2017. szeptember 7. Budapest

Mélyen tisztelt Elnök Urak, Kormányzó Úr, Hölgyeim és Uraim, Főtitkár Úr!

Azért jöttem, hogy a kormány nevében köszöntsem Önöket. Annyi minden elhangzott, amihez szeretnék rövid megjegyzéseket fűzni, ezért ha megengedik, ez nem egy szokványos köszöntő lesz, minden fésületlenségével együtt is, tekintsék inkább a tisztelet kifejeződésének mindazt, amit mondani fogok.

Először is szeretném megköszönni, hogy ismét itt lehetek, a 250 ezredik Széchenyi kártya átadóján. Ezt azért köszönöm meg, mert 2011-et írtunk, amikor – úgy emlékszem, hogy – a 150 ezredik kártya átadása okán gyűltünk össze. Ez jó alkalom és apropó, hogy fölidézzük azt, hogy 2011-ben még más szelek fújtak. 2011-ben politikai nézetektől függetlenül lehetett jogos kétség és kérdőjel sok ember és szakértő fejében, hogy vajon az az út, amit 2010-ben választottunk, még hogyha egyébként a kamarával kötött megállapodás nyomvonalát követte is, vajon eredményekre vezet-e, vagy túl nagy a kockázat, és esetleg bukás lesz belőle. Emlékezzünk vissza, hogy mennyire más szelek voltak még azok. 2011-ben a pénzügyi összeomlás elkerülésének kérdésével kellett foglalkozni. Az államadósság megállíthatatlannak tűnő növekedésével kellett törődnünk – Széll Kálmán Terv, zárójel –, a 10 százalék feletti munkanélküliség megfékezésével kellett törődnünk, az alkotmány és az új alkotmányos rend körüli csatát kellett a nemzetközi térben megvívnunk, például Brüsszellel. A pénzügyi szuverenitásunk helyreállítása érdekében éppen haza kellett paterolnunk az IMF-et megköszönve az eddigi együttműködést. Tehát ezek voltak a csaták 2011-ben, és most, ha visszagondolunk, hogy a 150 ezredik kártya átadása óta mekkora utat tett meg a magyar gazdaság ebben a hat évben, és hogy mennyi kérdésben és ügyben szereztünk bizonyosságot, hogy igenis ezek jó megoldások, lehetségesek, akkor azt mondhatom, hogy bár csak hat év telt el, szinte egy egész gazdaságtörténeti korszakot mentünk előre az elmúlt évek során. Arról is beszéltünk, amikor a 150 ezredik kártyát átadtuk, hogy egy új gazdasági modellnek a létrehozásában – hiszen 2010-ben nem kevesebbre vállalkoztunk, mint egy új gazdasági modell létrehozására –, nos, ebben majd minden egyes Széchenyi kártya – idézem az akkori beszédeket –, egy-egy kapaszkodót jelent majd nekünk. Hat év alatt 100 ezer új kapaszkodó jött létre. Nem is csoda, hogy megkapaszkodtunk. Ennél tömörebben nem is lehetne összefoglalni a program sikerét. Fontos a siker fölidézése mellett is annak világossá tétele, hogy bár sokan vagyunk itt, akik részt vettünk, akik ott bábáskodtunk a kártya megszületése körül, és sokan vagyunk itt, akik sokat tettek annak érdekében, hogy ez egy sikeres program legyen, de nem azért jöttünk össze, hogy magunkat ünnepeljük. Ez is egy csábító lehetőség, van is olyan teória, hogy saját magunk dicsérete olyan fontos, hogy nem bízhatjuk másra. A magyar közviszonyok alátámasztják egyébként ennek a kijelentésnek a komolyságát. De most nem azért jöttünk össze, hogy magunkat dicsérjük, hanem azt az eszmét akarjuk dicsérni, ami összehozott bennünket. Mert ahogyan Parragh elnök úr és Dávid főtitkár úr is utalt erre, az a helyzet, hogy Magyarországon még mindig komoly fejtörést okoz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy az összefogással jut-e az ember előrébb, vagy pedig ha magányos harcosként próbál boldogulni a dzsungelben, a gazdaság dzsungelében. Ez egy nagyon nehéz kérdés, és ma azt az eszmét ünnepeljük itt, amely azt mondja, hogy persze van, amikor a magányos gerilláknak jön el a korszaka, de vannak olyan korszakok, amikor minden feltétel adva van ahhoz, hogy az összefogásból kerekedjen ki a siker. Tehát ma itt mi az összedolgozás, az együttműködés, az összefogás eszméjét ünnepeljük, ennek a sikerét látjuk bizonyítva mindabban, ami eddig elhangzott.

