2015. szeptember 7. Budapest

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a szót, Péter! Tisztelettel köszöntöm Martonyi János miniszter urat, tisztelettel köszöntöm a parlament külügyi bizottságának vezetőjét! Örülök, hogy látom Szili Katalin asszonyt. Nézem, van-e még ellenzék, anélkül a demokrácia nem működik. Hol vannak? László? Jó napot kívánok, Kovács külügyminiszter úr! Önt is tisztelettel köszöntöm, örülök, hogy látlak téged is. Jobbiktól van-e itt esetleg valaki? Nem jöttek el, nem baj.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valóban, mint Péter is mondta, márciusban találkoztunk utoljára, és persze lehet azt mondani, hiszen a napi hírek erre jó okot adnak, hogy sok minden változott, de valójában a mondandónk lényege és a mai találkozónk eszmei, szellemi kiindulópontja nem változott. Arról beszéltünk ugyanis itt márciusban, hogy Magyarországnak önálló külpolitikával kell rendelkeznie. Az önálló külpolitikának az a lényege, hogy az eredője a magyar érdek, a mércéje pedig a magyar emberek boldogulása. Meggyőződésünk szerint erről beszéltünk itt tavasszal. Ha a külpolitika szervilis, hogyha megfelelési kényszertől vezetett, akkor gúzsba köti saját magát, és nem tud megfelelni annak a mércének, amit vele szemben támasztunk, vagyis azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar emberek alapvető érdeke, hogy olyan külpolitikája legyen Magyarországnak, és a külpolitikát olyan emberek hajtsák végre a világban, akik számára a legfontosabb a magyar érdek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez egy közhely is lehetne, ha nem Magyarországon lennénk, ugyanis a magyar külpolitikának másfajta hagyományai is vannak. Van egy másik, jól kidolgozott – nem akarok minőségileg leértékelni olyan külpolitikai doktrínákat, amelyeknek bár tartalmával vitatkozom, de intellektuális minőségük egyébként erős – külpolitikai hagyománya és iskolája is a magyar politikának, ez pedig a lecsatlakozásnak a külpolitikája, ami mindig valaki máshoz való csatlakozásból vezeti le, hogy mi a magyar érdek. Ezen szeretnénk fordítani, de ennek a hagyománya elég erős azért közöttünk. A bennünket igazságtalanul ért nemzetközi támadások pedig ezt még föl is erősítik. Ezt az igazodási kényszert, különösen, hogyha az ember nem itthon ül – elnézést kérek, Péter –, ebben a langymeleg, barátságos közegben, hanem kint van a hidegben, mondjuk, hogy a fiatalok is értsék, G. I. Joe-ként leteszik, és ott kell helytállnia, és folyamatos támadás alatt van, és folyamatosan bírálják az ő kormányát meg az ő hazáját, akkor ezek a régi, másik külpolitikai iskolából fakadó reflexek, hogy igazodjunk, akkor hirtelen érthető személyes és lelki igénnyé válnak. És előfordulhat, hogyha Önök nincsenek eléggé megacélozva, ha nincs eléggé jól megkovácsolva a pozíciójuk, abban az esetben érthető emberi okokból inkább a kisebb konfliktust vállalva nem a magyar érdekeket fogják képviselni, hanem úgy fogják képviselni a magyar érdekeket, hogy az a lehető legkisebb kellemetlenséget okozza a személyes viszonyrendszerben. Ez egy komoly probléma. Ezzel mindannyian küzdünk, akiknek ki kell lépni a nemzetközi színtérre. Én csak a saját példámat tudom Önöknek ajánlani, javasolni, hogy pont az ellenkező módon reagáljon a hormonrendszerük erre a politikai szituációra. Tehát minél jobban támadják Önöket, annál erőteljesebben fogalmazzák meg az álláspontjukat, ne annál puhábban, ne annál igazodóbban, ne annál ravaszabbul, hanem annál szikárabban, annál világosabban és udvariasan és nagyon egyszerűen, legyen a védhetőség az Önök személyes komfortérzetének a megvédése, az Önök által képviselt álláspont megvédése nem akkor lehetséges, ha fölpuhulnak, hanem akkor, hogyha megkeményednek. Udvariasak legyenek, rugalmasak, barátságosak, de jottányit se engedjenek tartalmilag abból az álláspontból, amit képviselni kell. Ez a legfontosabb dolog, amit kérni szeretnék Önöktől.

