaiak, az Európai Unió vagy a brüsszeli bürokratáknak az okoskodását, nem is tartom indokolatlannak. Végül is ez a dolguk. De nekik meg azt kell megérteni, hogy a négy ország között most már egy nagyon mély járványügyi együttműködés alakult ki. Tehát mi rendszeresen egyeztetünk, ismerjük egymást, tudjuk, ki mit csinál, tehát mi meglehetős biztonságban vagyunk nemcsak a saját országunk felől, hanem a másik három V4-es országban zajló védekezés felől is. Nem véletlenül sikeresek. Jók a számaik. Tudjuk, mit csinálnak, tehát velük könnyebb együttműködni, mint mondjuk az Atlanti-óceán partján, tőlünk távol lévő országokkal, ahol rosszabbak a számok, nem is pontosan értjük, mit csinálnak. A svédek meg még csak nem is védekeznek. Tehát azt akarom mondani, hogy minden országhoz a kapcsolatainkat a szerint kell kialakítani, hogy milyen mély tudásunk van az ottani járványügyi védekezésről. És kétségkívül a legmélyebb tudásunk a V4-ekkel kapcsolatban van. Ausztria is egyébként olyan ország, amiről sokat tudunk, és sokat egyeztetünk, de azzal még várnék. Hadd mondjak valamit a határzárról. Van egy vita Magyarországon arról, hogy most belül kell inkább védekezni, vagy a határokat kell lezárni. Ez nem túl okos vita, mert a dolog nem vagy-vagy. A vírus már belül van, Magyarországon belüli terjedését lassítani, fékezni, leszorítani kell. De az utánpótlásvonalakat is el kell vágni, ezért kellett a határzárat bevezetni. Vannak kivételek természetesen egyébként, mert élni meg kell. Tehát tranzitforgalom működik, a kishatár-átkelés, aki átjár dolgozni, továbbra is működhet, aztán az üzleti ügyekben jövők működnek. Sport-, kultúrdiplomáciai kapcsolatok eseményekre kellő biztonsági intézkedések mellett azért át lehet lépni a határt. Tehát nem vagyunk teljesen bornírtok, akik magukra zárják az ajtót, hanem egy szabályos, normális, átgondolt, új rendszert vezettünk be. Tehát az A-rendszer helyett most B-rendszer van. Ma is kormányülés van, az Önnel való beszélgetést követően én is részt veszek ezen, és ennek a részleteit fogjuk tovább finomítani, hogy minél inkább elérjük azt a pontot, amit én úgy fogalmazok meg, hogy a lehető legnagyobb szabadság az összes fontos szükséges korlátozás mellett. Ezt a pontot kijelölni nem olyan könnyű. Mert itt a mindennapi élet apró részletszabályairól is szó van, de hát komoly stábok dolgoznak azon, hogy a pillanatnyilag legésszerűbb korlátozási mértékeket eltaláljuk.

De hogyha az Európai Unió azt mondja, hogy itt mégiscsak egy diszkrimináció van, mert, ugye, bejöhet a cseh, de nem jöhet be, mondjuk, a francia, és ezért kötelezettség-szegési eljárást indít Magyarország ellen, akkor hiába hivatkozunk mi arra, hogy persze az unió azt mondta, és Brüsszel azt mondta, hogy majd kidolgoznak egy protokollt ilyen esetre, a kérdés viszont az, hogy mikor. Mert most kellene ezeket a döntéseket meghozni és az intézkedéseket bevezetni. Ők pedig azt mondják, hogy még gondolkodnak egy kicsit.

Nézze, a politikában nemcsak az a fontos, hogy minél több embert hallgassunk meg egy döntés előtt, hanem az önbizalom is. És mondhatnak most, amit akarnak, de kellő szerénységgel mondom, hogy majd néhány nap múlva azt fogják csinálni, amit mi. Hányszor láttuk már ezt! Ugyanez volt a migrációban, nem? Ez volt a gazdaságpolitikában, ez volt a járványügyben. Megtámadtak bennünket, kritizáltak, aztán egy idő után átvették azt, amit mi csinálunk. Nem fogják tudni féken tartani a járványt ők sem, ha a határoknál nem vezetnek be egy teljesen új gyakorlatot. Követni fogják a magyar példát, és akkor az egész ügy lekerül a napirendről.