Az én politikai filozófiámnak az a magja, és ma ez egybeesik a kormányfilozófiának a magjával is, hogy egyedül sohasem lehetsz elég okos. Ez nagyon fontos dolog a politikában. Nagyon sokan az ellenkezőjét szokták gondolni, hogy a végén úgyis csak egy embernek lehet igaza. De ez nem így van. A helyzet úgy fest, hogy egyedül sohasem lehetsz elég okos. Erre bizonyíték egyébként ez a kártya is, mert ez a kártya, ennek a gondolata nem tudott volna egyetlen ember fejéből sem kipattanni, vagy ha az alapötlet még csak kipattanhatott, abból életképes konstrukciót egyetlen ember, még egy miniszter vagy egy pénzügyi vezető vagy nemzeti banki kormányzó, sőt egy miniszterelnök sem tudott volna fabrikálni. Ahhoz, hogy ez egy életképes konstrukcióvá váljon, azt kellett belátnunk, hogy itt sok tudás összeadására, egybegyúrására van szükség ahhoz, hogy ebből valóban valami megvalósuljon, és siker lehessen. A mai magyar kormány úgy próbál eleget tenni ennek a törvénynek, vagyis hogy egyedül sohasem lehet elég okos, hogy van egy rendszere, ahol a közgazdasági tudást begyűjti a magyar közgazdász társadalomból. Van egy rendszer, ahogyan beépítjük a közgazdászok megfontolásait a kormányzati döntésekbe. Ez a rendszer két pilléren nyugszik. A pénzügyi rendszer tudását, intellektuális erejét, szakmai képességeit a jegybankon keresztül gyűjtjük be a jegybankban működő kutatóintézetek, elemzőcsoportokon keresztül, és a reálgazdasági tudást pedig a kamarán keresztül gyűjtjük be. Szeretném megerősíteni, hogy ez továbbra is úgy marad, hiszen ez sikerhez vezetett, hogy minden jelentős gazdaságpolitikai döntést megelőzően a pénzügyi szektor összegyűjtött tudására is igényt tartunk és a reálgazdaság összegyűjtött tudására is igényt fogunk tartani a jövőben. Köszönetet szeretnék mondani a kormányzó úrnak is és a kamara elnökének is.

Az a helyzet, hogy mikor a 150 ezredik kártyát adtuk át, akkor éppen arról folyt a közbeszéd, vagy akörül forgott a közbeszéd és a nemzetközi interpretáció, Magyarország nemzetközi interpretációja is akörül a szó körül forgott, hogy unorthodoxia, vagyis hogy szabad-e a szokásostól eltérő megoldásokat választani. Igaz-e a bölcsesség, vagy már nem, miszerint a járt utat a járatlanért nem szabad elhagyni, vagy vannak olyan helyzetek, amikor az út eltűnik az ember lába alól, nincs többé járt út, és akkor egy járatlant kell valahogyan találni. Mi az utóbbira fogadtunk, és akkor sokan mondták azt, hogy meglepő dolog, hogy az unorthodoxiának, tehát a járt út elhagyását szorgalmazó politikának Magyarországon sok híve van. A Széchenyi Kártya szerintem emlékeztet bennünket arra, hogy ez nem egy 2010-es jelenség, hiszen a Széchenyi kártyát sem 2010-ben találtuk ki, és a kártya maga is az unorthodoxiának a megnyilvánulása. Hiszen ha a bankszektor olyan boldog közegben dolgozhatott volna Magyarországon hatvan-hetven éven keresztül, mint a nyugat-európai országokban, akkor valószínűleg az ilyen típusú termékek sem a kamara és a kormány együttműködéséből, vagy Demján Sándor fejéből pattant volna ki a gondolat, ha nem termelte volna ki a bankszektor normális működése azoknak a problémáknak a megoldását szolgáló eszközöket, amit nem tudott Magyarországon megoldani, és a Széchenyi kártyával kellett. Tehát egyfajta unorthodoxia, a szokatlan dolgok keresése nem 2010-es jelenség a magyar gazdaságpolitikában, jelen volt már 2000-ben, 2001-ben is.