Láthatják, hogy egy képmutató világban élünk, és nekünk képmutatásban több száz éves lemaradásunk van. Hogy ez előnyünkre írható-e, vagy ez egy kritika saját magunkkal szemben, ezt én magam sem tudom eldönteni. Az ember a saját családjában a hipokritaságot, a képmutatást nem szereti. Hogy ez a nemzetközi politikának mennyire szükségszerű velejárója vagy nem, erről talán Önök többet tudnak, mint én, aki ritkábban találkozom a nemzetközi külpolitika képviselőivel, mint Önök. De a dolog lényege az, hogy hipokrita világban élünk, képmutató világban élünk. A francia külügyminiszter megtámad bennünket a kerítésünk miatt, a miniszterelnöke meg felavat egy kerítést. Mi, magyarok meg azt gondolnánk, hogy szégyelljük magunkat. Olyan kínos, nem? Ők nem gondolják. Az osztrákok azt mondják, hogy tőlünk többen mennek oda, mint kellene, és ha megnézem a számokat, tőlük sokkal többen mennek Németországba, mint tőlünk mentek hozzájuk. Mi szégyellnénk magunkat, azt mondanánk, hogy fülön csíptek, rájöttek, hogy lelepleztek bennünket, nem pontosan azt mondjuk, amit csinálunk, nem szép dolog ez. Őket nem zavarja. Tehát arra szeretném Önöket emlékeztetni, hogy ne abból induljanak ki, hogy mit mondanak a partnereink, különösen ne az általuk íratott külpolitikai tartalmú cikkekből induljanak ki, hanem mindig a magyar érdeket válasszák kiindulópontul. És kérem Önöket, azt képviseljék, amire Önöket az államtitkáraik, illetve a külügyminiszterük kéri.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek után beszéljünk a legfontosabb kérdésről, az elhibázott világpolitika áráról. Mindannyian tudjuk, hogy az a folyamat, amelynek a kellős közepében vagyunk, amely ha úgy tetszik, ránk rúgta az ajtót, az nem előzmények nélküli. Ha egy jelentős nemzetközi szereplő úgy dönt, hogy, mondjuk, Líbiában megdönti az éppen hivatalban lévő és neki nem tetsző kormányt, és ennek eredményeképpen vállalja annak kockázatát, hogy ott káosz alakul ki, tehát nem egy szervezett ellenzék lép a korábbi kormány helyébe, hanem majd elzavarjuk Kadhafit, mert nem felel meg a különböző nyugat-európai, amerikai érdekeknek, és nem felel meg az univerzális emberjogi eszményeknek, és ezért morálisan felhatalmazva érzi magát a világ – egyébként mi is támogattuk ezeket a lépéseket –, hogy eltávolítsa, és utána káosz jön létre, és nincs többé olyan állam, amely szigetelje az Afrika belsejéből érkező, jobb élet reményében meginduló tömegeket, nos, akkor ezek meg fognak érkezni Európába. Jól emlékszem arra, hogy Berlusconi miniszterelnök úr világosan elmondta nekünk, amikor arról tamáskodtunk az Európai Unió vezetői, hogy mi legyen: Kadhafi menjen, Kadhafi maradjon, szabad-e föllépni vele, mit és hogyan lehet tenni? Berlusconi világosan megmondta, hogy neki megállapodása van velük, pénzügyi és politikai megállapodása, ennek része, hogy biztosítják Líbia Európa felé eső határainak a védelmét és így onnan menekült áradattól Olaszországnak nem kell tartania. Ő ezt világosan elmondta. Azt kérte, hogy ne rombolják le a nagy nyugati hatalmak Líbiát anélkül, hogy gondoskodnának a mély Afrikából érkező menekültáradat megfékezéséről. Vagy hasonlóképpen: miközben döntés született a nemzetközi politikában arról, hogy Szíriában be kell avatkozni, és a legmodernebb haditechnológiát vetette ott be a Nyugat – szövetségesként egyébként, hallgatólagos támogatással mi is ott voltunk ebben, tehát amikor most beszélek, nem mások felelősségéről beszélek, hanem annak a nagy közösségnek, a nyugati, atlantista politikai közösségnek a felelősségéről beszélek, ahova mi is tartozunk –, amikor ezt megtettük, akkor senki nem gondoskodott arról, hogy egy ilyen beavatkozás után előálló, egyáltalán nem kizárható anarchia esetén mit fogunk tenni. Még pontosabban mondom: az Egyesült Államok fölkészült erre, mint tegnap láthatták, be is jelentette, mindegy, honnan, akár Szíriából is, ők nem fogadnak senkit. Mindenkire egységes nemzetközi jog érvényes, a menekültügyi konvenciók ránk ugyanúgy érvényesek, mint rájuk. Mégis Ausztráliával az élen több ország világossá tette, Ausztrália azt mondta, nem fogad, Amerika megmondta, nem fogad, Izrael megmondta nem fogad. Tegnapelőtt az Öböl-államok, akik egyébként vallásilag, kulturálisan egy civilizációhoz tartoznak a most Európa felé tartó emberekkel, is azt mondják: nem fogadnak. Csak Európa! Mindenki fölkészült erre az egyébként nem kívánatos, de esetleg előálló helyzetre, mindenkinek van politikai döntése erre, minden ország polgárai úgy érezhetik – Ausztrália, Amerika, Izrael, Öböl-államok –, hogy a vezetői urai a helyzetnek, döntéseket hoznak, és annak érvényt szereznek egy szereplő kivételével: mi, európaiak. Ma így áll a helyzet, és Önöknek ebben a nagyon nehéz közegben kell helytállniuk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ráadásul az is nyilvánvaló, ezt most első kézből mondhatom Önöknek, hiszen a múlt héten az Európai Unió minden vezetőjével sikerült tárgyalnom, hogy semmilyen terv sem létezik a válsághelyzet kezelésére. A mostani helyzetben a baj is nagy, de ennél még nagyobb baj, hogy nincs európai terv, hogyan kezeljük ezt a helyzetet. Ami van, az nem a helyzetet akarja kezelni, hanem a helyzet következményeit, miközben még a helyzetet sem számolta föl. Ennek a gondolatnak a kifejezése a kvóta – jelentsen akármit is –, ami arról szól, hogy aki beérkezik Európába, azokat szét fogjuk osztani egymás között valamilyen arányokban, valamilyen számokban, és így tovább, amit mi azért nem tudunk elfogadni, mert az a következményeket akarja orvosolni, mielőtt az okot orvosolnánk. Az ok pedig az, hogy ma Európa a külső határait nem képes ellenőrizni. Egész addig, amíg nem ellenőrizzük a külső határainkat, nem tudjuk megmondani, hogy végül is majd hány embert kell szétosztanunk. Először volt 40 ezer, aztán lett belőle 120 ezer, már beszélnek 500 ezerről, és ha további milliók fognak érkezni, sőt szerintem további tízmilliók fognak érkezni, hogyha az európai vezetők nem változtatnak a politikájukon, akkor azokat mind szét fogjuk osztani? A magyar álláspont nem a kvóta ellen van. A magyar álláspont nem zárja ki, hogy erről a kvótáról majd valamikor értelmesen, fair módon lehet beszélni, az időzítéssel van problémánk. Mi, ahogy az amerikaiak mondják: „először az első dolgot kell megoldani” álláspontját képviseljük. Amíg nem tudjuk Európa külső határait megvédeni, addig nem érdemes a beáramlók sorsáról diskurzust folytatni politikai szinten, szakértői szinten lehet. Mert az mégiscsak egy abszurd dolog, gondoljanak bele – tegnap éjszakai hír talán –, a németek elmondják, hogy hány milliárd eurót fognak még költeni a hozzájuk beérkezettek ellátására ahelyett, hogy azt a pénzt odaadnák azoknak az országoknak, amelyek a válság övezeteknek a szomszédságában találhatók, és ahol egyébként az ide áramló embereket először föl kéne tartóztatni. Mindenki jobban járna, nem jönnének ide. Ez fontos. Kevesebbe kerülne, és erkölcsileg nem lehetne kifogásolni a magatartásunkat. Ehelyett nem védjük meg a határainkat, ide jönnek, és utána többszörös költségvetési terhet kell viselnünk.

Sokkal értelmesebb lenne, ha az Európai Unió létrehozna egy olyan pénzügyi alapot, egyes hírek szerint vannak is egyébként ilyen pénzügyi alapok, ahonnan megegyezve a számunkra most fontos országokkal, Törökországot említhetem az első helyen, inkább nekik nyújtanánk pénzügyi segítséget a bevándorlási szándékú menekült helyzetben lévő emberek problémájának ottani kezelésére. Ez egy kulcskérdés, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert illúzió szerintem az, amit ma sok európai politikus gondol, hogy majd valahogy vissza fogjuk őket küldeni. Aki egyszer bejött, annak a visszaküldése nagyságrendileg több politikai kockázattal, sokkal több emberi szenvedéssel, több emberi konfliktussal jár, és nagyságrendekkel több pénzbe kerül. Ott kell kezelni a konfliktust, ahol létrejön. Ki fog innen százezreket és milliókat visszaküldeni? Magyarország szerencsés helyzetben van, mert itt nem lesznek sem százezrek, sem milliók. De ki fog Németországból visszaküldeni? Már Ausztriából sem kell, mert ha jól látom, akkor Ausztriából is mindenki Németországba megy. Ki fogja ezt vállalni? Ki fogja meghozni azokat a döntéseket, amivel ezek együtt járnak? Családokat kell járművekre tenni, hol repülőkre, hol vasúti járművekre. Ki fogja ennek a kockázatát vállalni, miközben az európai közvélemény egy tekintélyes része egyébként kifejezetten üdvözli ezeket az embereket? Szemben Magyarországgal, ahol a méréseink teljesen egyértelműen mutatják az emberek álláspontját, és a nemzeti konzultáció segítségével sikerült egyetértési pontokat létrehozni, a nyugat-európai államokban nincs egyetértés. Nagyon élesen elválik az emberek többségének az akarata és a politikai elitnek az akarata.