A tanévkezdésre már utaltunk. Azért itt is nagyon sok dilemma felmerült. Továbbra is, ugye, úgy van, hogyha úgy alakul a helyzet, akkor változtatni kell, nem lehet a hagyományos oktatást akár még a közoktatásban, tehát az általános és középiskolában is folytatni. Mi a kormány álláspontja ebben, hány fertőző gyereknek kell ahhoz lenni, hogy azt mondják, hogy akkor itt most megállunk, és akkor visszatérünk az online oktatásra?

Nézzük, hogy hogy történt ez a tavasszal! Miután a biztonság volt a legfontosabb, ezért egy általános szabályt hoztunk minden iskolára vonatkozóan. Ez szerintem érthető és talán helyes döntés is volt, ha egy ismeretlen ellenféllel állsz szemben, akkor inkább két-három védekezési vonalat is építs ki. Most azonban azt látom már, hogy vannak települések, ahol föltűnik a vírus, más településeken meg föl sem tűnik, mármint hogy nem jelenik meg. Következésképpen nem kell általános szabályokat alkalmazni. Ezért dolgoztunk ki egy protokollt az iskolákra nézve, adtunk jogköröket az iskolaigazgatóknak, és a tanítás beszüntetésének a jogkörét pedig a központi szintre hoztuk vissza. Tehát minden egyes ügyet meg fogunk vizsgálni, és ha úgy látjuk, hogy egy iskolában már a fertőzés mértéke olyan erőteljes, hogy jobb inkább azt bezárni és ott átállni digitális oktatásra, akkor ezt fogjuk tenni. De ebből nem következik, hogy egy olyan faluban vagy kisvárosban is meg kéne ezt tenni, ahol még sohasem láttak koronavírusos gyereket. Tehát most a védekezésünk rugalmasabb, kifinomultabb, a valóságos élethez jobban alkalmazkodó lesz az iskolákban is, mint volt tavasszal. Még egyszer mondom: egy szigorú, rigid, egy kaptafára menő védekezést alkalmaztuk, de miután nem ismertük az ellenfelet, az akkor indokolt volt. Most már tudjuk, hogy az oktatási rendszerünk egyik része tud így működni, a másik iskola meg amúgy, a harmadik pedig amúgy. Az biztos, hogy akármilyen modernül is hangzik a digitális oktatás kifejezés, az nem olyan jó, mint amikor a tanárok személyesen találkoznak a gyerekeinkkel. Mert a tanulás nem egyszerűen elektronikus úton felszívható információk begyűjtését jelentik, hanem az jellemformálás, az nevelés, az együttlét, az viselkedés, a megmagyarázása, mélyebb megértése a dolgoknak. És ehhez kell, hogy a tanáraink találkozhassanak a diákjainkkal. Én hálás vagyok a tanároknak egyébként, hogy ilyen rángatásos vagy rángatózásos időben, amikor hol így, hol úgy kell tenni a dolgokat, ilyen gyorsan alkalmazkodtak, és a körülményekhez képest kiválóan ellátták a munkájukat, és arra kérem őket, hogy érezzék, hogy az ország nagy tisztelettel értékeli az ő munkájukat, és továbbra is tegyék azt, amit eddig tettek, vagyishogy szeressék a gyerekeinket, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy a lehető legtöbbet találkozhassanak is velük. Én úgy látom, hogy bátrak a tanárok. Tehát azért márciusban inkább erős volt a félelem, mert ők sem ismerték, hogy milyen egészségügyi következményei lehetnek, ha valaki elkapja ezt a vírust. Most már többet tudnak ők is, és úgy látom, hogy bátrabbak, úgy látom, ez a jó szó, nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az oktatást feladjuk olyan körülmények között is, amikor még az folytatható. De ez mindig egyedi döntést igényel majd. Ennek kialakítottuk a rendszerét, van egy protokoll, amit ők megkaptak. Hát, ha összedolgozunk meg együttműködünk, akkor ez menni fog.