Itt talán megengedik, hogy tegyek egy kitérőt. Van aktuálpolitikai gazdasági vita is Magyarországon, ami ugyan színvonaltalan, de ettől még széles körben elterjedt. A minőség és a dolgok elterjedtsége nem áll szoros összefüggésben egymással, a nézetekre is igaz, nemcsak a silány termékekre. Ez pedig az, hogy a magyar gazdaság csak azért fejlődik, mert európai uniós támogatások állnak rendelkezésre. Azért idézem ezt ide, mert 2000-ben, úgy emlékszem, nem álltak rendelkezésre európai uniós támogatások, mert nem voltunk tagjai az Európai Uniónak. Ehhez képest az államadósságot valahogy mégiscsak lebirkóztuk az 53 százalékos szintre. Volt olyan félévünk, amikor volt 6 százalékos gazdasági növekedésünk, és ki tudtunk találni olyan termékeket, amelyek lökést adnak a magyar gazdaság fejlődésének. Azért nevezem színvonaltalannak ezeket az érveléseket egyébként, mert hogyha a pénzügyminiszter számai pontosak, akkor a magyar költségvetés körülbelül lehet 18.000 milliárd forint, az EU-s támogatás meg lehet évente 1.000-1.500 milliárd forint közötti összeg, nettóban számolva. A két nagyságrend jól mutatja, hogy nem szabad engednünk, hogy a mostani gazdaságpolitikai sikereket külső tényezőknek tulajdonítsa bárki, mert akkor elveszítünk egy fontos fölhajtóerőt, az elvégzett munkánk sikeréből fakadó fölhajtóerőt. Az, hogy a magyar gazdaság ma működik, hogy pályára állt, hogy az államadósság lent van, hogy a költségvetés rendben van, hogy pénzügyileg stabilak vagyunk, hogy van növekedés, nem külső tényezőknek és külső segítségnek tudható be, hanem Önöknek, a magyar gazdaság szereplőinek – akár munkaadóként, akár munkavállalóként vettek részt a magyar gazdaság életében vagy akár kormányzati tényezőként –, ez a mi magyar sikerünk. Nem kívülről jön, nem külső mankókon nyugszik, hanem saját erőfeszítéseinknek köszönhető. És ezt jól mutatják azok a pénzügyi arányok, amiket említettem: költségvetési támogatás egyfelől, kívülről, illetve a magyar költségvetés hatalmas száma, a másik oldalon.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Voltak itt szolid utalások – én direktebb leszek – arra, hogy nem mindig volt hányattatásoktól mentes ennek a kártyának az élete. Én még emlékszem arra a korszakra 2002 után – hogy idézzek itt egy beszélgetést –, amikor mindent, ami Széchenyi névvel kezdődött, üldöztek. Úgyhogy szeretnék gratulálni a Széchenyi kártya és a KAVOSZ legnagyobb sikeréhez, ez pedig az, hogy a 2002-es kormányváltást túlélte, és talpon tudott maradni, az azutáni, nem vállalkozóbarát környezetben is, úgyhogy ez egy óriási teljesítmény. A mai sikereket ez alapozta meg. Egy olyan program, amely a nehéz nyolc évet is túlélte, mint ami 2002 és 2010 között esett Magyarország vállára. Szükségszerűvé tette, hogy 2010-ben ez a program új lendületet kapjon az akkor hivatalba lépő új kormánytól.