Azt kell mondanom, hogy a legtöbb európai országban, most nevet nem említek egyet sem – kímélendő a külügyminiszter idejét, hogy ne kelljen fogadni nagyköveteket, tehát egyetlen ország nevét sem fogom említeni –, de a felelősségem tudatában mondom Önöknek, hogy az európai államok 90 százalékában szakadék van a nép véleménye és álláspontja és az elit által folytatott politika között. Ez egy demokráciában komoly probléma. Ezt a különbséget egy darabig el lehet fedni, mondjuk irányított újságírással. És ha Önök kinézik egy-egy országnak a sajtóját – én minden nap megnézem külön-külön –, nekem ne mondja senki, hogy ott nincs irányított újságírás. Bennünket vádolnak a sajtószabadság problémával, de ha valaki kinyitja, mondjuk, a teljes magyar sajtót, hogyan értelmezi a menekültválságot, megnézi, hány hang szólal meg, hányfajta vélemény jelenik meg, hogyan futnak szanaszét ezek a vélemények, akkor egy sokkal színesebb palettát fog találni, mint az egyébként magukat nálunk – egyébként alaptalanul, de – fejlettebbnek gondoló országok sajtóját áttekintve. Ez nem filozófiai kérdés meg sajtójogi kérdés, ez a tényeknek a kérdése. Minden reggel ott a bizonyíték, hogy ezekben a kérdésekben igenis létezik irányított vélemény. Én nem vádolok senkit azzal, hogy ő személyesen irányítja, még azt sem, hogy a politikai vezetők irányítják ezeket a véleményeket, csak azt akarom mondani, hogy úgy vannak fölépítve a nyugati társadalmak, hogy ott hosszú időn – ez alatt több hetet értek, nem éveket –, bizonyos időtartamon keresztül lehetséges olyan politikát folytatni megtámogatva a nyilvánossággal, amelyet egyébként a nép nagy része nem támogat, de ott sem lehet örökké. Ezek ugyan fejlettebb demokráciák, mint mi, ezért a vezetők jobban el tudnak távolodni a néptől. Ez az ilyen fejletlen demokráciákban, mint Magyarország, kevésbé lehetséges, nekünk az emberek véleményét azonnal be kell építenünk a politikába, sokkal kisebb a tűréshatár, rövidebb az időszak, amit a nép elfogad tőlünk, ha az ő fölfogásuktól eltérő politikát folytatunk, de mindenhol van egy korlát, és az európai politikát ma ez feszíti belülről, mert mindenki érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Előbb-utóbb meg kell hallani az emberek szavát. Előbb-utóbb vissza fogják szerezni az európai emberek a politika befolyásolására való képességüket, hiszen ez alkotmányos joguk. Ez csak idő kérdése. Én biztos vagyok abban, hogy előbb vagy utóbb lesz Európában a mostanitól eltérő bevándorláspolitika, más alapokon nyugvó, ennek meg kell születnie, mert egyébként egy demokratikus rendszer ezzel a belső ellentmondással nem tud együtt élni hosszú időn keresztül, márpedig Nyugat-Európa megkérdőjelezhetetlenül demokrácia, és ezért ezt a belső ellentmondást meg is kell majd valahogyan oldania.

Az egyetértési pontokról csak annyit szeretnék mondani, bár nem ennek a testületnek a napirendi pontjai közé tartozik, de talán nem árt, hogyha néha áttekintenek a rokon szakmák területére: a politikai stratégia boszorkánykonyhájába. Ez a Miniszterelnökségen működik, közvetlenül a miniszterelnök környékén: tanácsadók, ismerik ezt a nagy világot, holdudvart. Szóval ebben a világban, legalábbis Magyarországon, mióta mi kormányzunk bizonyosan, az egy szakmai közmegegyezés, hogyha előre látunk fölbukkanni a horizonton egy problémát, akkor még mielőtt az nagyra nőne, és a súlyával ránehezedne a teljes magyar politikára, és egy nehéz ügyről van szó vagy több nehéz ügyről van szó, akkor meg kell próbálnunk még a krízis tetőzése előtt egyetértési pontokat létrehozni az emberek és a kormányzat között. A nemzeti konzultációval mindig viccelődni szoktak az ellenfeleink, talán néha okot is adunk rá, de a nemzeti konzultációnak az az értelme, hogy a legnehezebb kérdésekben kellő időben előre legyen egy egyetértési pont. Nemcsak arról van szó, hogy az legitimáció, hogy a kormány tudjon rá hivatkozni. Ez sem lényegtelen, hanem hogy valóságos egyetértési pont legyen, hogy bevigyünk közvetlenül a kérdéseinkkel az emberek fejébe gondolatokat, amiket, ha a nyolcmillió emberből egymillió visszaküld, ami azt jelenti, hogy egymillió ember valószínűleg otthon, a konyhaasztalnál vagy valahol megbeszélte azt a kérdést, valamilyen mértékig gondolkodott róla, valamennyi időt szentelt neki, és egy X-szel azt mondta, hogy ő inkább erre az álláspontra helyezkedne, ha már ilyen kérdést kap. Ezek fontos dolgok. Ezért van az, hogy a menekültpolitikában mi ki tudunk tartani. A bevándorláspolitikában sziklaszilárd a kormányzati álláspont. Mert nyolcmillióból egymillió ember válaszolt, és azoknak a 85-90 százaléka világosan megmondta, hogy mit akar. És azt is, hogy mit nem. Tehát van a magyar politikában egy egyetértési pont, illetve a bevándorláspolitikát illetően van több egyetértési pont, ami stabilizálja, demokratikus módon stabilizálja a magyar kormányzat működését. Ha ez nem volna, akkor bizony itt is előfordulhatnának olyan csúszkálások, amit egyébként a fejlett demokráciákban tőlünk nyugatabbra, ahol a közvélemény véleménye a sajtón keresztül érvényesül kizárólag, nap mint nap láthatunk. És így a politikának, a modern politikának az a tulajdonsága, hogy két lábbal kell állni a földön. Most nem arról van szó, hogy meg kell nyerni az emberek szavazatát, ez is fontos, és majd 2018-ban el is jön ennek az ideje, hogy erről beszéljünk, de addig is meg kell nyerni az emberek egy tekintélyes részének a támogatását a konkrét döntésekhez is, és ez nem lehetséges más módon, mint ezekkel a módszerekkel. Ezek értékes módszerek, egyetértési pontok és ezek most léteznek.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha a konkrétumokról beszélünk, akkor azt kell mondanom, hogy a legvégén, tehát néhány hónap múlva – lehet, hogy egy vagy két év múlva – ez a mostani vita, ami most még arról szól, hogy legyen-e kvóta, vagy ne legyen, szabad-e kerítést építeni, és ha nekünk nem, akkor másnak miért szabad, meg mennyien fognak még jönni, ezek a mai viták szép lassan majd felcserélődnek egy igazi, nagy, döntő vitára. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezek a mostani kérdések nem fontos kérdések: szétosztjuk-e egymás között a bevándorlókat, ki a bevándorló, ki a menekült, vissza lehet-e őket küldeni, majd mindjárt beszélek arról is néhány szót, hogy hova, kinek kell majd visszafogadni őket. Ezek mind fontos kérdések, de a legvégén eljutunk ahhoz a vitához, ez majd először az ideológiailag motivált értelmiség köreiben jelenik meg Nyugaton, onnan fog majd leszivárogni a politikába, és jön aztán majd Magyarországra is, ugyanis arról a kérdésről szól majd, hogy van-e egy országnak joga ahhoz, hogy kinyilvánítsa, hogy ő nem kívánja a saját etnikai-kulturális összetételét hirtelen módon, külső beavatkozás hatására nagy arányban megváltoztatni. Van-e joga azt mondani egy országnak, hogy mi ezt nem akarjuk. Vagy alá kell magunkat vetni annak a nemzetközi, liberális – elnézést az ideologizálásért – doktrínának, miszerint mindenki szabadon választhatja meg a világon azt, hogy hol él. És akik már valahol élnek, azoknak nincs meg az előjoguk, hogy megmondják, hogy kivel akarnak, és kivel nem együtt élni. Ez lesz a vita legvége. Ide fogunk eljutni. Én a nyilatkozataim egy részében készítgetem elő a magyar álláspontot, bizonyára látják, ezért az aktuális dolgok és a hosszabb távú vitában elfoglalt magyar álláspontok egymás mellett szoktak megjelenni. Mindenkinek javaslom, hogy készüljön arra, hogy a végén majd ebben a kérdésben kell állást foglalni. Nem akarom megelőlegezni ezt a vitát, csak érzékeltetni szeretném Önöknek, hogy van álláspontunk ebben a vitában. A nemzeti konzultáció ebből a szempontból is komoly mankót és támaszt jelent. A mi álláspontunk egy szuverenitás álláspont, ami szerint minden nemzetnek, minden közösségnek, minden államnak joga van a saját fejlődéséről saját magának döntenie. Ezért például nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy mi befolyásolni akarjunk, vagy akárcsak véleményt akarjunk mondani más országoknak arról a kísérletéről, hogy az ott élőktől különböző vallási-kulturális alapokon álló nagy közösséggel kívánnak együtt élni. Azt gondolom, hogy nekünk nem szabad minősítő kifejezéseket használni a tekintetben, hogy Franciaország úgy döntött, hogy ő szeretne, vagy legalábbis elfogadhatónak tartja, hogy az ő társadalmában legyen egy 8-10 százalékos nagy muszlim közösség. A demográfiai számításokat – ez egyszerű matematikai kérdés – figyelembe véve pedig a jövőre is úgy döntött, hogy egy egyre növekvő arányú ilyen közösséggel kíván együtt élni az őshonos francia nép. Ez az ő döntésük. Nyilván a németek ugyanúgy meghozták a maguk döntésüket a törökökre vonatkozóan már korábban is, azóta is hoznak ilyen döntéseket. Szerintem nekünk ezeket a döntéseket nem szabad minősítenünk. Nem szabad sem politikailag, sem ésszerűség szempontjából, mert minden népnek joga, hogy az ottani őshonos nép határozza meg, kivel kíván együtt élni.