Az orvosok, ugye, július 1-jén kaptak, illetve az egészségügyi dolgozók egy egyszeri összeget és támogatást megköszönve azt az áldozatos munkát, amit végeztek. Most szeptemberben megköszöni az oktatási kormányzat azoknak a kistelepüléseknek, azoknak a tanároknak a munkáját, akik halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel és ezekben a térségekben foglalkoznak, de bizony nekik több a munkájuk. Tervezi-e a kormány, hogy ezt a fajta elismerést a későbbiekben folytatja majd, és ha újabb társadalmi csoport vagy egy foglalkozás részeseinek van erre szüksége, illetve meg kell köszönni a munkáját, akkor ezt megteszi?

Nézze, engem is meglepett ez a döntés. Tehát azt a miniszter saját hatáskörben hozta meg. Úgy látta a minisztérium költségvetését, hogy ez belefér. Gratulálok neki, meg azt gondolom, hogy jó döntést hozott, de én is meglepődve láttam ezt, még ha pozitívan is, mert ez egy régi vitába nyúl bele. A vita 1990-ig megy vissza, sőt talán még korábbra. Még nagyon költőien fiatalok voltunk, és még a kerekasztal-tárgyalások mentek a kommunisták ellen, hogy hogyan szorítsuk őket innen ki, meg hogyan vívjuk ki a szabadságot. Már akkor voltak olyan munkacsoportjaink, még voltak olyan pártok, hogy MDF meg SZDSZ, meg az ő szakértőikkel dolgoztunk együtt meg fideszesek, amik arról szóltak, hogy vannak az országnak olyan leszakadt, alapvetően kistelepülései, nem méltányos azt mondani, hogy azok a települések, ahol a cigányság van többségben, de azért ezeknek a településeknek a nagy részén jelentős cigány kisebbség is él, ahol a munka, amit végezni kell egy pedagógusnak vagy egy orvosnak, nem ugyanaz a feladat és kihívás, mint, mondjuk, a belváros, V. kerületi, nem tudom, melyik iskolájában meg rendelőintézetében. És már akkor láttuk, a kilencvenes években, hogyha nem csinálunk valamit, akkor ezeket a munkahelyeket nem fogják elkapkodni a pedagógusok meg az egészségügyi dolgozók. Ők oda akarnak menni, a nem tudom én, milyen, ország szélén lévő kis, borsodi vagy nyírségi vagy éppen baranyai faluba. S már akkor gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne valahogy elfogadtatni, meggyőzni a társadalmat arról, hogy akik ilyen helyen vállalnak munkát, ott valamit szorzót alkalmazzunk. Nem úgy, mint most a miniszter, hogy egy alkalommal, hanem a rendszernek legyen része. Mondjuk úgy, hogy a kistelepülésen élők, a nehéz helyzetű kistelepüléseken élő emberek, gyerekek fölzárkóztatása érdekében vagy a fölzárkózásának a segítése érdekében legyen valamilyen speciális kvóta, a számítási mód, és így tovább. Ez harminc éve volt, és azóta se hoztunk szerintem olyan döntést, amit ez ügyben kellett volna hozni. Nagyok voltak a belső viták, hogyha itt, akkor máshol miért nem? Hogy kell ezt pontosan definiálni? Most egy kicsit belenyúlt a miniszter ebbe a hangyabolyba, de pénzt adott az embereknek, jól tette, akik kapták, azok örülnek neki, de ez nem egy rendszerszintű megoldás, erre majd vissza kell térni a következő hónapokban.

A héten Bledben volt egy stratégiai megbeszélés, amelyen elsősorban közép-európai, dél-európai országok vezetői vettek részt. Ön is itt járt ezen a beszélgetésen, és azt fogalmazta meg, úgy indította, hogy Európa bajban van. Ezt vajon látják-e Európa mindkét felén és látják-e azt, hogy Közép-Európának milyen szerepe, feladata lehet ennek a problémának a megoldásában?