Régi nagy bölények nélkül sem megy. Demján Sándor neve és említése indokolt. Összefüggésben van az ő személye azzal a ténnyel, azzal a statisztikai ténnyel, amit talán a KAVOSZ igazgatótanácsának elnöke mondott, hogy vidéki központú vagy súlypontú ez a program. Miután a bábáskodás úgy kezdődött valóban, hogy ketten Demján Sándorral kezdtünk erről eszmét cserélni, ő etyeki, én felcsúti volnék, ez két szomszéd falu, ezek után nem kell meglepődni azon, hogy olyan program kerekedett ki ebből, aminek a súlypontja valahogy a vidéki vállalkozók háza táján található. De valóban, a történet úgy teljes, hogy azért a fő érdemet Demján Sándor vállára kell helyeznünk, hiszen ő volt az, aki bekopogtatott, és furcsa dolgokat beszélt. Egyébként ez 2010 után is így volt. Mielőtt beszélnék a 2000-es évben folytatott beszélgetésünkről, idézem a 2010-est, mert azt kevesen tudják, hogy szintén őt illeti az elismerés a Munkahelyvédelmi akciótervért. 2010-ben a választások után mondtam, hogy Sándor, akkor most van egy megállapodásunk, nemcsak a kamarával volt, hanem a VOSZ-szal is volt egy hatpontos megállapodásunk, mutatis mutandis át is kéne néznünk, hogy hol tartunk ennek a végrehajtásában. Akkor Sándor azt mondta, hogy azt kövessem, azt a gondolatot kövessem, hogy válság idején – és 2010-ben nagyon komoly válságtól szenvedett az európai gazdasági rendszer – a normativitás nem kötelező. Ami így első pillantásra egy lényegtelen filozofikus, jogfilozófiai megjegyzésnek tűnik, de abban az összefüggésrendszerben komoly értelme volt. Ez azt jelentette, hogy szabad olyan döntéseket hozni, amelyek nem egyformán érintik, és nem egyformán érvényesek a gazdaság minden szereplője számára. Ennek tipikus példája a Munkahelyvédelmi akcióterv, ahol egy alacsonyabb járulékot nem általánosan normatívan, az egész gazdaságra kiterjedően vezettünk be, hanem bizonyos célcsoportokhoz kötöttük hozzá. Ez a gondolat, hogy ilyet lehet csinálni, tehát válság idején a normativitás nem kötelező, ez egy demjáni törvény. Hogy ilyet lehet tenni, Demján Sándornak a biztatása tette lehetővé, vagy érthetővé a számunkra. Amikor 2000-ben eljött hozzám, akkor azt mondta, hogy a következő dolgokra volna szükség. Kellene egy államilag támogatott, kedvezményes feltételrendszerű, tárgyi biztosíték nélküli folyószámlahitel. Ez volt az ő javaslata. Ez testesül meg tulajdonképpen ebben a kártyában. A kereskedelmi kamara emellé a gondolat mellé állt. A Vállalkozók Országos Szövetsége szintén ezt tette. Meg tudtuk nyerni a bankokat együttműködésre – ez nem kis dolog, különösen a 2010 utáni nagy bankháborúk fényében –, amit ha visszavetítünk 2002-re, akkor jól mutatja, hogy mekkora dolog volt, hogy a kormány mellé álltak akkor a bankok. És az az igazság, hogy a gazdasági miniszternek, Matolcsy Györgynek a nevét is meg kell említenünk, mert kormányzati támogatás nélkül ez a program sem működött volna. Hiszen a négy föltételből, amit Demján Sándor hozott nekem, az első helyen szerepelt, hogy államilag támogatott. Ez pedig kormányzat nélkül ugyebár nem megy.