Mint ahogy nekünk is az adottságunk, hogy függetlenül, hogy ki mit gondol róla, hogy szereti-e a túrós csuszát, vagy nem, Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik valahol valamikor eldöntötték, amit mi megörököltünk. Ez a mi helyzetünk, ez egy adottság, ezt senki nem kifogásolhatja se így, se úgy, nekünk kell ezzel együtt élnünk, de mi nem támasztjuk senki felé azt az igényt, nyugati irányba különösen nem, hogy ők is éljenek együtt egy nagyszámú roma kisebbséggel. Sőt, amikor ez a roma kisebbség egy része Kanada felé megy, akkor inkább azt akarjuk világossá tenni, hogy szeretnénk, hogyha maradnának, és rendeznénk a velük való együttélés nagy kérdését, hogy maradhassanak. Ugyanezt várjuk, amit mi elvárunk magunk iránt, ugyanezt meg kell adni a többieknek is. Nem szólhatunk ebbe bele, de ők sem szólhatnak bele abba a kérdésbe, hogy Magyarország kívánja-e a mai állapotát, a mai kulturális-etnikai összetételét menekültpolitikával, bevándorláspolitikával, bármilyen más módszerrel megváltoztatni, vagy nem. Mert ha a magyarok úgy döntenek, hogy köszönik szépen, úgy jó, ahogy van, akkor senkinek nincs joga azt mondani, hogy változzatok meg. Igen, ti is éljetek együtt egy nagyszámú, ráadásul növekvő arányú muszlim közösséggel. Senkinek nincs joga ezt követelni tőlünk, és a vita végén nekünk ezt majd nagyon világosan kell képviselnünk.

Itt kell majd tennünk néhány distinkciót. Ennek sincs most itt az ideje. Csak miután azért jöttünk össze, hogy fölkészüljünk a jövőre, megelőlegezném ezeket az irányokat. Először is semmi bajunk az iszlámmal. Pontosabban nem tudom, kinek mi van a fejében, mert ez magánügy bizonyos mértékig, valakinek a kereszténységgel is baja van, de politikai értelemben Magyarország nem fog anti-iszlám álláspontot elfoglalni. Az iszlámot egy szellemi építménynek tekintjük, lelki és szellemi építménynek, amelynek nagyon komoly érdemei vannak, és a világ egy tekintélyes részén civilizációkat hozott létre. Mi speciel nem ezekben a civilizációkban élünk, hanem keresztény civilizációban, de ettől még azokat elismerjük. A barbárság helyett ott civilizációk léteznek. Ezért mi nem akarunk olyan vitákba keveredni sem, a magyar kormány nem akar olyan vitákat vállalni, ami az iszlám természetéről szól, és sorolhatnám tovább, ami egyébként begyűrűzött a nyugat-európai politikába, és szerintem inkább mérgezi a légkört, és nem pedig segíti az együttélést, tehát mi nem akarjuk ezt a vitát. Következésképpen semmiképpen nem tekintenénk helyesnek, ha a mostani helyzet következtében megromlana a viszonyunk azokkal az országokkal, amelyek egyébként az iszlám civilizációhoz tartoznak. Tehát még ha onnan érkeznek is esetleg nyilak, szerencsére nem annyi, mint a múltban, azokat el kell engedni a fülünk mellett. Ezért Törökország a barátunk, és akkor is a barátunk, ha megmondjuk nekik, hogy mi nem akarunk nagyszámú magyarországi iszlám közösséget látni Magyarországon. Ettől Törökország a barátunk. És semmi bajunk nincs azzal, hogy az iszlámot értéknek tekintve azt valamilyen mértékben beépíti a politikájába. Ez az ő dolguk. Az Öböl-menti országok a barátaink. Szeretnénk, ha Iránnal is megtalálnánk a hangot. És ennek a külpolitikának semmi köze nincs ahhoz, hogy egyébként mit gondolunk a saját hazánk kulturális vagy etnikai összetételéről.