Látják, persze, csak, ugye, most egy kicsit idegenül beszél erről az ember, mert mindenkinek leköti az energiáját a vírus, annak az egészségügyi következményei, az idősek védelme, az iskolakezdés, a gazdaság megvédése. Szóval az ilyen stratégiai ügyek iránti fogékonyság járványidőkben nem túlságosan éles és erős. Úgyhogy én is óvatosan beszélek erről, mert úgy érzem, hogy most nem jó talajra hullanak ezek a gondolatok. Nem tud a mag ott szárba szökni, mert másról gondolkodnak az emberek. De ha már meg tetszett kérdezni, akkor azért azt mondom, hogy, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt a világ úgy nézett ki, hogyha megnéztük a világgazdaság egészét, tehát nem Európáról beszélek, a világgazdaság egészét, és azt néztük, hogy a teljes világgazdaságban a beruházások egy évben honnan jönnek a mögöttünk hagyott évben, akkor azt láttuk, hogy a 81 százaléka a világ összes beruházása a Nyugatról jött, és 18 százaléka meg Keletről. Eltelt tizenöt év, az összes beruházás 40 százaléka jön Nyugatról és 58 százaléka Keletről.

Majdnem megfordult.

Hát persze! Meg a tendencia teljesen egyértelmű. Tehát van itt egy nagy változás a világban, ami arról szól, hogy hol lesz a Nyugatnak, a nyugati embernek, a nyugati világnak, Európának, azon belül Közép-Európának hol lesz a helye. Mert láthatóan egy nagy átalakulási folyamatnak vagyunk a közepén. Ennek a megértése, az ehhez való alkalmazkodás, ennek a nemzeti szintű stratégiának a kidolgozása az intellektuálisan legszebb és legnehezebb feladata a munkámnak. Én naponta több órát foglalkozok ezeknek a tendenciáknak a megértésével, elemzésével, a tudósokkal, akik ezzel foglalkoznak, a velük való konzultációkkal, a lehetséges nem ellenlépéseknek, hanem reagálásoknak európai szintű és Magyarország-szintű kidolgozásával. Az én munkámból ez nagyon sok időt visz, amiből az emberek semmit nem látnak, mert ez nem a járványügyi védekezéssel függ össze, de ez egy nagyon izgalmas feladat, és Európa egyelőre nem tudja megmondani, hogy hol lesz a helye tíz évvel később. Emlékszem, 2012-ben egy alapvető tanulmányt olvastam, amit Brüsszelben írt az uniónak egy kutatóintézete, és rendszeresen adnak ki tanulmányokat. Zárójelben mondom: abban a 2012-es tanulmányban találtam meg azt az állítását is Brüsszelnek, hogy a migráció jó dolog, és majd támogatni kell. 2012-ben! 2015-ben tört ki a migrációs válság. Tehát én 2015-ben tudtam, hogy hova kell nyúlni, melyik asztalfiókban van az a tanulmány, amiben a brüsszeliek leírták, hogy ami most történik, az jó. Mindegy, de ez egy alapvetően gazdasági tanulmány volt. És 2012-ben írta azt Brüsszel, hogy az európai hozzájárulás a világ összetermeléséhez majd 2050-ben fog visszaszorulni a 15-17 százalékos szintre. Most 2020 van, és itt vagyunk ezen a szinten. Minden folyamat sokkal gyorsabban zajlik. Európa hátrálása sokkal gyorsabb, mint korábban volt. Most az igazság az, hogy az európai szintű választ a nagyfiúknak kell megtalálni. Tehát ezt az ügyet nem Magyarország fogja megoldani, ezt majd Németországnak kellene megoldania, a briteknek, akik adtak is egy választ, mert kiléptek az unióból, reménytelennek ítéltek bennünket, vagy Franciaországnak, tehát nekik kell megadni a választ ezekre a stratégiai kérdésekre. Mi ehhez alkalmazkodni, részt tudunk benne venni, de nem mi fújjuk itt a passzátszelet. Egy dolgot tudunk csinálni: a saját házi feladatunkat. És Közép-Európa nagyon jó állapotban van. És megkockáztatom azt a stratégiai megjegyzést, hogy ahogy nézem a számokat, látom a lengyel gazdaságnak az eredményeit, meg fogunk lepődni, hogy tíz év múlva Lengyelország lesz Európa új Németországa.

Orbán Viktor miniszterelnököt hallották.

(miniszterelnok.hu)