Ez a mostani alkalom szerintem, ha még van egy-két perc türelmük, arra is alkalmas lehet, hogy rámutassak egy másik összefüggésre, amelyet érvényesnek tartok ma is. Van annak előnye, ha az ember megöregszik, mert hosszabb időtávlatra tud visszaemlékezni, amikor egy-egy kérdést alaposan körül akar járni. Lassan mi is megkapjuk ezt a lehetőséget. És a helyzet úgy fest, hogy én amikor visszagondolok a magyar gazdaságpolitika mögöttünk hagyott harminc esztendejére, azóta mondhatom azt, hogy lényegében, ilyen vagy olyan formában közelről vagyok benne, alakítója vagy ellenzője vagy éppen formálója vagyok a magyar gazdaságpolitikának is. Én jól emlékszem azokra a saját magunkat biztató gondolatokra a kilencvenes évek elején vagy talán a közepén, amikor szembesültünk azzal a szomorú ténnyel a kommunista rendszer után, hogy tőkeversenyben semmi esélyünk nincs a nyugati versenytársainkkal vagy barátainkkal szemben. És ha be fogunk lépni az Európai Unióba pucér fenékkel, miközben őmögöttük hetven év tőkefelhalmozási lehetőség állt, akkor hogy a fészkes fenébe fogjuk állni a versenyt? Ez a kérdés gyötört bennünket. És akkor nyugtattuk magunkat egy gondolattal – értelmiségi szagú gondolat ez, nincs földszaga –, hogy persze az igaz, hogy a tőkealapú gazdaságba tőke hiányában nem tudunk eredményesen bekapcsolódni, de majd a tudásalapú gazdaságba igen. És hogyha okosabbak leszünk, mint a versenytársaink, akkor a gazdaság fejlődésének a tőkefelhalmozódási szakaszát vagy ki lehet hagyni, vagy jelentősen le lehet rövidíteni. És ha úgy tekintünk a kommunizmusra mint egy munkaalapú gazdasági rendszerre az összes torzulásával együtt, a kapitalizmusra meg úgy tekintünk, mint egy tőkealapú gazdaságra, és azt gondoltuk, hogy majd az új korszakban egy tudásalapú gazdaság jött el, akkor biztatgathattuk magunkat azzal, hogy a közbülső szakasz ugyan kimaradt, de majd megelőzzük majd a többieket azzal, hogy majd átugrunk az „a” állapotból a „c” állapotba. És az elmúlt évek megtanították nekünk, hogy ez nem lehetséges. Lehet, hogy akkor vigasznak ez a gondolat jó volt, de nélkülözte a realitást, a modern világgazdaságban tőkeverseny nélkül nem lehet részt venni. Tehát ha nem találunk eszközöket, módszereket arra, hogy a magyar gazdaság szereplői, alapvetően nem is a nagy multik, mert azok köszönik, jól vannak, még csak nem is a nagy magyarok, köszönik, ők is jól vannak, hanem a magyar kis- és középvállalkozók föltőkésítése számára nem találunk olyan programokat, amelyek gazdaságilag ésszerűek, társadalmilag igazságosak, és azok is el tudják fogadni, akik egyébként nem vállalkozók, ami politikailag egy nagyon nagy feladat, tehát ha nem találjuk meg a megoldásokat erre a feladatra vagy erre a célra, akkor valószínűleg a magyar gazdaság nem lesz versenyképes.

Ez a kártya az egyik ilyen megoldás. Ez a föltőkésítésnek lassú, de kiszámítható útja, igazságos, fontosnak tartom azokat a gondolatokat, hogy átlátható, nincsen umbulda, minden adat nyilvános, bankok vannak bevonva, egyértelműek a föltételek, adófizetés számon kérhető és látható. Ez egy olyan módszer, amit a társadalom azon része, aki nem vállalkozó, is el tud fogadni, hogy a magyar kormány ilyen típusú átlátható programokon keresztül támogatja a magyar kis- és középvállalkozók folyószámlahitelezését, de föltőkésítésének is a folyamatát, ami nélkül nem tud a magyar gazdaság sikeres lenni, és ha a magyar vállalkozók nem sikeresek, akkor nem lesz, aki munkát adjon azoknak az embereknek, akik meg nem vállalkozók. És az érdekek így összebékíthetők, összetalálkozhatók és az érdekérvényesítés így elvégezhető. Bocsánat, hogy hosszan beszélek, de annyi mindent mondtak az előttem beszélők, hogy a kommentárok talán indokolttá váltak az én részemről is.