A második fontos dolog, ahol óvatos és finom különbséget kell tenni, hogy semmi bajunk sincs a Magyarországon élő muszlim közösséggel sem. Akik itt vannak, jó helyen vannak. Törvényes alapokon vannak, ők nem bevándorlók, hanem az elmúlt húsz-huszonöt évben érkeztek Magyarországra, jogszerűen, a kijelölt határátkelőhelyeken, vállalkozói engedélyt kértek, és egzisztenciát hoztak létre Magyarországon. Igenis örülünk, hogy kebabosok vannak a körútjainkon, szeretünk húsvétkor a szír hentesnél bárányt vásárolni. Ezek komoly egzisztenciák, rendezett emberek, akik hozzátesznek a munkájuk révén ahhoz az értékhez, amit Magyarország minden évben létrehoz. Ezért ezt a muszlim közösséget, ami Magyarországon van, meg fogjuk becsülni, de egyáltalán nem kívánjuk, hogy az arányuk hirtelen, külső behatás eredményeképpen radikálisan nőni kezdjen. Tudom, hogy ezek látszólag egymással szembemenő dolgok, de ha van bennünk kellő intellektuális erő – és kiben lenne, ha nem a nagykövetekben? –, hogy bizonyos dolgokat árnyaltan fogalmazzanak meg, és árnyaltan képviseljenek, akkor szerintem Önök erre képesek lesznek. Tehát az iszlámot, mint civilizációt nem bíráljuk, az ilyen alapokon álló államokkal erősíteni akarjuk a kapcsolatainkat. A Magyarországon élő, ilyen alapon álló kulturális iszlám közösségeket értéknek tekintjük, nem kívánjuk őket még verbálisan sem kényelmetlen helyzetbe hozni, ugyanakkor ragaszkodunk Magyarország jelenlegi etnikai-kulturális összetételéhez, és nem akarjuk elismerni senkinek a jogát, hogy ránk kényszerítse ennek a megváltoztatását. Nagyjából ez az a pozíció, ez a szellemi közeg, amiben a konkrét politikai kérdésekben Önöknek majd állást kell foglalni. Én arra akarom Önöket kérni, hogy ezekre a mélyebb, mögöttesebb megfontolásokra tekintettel válasszák ki a szavakat, amiket használnak, adjanak nyomatékot, vagy éppen vegyenek el súlyt a szavaikból.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Határvédelem. Amit most fogok mondani, első pillantásra középkoriasnak tűnik, de miután Amerikában is ezt mondják, ezért ez vállalható középkoriasság. Az az ország, amelyiknek nincsenek határai, vagy szükség esetén nem tudja azokat megvédeni, az nem ország. Természetesen az Európai Unió a mi nézőpontunkból is helyesen döntött, amikor az Európai Uniót alkotó országok egymás közötti határainak ellényegtelenítéséről hozott döntést. Megjegyzem: nem szüntette meg őket, hiszen Ausztria és Magyarország között van határ. Németország és Franciaország között is van határ, még ha vitatják is esetleg egyesek, hogy hol kéne ennek lennie, ettől ez még valahol van, ki van jelölve a nemzetközi szerződésekben. Hogy ezeken a határátkelőhelyeken nem érvényesítenek ellenőrzést, hanem speciális szabályokkal, amit Schengennek nevezünk mindközönségesen, egy közös határellenőrzést nem alkalmazó jogi rezsimet vezettek be, nem jelenti azt, hogy ne lennének ott a határok. Ezek megvannak. A mi helyzetünk annyiban különbözik az övéktől, mondjuk a németekétől, akiknek nincsen európai uniós külső határaik, hogy nekünk külső határaink vannak. Magyarország azon országok csoportjához tartozik, amelynek nemcsak befelé, mondjuk, Ausztria vagy Szlovákia irányába vannak Európán belüli határai, ahol a határellenőrzésnek most speciel nem szerzünk érvényt, mert éppen abban állapodtunk meg a schengeni megállapodás szerint, hogy ott úgy teszünk, mint hogyha nem volna határ, de vannak külső határaink, amelyeknek a megvédését vállaltuk. Ha valaki fölüti Önök közül – gondolom, hogy kevesen fekszenek úgy, hogy előtte forgatják a schengeni kódexet, de ha fölütnék – a schengeni kódexet, akkor abban világosan le van ez írva. Nem javaslat, nem jámbor kérés, hanem jogi kötelem: az az ország, amelyik csatlakozik a schengeni megállapodáshoz, vagyis a befele, Nyugat fele lévő határait, az uniós országok felé lévő határait nem ellenőrzi, annak vállalnia kell cserébe azt, hogy a külső határokat meg fogja védeni. Ez a schengeni kódex része. Ez egy kötelezettség. Tehát Magyarországnak, Görögországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak, Franciaországnak, akiknek külső határai vannak, kötelezettsége megvédeni nemzeti erővel, nemzeti alapon ezeket a határokat. Sőt, ebben a bizonyos schengeni kódexben, aminek az elolvasására az ember rákényszerült, és jogi műveltségének újabb dimenzióit kaphatta meg, cserébe a sok politikai nyavalyáért azt a sort is megtalálhatja, hogy az van előírva, hogy azt kell garantálnia az ilyen külső határral rendelkező országnak, hogy az ő határát az Európai Unióhoz nem tartozó országok polgárai csak a kijelölt határátkelő pontokon a hivatali órákban lépik át. Most vessük ezt össze a valósággal. Odaállnánk a schengeni kódexszel a kezünkben Röszkéhez a zöldhatárhoz, és azt mondanánk, hogy emberek – nem világos, hogy pontosan milyen nyelven mondanánk ezt –, a helyzet a következő: Dublin, Schengen, közös európai megállapodások, itt van egy határ, tudják, ezt Önök nem léphetik át, olvassák már el, legyenek kedvesek, ott van a határátkelőhely, oda kell menni, sajnos most éppen este van, majd a nyitvatartási órában kell ott átmenni. Ma ez a jogi realitás.

És van egy szociológiai realitás, ami ettől gyökeresen eltér. Az a kérdés, hogy mit teszünk. Úgy teszünk-e, mintha nem lennének ezek a jogi kötelmek, és azt mondjuk, hogy az élet fölülírta a jogot. Megjegyzem, a szocializmusban erre genetikailag meghatározottan tudnánk példákat hozni, hogyan ívódott belénk, amikor a saját jogsértéseinknek kerestünk magyarázatokat: majd fogok én ezeknek törvényt tisztelni, ugye? Mi, magyarok értjük a lehetőségét annak, hogy inkább a jogot kell igazítani a kívánalmainkhoz, és nem a magatartásunkat a joghoz, de ha Európa teszi ezt – és most Európa teszi –, akkor az a baj nagy baj lesz. Nem lehet egyszerre hatályban tartani és a tagállamokkal szemben kikényszeríteni bizonyos közös megállapodáson nyugvó szabályokat, és ezzel egy időben azt mondani, hogy persze, de a valóságban úgysem tudjuk őket érvényesíteni. Ha ez a kettő elválik, ez először lebontja a schengeni rendszert, azt a veszélyt hordozza magában, hogy akkor majd máshol lesznek szilárd határok, nem az Európai Unió külső határain, hanem beljebb. És akkor elveszítjük a szabad mozgás lehetőségét, ami aztán fölőrli a bizalmat, mert nem fogják elhinni az európai uniós tagállamok egymásnak, hogy nem akarják megvédeni a határt, pontosabban, hogy nem tudják megvédeni a határt, hanem azt fogják föltételezni, hogy nem is akarják, és a problémát föl akarják terelni hozzájuk. Görögországot tudom itt most ilyen szempontból a bizalmi válság középpontjának megemlíteni. Görögországnak olyan határvédelmet kellene végrehajtania, aminek eredményeképpen Magyarországra nem jöhetnek bevándorló. Nekünk semmilyen problémánk nem volna, ha a görögök a regisztrációt, a nyilvántartást, a menekültek és a bevándorlók különválasztását elvégeznék, akkor Magyarországnak semmilyen baja nem volna a szerb–magyar határon. Így aztán az osztrákoknak sem lenne, meg a németeknek sem, de a görögök ezt nem teszik meg. És akkor most gondolkodhatunk azon, hogy Görögország, amelyik a szövetségesünk, akivel ráadásul együtt érzünk, miért nem teszi ezt meg? Nem tudja, esetleg nem is akarja? És már megkezdődött az egész Európai Unió alapját adó bizalom fölmorzsolódása. És akkor erre a föltételezett szándékra majd hozunk egy jogszabályt, ahol majd nem valljuk be, hogy persze ezt azért hozzuk, mert nem hiszünk a görögöknek, de mindenki tudja, hogy azért hozzuk, és az egész egy képmutató jogrendszerré változik, amelynek aztán a betartására megfogalmazható erkölcsi követelmények folyamatosan lazulnak, hiszen mindenki tudja, hogy jött létre. Ez egy zsákutca. Így Európai Uniót sem fölépíteni, sem megtartani, sem működtetni nem lehet. Vagyis ha vannak jogszabályaink, mármint közös megállapodáson nyugvó európai jogszabályaink, azokat be kell tartani. Ezzel a dilemmával szembesült Magyarország. És mi nem akarunk arra hivatkozni, hogy kedves osztrák sógorok, kedves német barátok, a görögök miatt ez a helyzet, akkor mi átengedjük az embereket, és tessék, hanem mi ragaszkodunk ahhoz, hogy miután aláírtuk a schengeni megállapodást, azt be fogjuk tartani. A baj az, hogy most erre nem vagyunk képesek.

A magyar államnak olyan állapotban kellene lennie, hogyha egyszer azt mondja, hogy holnap reggel a mi határainkat csak a kijelölt határátkelő pontjain, az ott leírt rendben lehet átlépni, akkor annak érvényt is tudjon szerezni. Érvényt tudnánk ma Önök szerint ennek szerezni? Nem tudunk. Nem tudunk, mert Szerbia és Magyarország között nincs fizikai határ. Vagy legalábbis ha egy vonal lehet fizikai határ, akkor a vonal fölött nincs fizikai építmény, amely kikényszerítené mindenkivel szemben, hogy márpedig átlépni a magyar államhatárt csak a kijelölt határátkelőhelyeken lehet. Ezért özönlenek be. Mert nem tudunk ennek érvényt szerezni. Mikor láttuk, hogy ez a helyzet előállhat, meghoztuk a döntést a bizonyos kerítés –hogy kell mondani PC módon? –, ideiglenes biztonsági határzár, magyarul kerítés fölépítéséről. Ráadásul talán éreztük, hogy az idő szorításában vagyunk, nem volt arra lehetőség, hogy csak egy kerítést építsünk, egy olyat mint amilyen a spanyoloknak van, vagy olyat, amit a franciák építettek, és persze odahaza büszkén hivatkoznak rá, kifelé meg letagadják, de ez egy másik történet, hanem nekünk egyszerre kellett építeni egy tartós megoldást jelentő magas, jó műszaki adottságú határzárat, és egy gyors határzárat elé, ami egy szögesdrótrendszer. És a kettőt egyszerre kell csinálnunk, és a végén mind a kettőt fönn is kell tartanunk egész addig, amíg a mostani őrület el nem múlik. A baj az, hogy itt is megy az idő, az építkezéssel persze haladunk. Mindannyiunknak elemi érdeke, az Európai Uniónak is elemi érdeke, akármit mondanak, az osztrákoknak is elemi érdeke, a németeknek is elemi érdeke, hogy ne legyünk Görögország. Hogy Magyarország ne úgy viselkedjen, mint Görögország, hanem akarja és tudja megvédeni a külső határát. Ehhez pedig egy fizikai pont, fizikai vonal, építmény kell, amit aztán majd az odavezényelt hadsereg – kérem az ellenzéket itt is, hogy egyébként ne kösse meg a kezünket, hanem tegye lehetővé, hogy a hadsereget erre a célra használni tudjuk –, az odavezényelt rendőrség, a határellenőrzésre följogosított más hivatalos személyek képesek lesznek majd ellenőrizni.

Joggal teszi föl az ellenzék azt a kérdést, hogy van-e arra garancia, hogy ez elegendő lesz? Nincs garancia arra, hogy ez elegendő lesz. Egy dolog biztos: amit emberileg meg lehet tenni, azt meg kell tennünk. Ennek van erkölcsi dimenziója, majd mindjárt visszatérek erre is. Mint elmondtam, van nemzetközi jogi dimenziója, és van világos nemzeti érdek mögötte, hogy mindent megtegyünk, ami emberileg lehetséges. Én olyan munkát várok el a kormány tagjaitól, a honvédelmi minisztertől is, a belügyminisztertől is, egyáltalán a határőrizetért felelős minden kormánytagtól, hogyha azt a döntést hoztuk, hogy a határt meg kell védeni, akkor védjék meg. Ez alkalmassági kérdés. Nemcsak személyek alkalmasságának kérdése, hanem a magyar hadsereg és a magyar rendőrség alkalmasságának a kérdése. Azért tartjuk őket, azért tiszteljük őket – erre jó okunk van, különösen most a rendőrök esetében, akik szerintem világszínvonalon teljesítették a rendfenntartó kötelezettségeiket, fizikai erőszak alkalmazása nélkül vagy annak minimális mértékével tudták kordában tartani az eseményeket úgy, hogy meg tudtuk védeni mind a bevándorlók, mind pedig a magyarok fizikai és vagyonbiztonságát –, mindenesetre azért tartjuk őket, azért fizetjük őket, azért tiszteljük őket, azért kérjük a munkájukat, azért tesznek le majd most néhány százan ismét esküt a következő néhány napban, hogy odamenjenek a határra, és ott legjobb tudásuk szerint a jogszabályok keretei között védjék meg Magyarország külső határát, ezzel védjék meg a schengeni rendszert, és végső soron védjék meg Magyarország európai uniós tagságát. Ez egy európai kötelezettség. Nagyon remélem, hogy a magyar jog kikényszerítő szervezetek képesek lesznek érvényt szerezni. Mi sem emberi, sem pénzügyi forrásokat nem kímélünk e tekintetben, bármennyi embert és bármennyi pénzt rendelkezésükre bocsátunk, de ezt a munkát el kell végeznünk. Ellenkező esetben az itt leírt görögökre hasonlító helyzetben találhatnánk magunkat.

Beszéljünk kicsit az erkölcsi felelősség kérdéséről. Mert mégiscsak emberi dolgokról van szó, mégiscsak úton lévő milliókról van szó, mégiscsak közülük sokan olyan országokból indultak el, ahol valóban háborús konfliktusok dúlnak, még ha már többségük nem is ilyen térségből jön. A belső arányok látványosan változnak. Belső-Afrika aránya folyamatosan nő, és megjelent a pakisztáni, bangladesi irány is. De még ha nem háborús övezetből jönnek ezek az emberek, akkor is több ezer kilométert tettek meg valahogy, leginkább lábon, esetleg családdal együtt is. Ezért nem lehet elkerülni, hogy valamilyen módon érzelmileg is viszonyuljunk a dologhoz, és az érzelmi viszonyuláshoz pedig tisztáznunk kell a felelősség, azon belül is az erkölcsi felelősség kérdését. És én nagyon szeretném – ez egy nagyon nehéz intellektuális művelet, de szeretném –, hogyha Önök sikerrel járnának e művelet tekintetében. A politikában, ahol Önök is szolgálatot teljesítenek, vagy a közjogban a felelősség természete az eredményhez kötött. Eredményfelelősség van. Majd amikor Önök a megfelelő pillanatban az ítélőszék elé kerülnek, legyen az e világi – ezt nem kívánom, bár a magyar történelem bővelkedik ilyen pillanatokban –, vagy legyen nem e világi ítélőszék, nem azt fogják Önöktől megkérdezni, hogy mi volt a szándékuk, hanem mi volt az eredménye annak, amit döntöttek. Mert a politikában nem szándékfelelősség van, hanem eredményfelelősség. Ez valamelyest a mi szakmánkat megkülönbözteti a mindennapi élet más szakmáinak egy tekintélyes részétől. De a mi felelősségünk az eredményekért van. Sem nevet, sem országot nem mondok, de ha valaki mindig csak azt mondja, hogy mi a dublini egyezményt betartjuk, és most már ideje, hogy kvóták szerint szétosszuk az Európából érkezett bevándorlókat, az jogilag korrekten fogalmaz. Szándéka szerint pozitívan, mégis borzalmas dolgot tesz, mert a szándékától függetlenül ennek a mondatnak az eredménye az, hogy úgy hallják az érintettek, hogy bántódásuk nem fog esni, szabadon jöhetnek úgy, mint eddig, átléphetik illegálisan a határokat úgy, mint eddig, és a végén valahol majd biztonságba fognak jutni, valahol el fogják őket helyezni. Nekünk a kvóta egy nemzeti nézőpont szerint, ugye, a teherviseléssel függ össze: ki mennyi terhet visel. Na de egy kétezer kilométert gyalogló ember számára ez nem erről szól, hanem arról, hogy őt majd valahová el fogják helyezni, ezért ezek a mondatok a szándéktól függetlenül meghívást jelentenek. És nekünk ezért az eredményért kell felelősséggel vállalni. Az erkölcsi felelősségünk is az eredményhez kötődik, nem a szándékunkhoz, és a szándékunktól függetlenül azt váltotta ki a politikai döntésünk, hogy milliók útra keltek, akkor nekünk ezért kell erkölcsi felelősséget viselni. Ezért nagyon fontos, hogy világossá tegyük, és én ezért szoktam ilyen egyértelműséggel, szinte smirglipapír kényelmetlenséggel fogalmazni, amikor azt mondom, hogy ne gyertek. Azt kérem azoktól, akik Magyarországon keresztül akarnak menni Európába: ne gyertek. Ezt erkölcsi okokból mondom, mert nem tudunk mi, magyarok felelősséget vállalni azért, ami veletek az úton történni fog. Mi nem csábítunk titeket erre az útra. És nem tudok felelősséget vállalni, és mi, magyarok nem tudunk felelősséget vállalni azért, ha elnyel benneteket a hullámsír. Ne kockáztassátok se a magatok, se a gyerekeitek életét egy illúzió érdekében. Ne gyertek, nem fogtok tudni átjönni itt, a határon. Magyarország, miután nem menekültek vagytok – majd erre is mindjárt visszatérek –, hanem bevándorlók, a bevándorlásra vonatkozó jogszabályok szerint fog eljárni. Nem enged be, vagy visszaküld. Ezért ne tegyétek kockára a gyerekeitek életét.