Szeretném még itt elmondani Önöknek azt is, hogy kkv-k hitelezése a magyar gazdaság, a magyar kormány számára nem egy piaci ügylet – bár most itt egy piaci ügylet formát járunk körül, illetve ünnepelünk –, hanem egy nemzetstratégiai fontosságú ügy. Hazánkban 700 ezer vállalkozást tartanak számon, és ennek 99 százaléka kis- és középvállalkozás. Tehát a kis- és középvállalkozásokat támogató politika egy nemzetstratégiai kérdés. 2015-ben – ezek az utolsó számaim, amit Önök elé tudok tárni – két millió fő dolgozott kis- és középvállalkozóknál. Kétmillió ember! És ez az összes létszámnak, a foglalkoztatotti létszámnak a 73 százalékát tette ki. Ez jól mutatja, hogy kkv-k nélkül nincs magyar gazdaság, nem tudunk működni, nem tudunk élni. A kkv szektor állítja elő a hozzáadott érték több mint felét, ez nem rossz eredmény szerintem. Az exportból pedig 30 százaléknyi részesedése van, ez sovány. Azt gondolom, a magyar kis- és középvállalkozói szektornak, ha igaz a 30 százalék – itt is lehetnek kétségeink azért, egyes számításaink csak húsz-egynéhány százalékot mutatnak, de még ha 30 százalékát adja a kis- és középvállalkozói szektor a teljes exportnak –, azt is tekinthetjük alacsonynak, különösen hogy a teljes GDP-knek 50 százalékát termeli ki. Az exportképességét a kis- és középvállalkozásoknak jelentősen segíteni kell a jövőben. Ez nyilván összefügg a tőkeerő kérdésével is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt mondták, hogy jelentsem be – és a pénzügyminiszter jóváhagyta a bejelentést –, hogy a kormány a Széchenyi Program összes termékének keretösszegét 50 millió forintról 100 millió forintra fogja emelni. Az előbb elhangzott hosszú bevezető tulajdonképpen ennek az egyetlen mondatnak kívánt megágyazni, hogy stabil lábakon álljon ez a mondat. Úgy érzem az elhangzottak fényében, hogy most már ez egy megalapozott döntésnek minősíthető. 50 millióról 100 millió forintra emeljük a hitelekre vonatkozó kamattámogatásokat egy kivétellel, a Széchenyi folyószámlahitel kivételével, az összes többi hitelnél ezt megtesszük, és a kamattámogatások a teljes megemelt keretösszegre vonatkoznak. Minden keretet megemelünk, de a kamattámogatás – a folyószámlahitelt leszámítva – minden más keretösszegre vonatkozik.

És akkor végezetül nekem is köszönetet kell mondanom, azoknak már nem mondok köszönetet, akiknek Önök is többször előttem már megtették, tehát itt a kormány különböző egységeit nem említem meg, a nemzeti bankot sem említem meg, de a piaci szereplőket szeretném megemlíteni, erre ritkán van az embernek lehetősége, szeretnék köszönetet mondani a hitelt nyújtó pénzintézeteknek, meg is fogom őket nevezni. Köszönetet mondok az Erste Banknak, az MKB Banknak, az OTP-nek, a Sberbanknak, a TakarékBank által koordinált szövetkezeti hálózatnak, a Budapest Banknak, az Unicereditnek, a Gránit Banknak és a Raiffeisennek. Remélem, hogy senkit sem hagytam ki. Tisztelettel köszönjük, hogy elszegődtek partnernek ebben a szép vállalkozásban. És legvégül köszönetet kell mondanom a Garantiqa Hitelgarancia Zrt-nek, és köszönetet kell mondanom az Agrár-Vállalkozási Hitelgarancia Alapítványnak is, és értelemszerűen az ő pénzüket kezelő Magyar Államkincstárnak is, hogy ezeket a forrásokat rendelkezésünkre bocsátották.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül egy gondolatot még engedjenek meg a politika meg a gazdaság összekapcsolódásáról. Van az a teória, miszerint a piac szent és sérthetetlen, és ennek a szent és sérthetetlen piacnak van valamije, nem tudjuk, hány testrésze van, de keze biztos van, ami állítólag láthatatlan, és összerendezi végül is az egész társadalom javára a dolgokat úgy, ahogyan az kívánatos. Mi ezt a gondolatot sose osztottuk. Ez egy profitközpontú gondolkodáshoz vezet. Nem akarjuk azt eltagadni meg elvitatni, hogy a gazdaságban profitközpontú módon kell gondolkodni. Azt várjuk a gazdasági élet szereplőitől, hogy ne szociális intézményként és ne jótékonysági intézményként működjenek, hanem kőkemény üzletemberek legyenek, és profitcentrikusan gondolkodjanak, de a kormánytól nem ezt várjuk. A kormánytól azt várjuk, hogy természetesen a profitcentrikus gazdasági gondolkodást értse meg, integrálja, de alapvetően egy magyarcentrikus gondolkodásmódot valósítson meg. Amit itt látunk, az egy magyarcentrikus gazdaságpolitikai gondolkodásmód és egy profitcentrikus gazdasági gondolkodásmódnak a sikeres ötvözete.

Gratulálok mindenkinek, aki ebben részt vett. Isten éltesse azokat, akik kigondolták, azokat, akik létrehozták, azokat, akik fönntartják, használják a jövőben is egészséggel!

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)