Ugyanis ezek az emberek, és itt érkezünk egy nagyon fontos ponthoz, már nem a biztonságukért futnak. A török menekülttábor nem egy kényelmes hely, valószínűleg nem is az álmok netovábbja, nem is az az élet, amit szeretnénk magunknak, de aki már egy török menekülttáborban van, az már biztonságban van. Ő már eljött arról a területről, ahol naponta veszélyben forgott az élete. Aki Görögországig eljutott, az már biztonságban van, hiszen Görögországban senki nem fogja őt üldözni. Aki Macedóniáig eljutott, már biztonságban van, ő már nem az életéért fut tovább, ő valami mást akar. Aki Szerbiába eljutott, biztonságban van, ő valami mást akar, nem biztonságot. Aki Magyarországra eljutott, már biztonságban van, nem az életéért fut, ha továbbmegy, valami mást akar. Aki Ausztriába eljutott, és onnan Németországba megy tovább, az nem az életéért fut, Ausztriában nincs veszélyben az élete, valami mást akar. És szembe kell néznünk a realitással, hogy ezek az emberek nem egyszerűen menekültstátuszt akarnak, Németországban akarnak menekültstátuszt. Ez nagy különbség! Mert ők valójában a német életet nézték ki maguknak. Élhetnének macedón életet is vagy török életet vagy görög életet vagy magyar életet is, de nem akarnak. Ők német életet akarnak élni, odamennek. Ennek semmi köze a biztonsághoz. Ennek semmi köze az életért futó emberért viselendő erkölcsi felelősséghez, ezért nem viszonyulunk hozzájuk menekültként, hanem bevándorlóként kell, hogy hozzájuk viszonyuljunk, amit megértünk, mert a német élet biztosan jobb, mint a török menekülttábor élete vagy a görög állampolgár élete vagy akár a magyar állampolgár élete. Ha nem így volna, akkor nem mennének oda dolgozni a magyarok, de ők egy német életet akarnak. És ha ezt nem tisztázzunk magunkban, és engedjük, hogy a vizuálisan megjelenő érzelmek egy hamis erkölcsi felelősség alá tegyenek bennünket, akkor rossz politikai döntéseket fogunk hozni. Még az is lehet, hogy szándékaink szerint erkölcsöset, de az eredmény szempontjából katasztrofálisat, közel a bűnhöz. Nem tehetjük meg. Ezért egyenesen és világosan kell beszélni: ha már megvan az életed, nem vagy veszélyben, elmenekültél, jobb, ha Törökországban maradsz, jobb, ha Görögországban maradsz, mintha Magyarországon keresztül akarnál az Európai Unióba jönni. Ha pedig oda akarsz bevándorolni, annak az Európai Unióban megvannak a szabályai. Mindenkinek vannak bevándorlási szabályai. Be lehet adni az athéni nagykövetségen, Magyarország athéni nagykövetségén – gondolom, a németen is – egy igényt, hogy akár menekültként, akár bevándorlóként Magyarországon szeretnél élni. Ezt el fogjuk bírálni, erre vannak jogszabályaink, és a végén megmondjuk, hogyha menekült vagy, akkor a nemzetközi konvenciók szerint van-e itt helyed, vagy egy másik országban kellene inkább lenned. Ha pedig bevándorló vagy, akkor megmondjuk, hogy akarunk-e veled együtt élni, van-e rád szükségünk, tudunk-e neked helyet adni? Mert mi tudjuk, hogy hány embernek tudunk munkát, ellátást, a magyarokéval azonos civilizációs szintet biztosítani, és csak annyinak adhatunk, amennyivel nem romboljuk le a sajátunkat.

Most ebből a szempontból szerintem nagyon bölcs az, amit a katolikus egyház a napokban mondott. Itt az eretnekeknek is szabad elismerést kifejezni, ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy abban az esetben, hogyha az ebből fakadó terheket magánszemélyek vállalják, mondjuk, adományt adunk azoknak, akik rászorulnak, vagy az egyház a saját vagyonából ezt megteszi, gyűjtést rendez, vagy a saját vagyonából ad nekik, azzal gazdaságilag nem csinál rossz dolgot. Nemzetgazdasági szempontból nem árt, sőt lehet, hogy használ. Most nem akarok belemenni bonyolult fejtegetésbe: a vásárlóerő, a költés és így tovább… De lehet, hogy még jót is tesz a gazdaságnak. Ha azonban ezek a terhek az államokra nehezednek, és a költségvetésnek kell helytállni, abban a pillanatban ez azt jelenti, hogy azok a gazdaságok nem tudnak fejlődni. Megváltozik a termelés és az elosztás aránya, megváltozik a gazdaságfejlesztésre fordítható összegek és a jóléti kiadások aránya, és sok minden megváltozik még, ami nagyon könnyen gazdasági katasztrófába sodorhatja ezeket az országokat. Ezt többen mondják is. Ezért nagyon helyes, ezért mondom, hogy szerintem a katolikusok – hiába, a 2000 év mégiscsak kétezer év – nagyon bölcsen érzékeltetik a világgal, hogy itt mindenkinek magának kell felelősséget vállalni, meg az egyháznak kell, és nem pedig az állami költségvetésnek. És ez a distinkció, ez a különbség rendkívül fontos, mert egyébként tönkretesszük a keresztény jóléti államokat. Szerintem ez egy olyan nagyon fontos különbségtétel, amiről ritkán beszélünk, de fontos talán ebben a körben megemlíteni.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van-e még valami, amit így az előadásom tizenhatodik percében még érdemes előhoznom? Igen. Talán még adhatnék Önöknek egy-két érvet a kvótarendszerrel kapcsolatban. Mi most a helyzet? A helyzet az, hogy mi egy nyáj vagyunk, mind a 28-an, és azt mondták a vezetőink, hogy a kvóta jó dolog. Ezért most mind a 28-nak azt kell mondani, hogy a kvóta jó dolog, és van egy, amelyik azt mondja, hogy állj! Persze, annak nagyobb szava van, akinek a nyakában van a csengő, arra kell menni, rendben van, de biztos, hogy jól átgondoltuk ezt? Biztos, hogy jól kigondoltuk ezt? Biztos, hogy a kvótarendszer megoldja a zöldhatáron naponta ezrével beáramlók problémáját? És ha a kvótáról beszélünk, az egy matematikailag definiált dolog, az valaminek az aránya? És tessék már mondani, minek az aránya? 40 ezeré? 500 ezeré? Egymillióé? Tízmillióé? Mennyien fognak jönni? Nem az a kvótaszámítás alapja-e, kedves Hölgyeim és Uraim, hogy először megvédjük a határokat, pontosan tudjuk, hogy hány emberről beszélünk, és utána beszélünk arról, hogy milyen arányban ki és hogyan… De ha még idáig eljutnánk, Hölgyeim és Uraim, egy schengeni rendszeren belüli osztozkodásról beszélünk. Nyomkövetőt fogunk szerelni a lábukra? Ülnek sorban az Európai Unióba befogadott emberek, és azt mondják, hogy te Tartuba mész, te Dél-Portugáliába, te Frankfurt mellé, te ide, Bécs-külsőre. És ha nem akar? Vagy ha odavisszük, odakötjük? Hogy fog ez működni? Van ember, aki végiggondolta, hogy fog ez egy szabad, áramlásos rendszerben működni az unión belül? És ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy meg kell védeni a határokat, hogy tudjuk egyáltalán, hogy kit engedünk be, és mekkora a probléma, erről beszélünk, jelszavak szintjén beszélünk. Meg arról, hogy akkor ez kötelező legyen-e vagy nem. Én azt gondolom, hogy amikor azt fogják tapasztalni, hogy vagyunk itt 28-an, a nyáj, és az egyiken fekete foltok tűnnek föl, az a feketebárány. Amikor az ésszerűség nevében próbálja mondani, hogy emberek, állj, tisztázzunk először egy másik kérdést, akkor ne érezzék magukat kényelmetlenül. Nem Önöknek van okuk arra, hogy kényelmetlenül érezzék magukat.

Ugyanakkor legyenek nagyon együttműködőek, mert abban igaza van a másik 27-nek, vagy ki tudja hányan vannak, mert talán a visegrádiakkal talán igazságtalan vagyok, hiszen ők is fölteszik azokat a kérdéseket, amiket mi, mert abban igaza van a másik huszonvalahánynak, hogy az a probléma olyan, aminek a megoldása érdekében mindannyiunknak érdemes erőfeszítéseket tenni. Mert persze egyfelől igaz, amit mondtam, hogy mindenki Németországba akar menni, és ez persze német probléma, no de Németország az Európai Unió része, ebben meg Merkel kancellár asszonynak van igaza. Ha Németország az Európai Unió része, akkor a német probléma az európai probléma is. Úgyhogy nekünk nem összevitatkoznunk kell, nem rugalmatlannak kell lennünk, végképp nem kioktatónak a másik 27 európai uniós partnerünk irányába, hanem együttműködőnek, barátságosnak, rugalmasnak, de a saját álláspontunkból észérvek nélkül jottányit sem engedőnek. Ezt kérem Önöktől. A politika egy nehéz világ, mégiscsak az utcai harcosok klubja, csak az utcát ma sajtónak hívják vagy kommunikációnak. És persze itt nem számítanak ebben a közegben a szabályok. Senkit nem fog zavarni a nemzetközi sajtóban, amikor azt írja, hogy Magyarországon embertelenül bánnak az ideérkezőkkel. Holott mi az igazság? Az igazság az, hogy mindenkinek, aki idejön, a schengeni szabályok szerint regisztrálnia kell, meg kell állapítanunk a személyazonosságukat, ki kell tölteniük egy papirost, hogy tudjuk, hogy ő az, aki, utána szállást, biztonságot, élelmet, vizet, és orvosi ellátást adunk neki azokon a helyeken, amiket erre kijelöltünk, amik elérhetők. Sőt, oda is visszük őket, ha akarják, de az nem lehetséges, hogy néhány száz ember úgy dönt, hogy ő nem regisztrál, leül az út szélén, és azt mondja, hogy mostantól itt kérek enni, mostantól itt adjatok inni, mostantól ide jöjjön az orvos, és egyébként skandálom a német kancellár meg Németország nevét, mert oda akarok menni, és azonnal szállítsatok oda. Na, ez nem megy. És azt gondolom, hogy ezt követelni tőlünk nincs senkinek sem joga, legyen akármilyen szorult helyzetben is.

Az mégis abszurd dolog, hogy Magyarország föllép annak érdekében a saját polgáraival szemben, hogy a leírt megismerhető szabályokat tartsák be. Ha egy magyar illegálisan átlépi a határt, megbüntetjük. Ha egy magyar ember fogja magát, és átmegy a zöldhatáron Szerbiába, akkor elkövet egy szabálysértést. Sőt, ha a zöldhatáron átmegy Ausztriába, még ott is. És akkor, akik nem mi vagyunk, hanem valaki mások, azoknak meg szabad? Sőt, odamegyünk és kiszolgáljuk? Gondoljuk át az egésznek az abszurditását. Ezért szerintem a magyar álláspont egyszerre emberséges és következetes. Együtt kell működni a hatóságokkal, az európai szabályok szerint azonosítani kell őket, regisztrálnunk kell őket, utána fölajánljuk, hogy menjenek a gyűjtőpontokra, ahol ételt, italt szállást és orvosi ellátást kapnak, és kérjük, hogy ezt vegyék igénybe. Itt tartunk most. Változás ebben a helyzetben magyar oldalról, tisztelt Hölgyeim és Uraim szeptember 15-ével lesz, hiszen a magyar parlament, akinek ezúton is szeretném megköszönni az együttműködését – még ha az nem is volt teljes – megszavazta azokat az új szabályokat, amelyek komoly dologgá teszik Magyarország külső határainak védelmét. Megszavazta azokat a szabályokat, amelyek világossá teszik, hogy az illegális határátlépés nem szabálysértés, amit le lehet rendezni 20 ezer forinttal, hanem börtönbüntetés jár érte vagy kitiltás. És az embercsempészet nem egy jópofa fizetéskiegészítés, még ha egyébként esetleg érthetően jól is esik azoknak, akik ebbe az üzletbe be tudnak kapcsolódni magyar részről, ez egy bűncselekmény. Súlyos bűncselekmény, sok év vas jár érte, sok év nehéz vasban, és teljes vagyonelkobzás jár érte.

Szeptember 15-étől ezek az új szabályok. Azért nem holnap reggeltől, mert túlságosan nagy a szigorítás mértéke. És egy ilyen nagy szigorítást azonnal nem lehet végrehajtani, még a határon se. Fölkészülési időt kell adni mindenkinek. Ezért folytatunk szórólap kampányt ebben a pillanatban például Szerbiában. Ezért fogunk ott mindenfajta eszközöket fölhasználni, hogy elmondjuk a bevándorlóknak: megváltozott a helyzet Magyarország határain, ne gyertek, mert kitiltás vagy több év börtön jár ezért, ne gyertek! És ezt megfelelő nyelven, reményeim szerint helyesen, mármint hogy a magyar kultúrához méltó nyelvi pontossággal képesek is vagyunk a szórólapjainkon megjeleníteni. És ugyanúgy az embercsempészeknek is szeretnénk világossá tenni, hogy a zavarosban való halászásnak a kockázata nem annyi szeptember 15-től, mint korábban volt, és időt adtunk ezzel, hogy fölkészüljön a rendőrségünk is, hogy létrehozza a határvadász egységeket. Mert ők sem ebben edződtek az elmúlt években, hogy ilyen munkákat kell végrehajtaniuk. És a hadsereget is föl kell készíteni, a katonáinkat, ha meglesz a jogi alap, újra kérem az ellenzéket, hogy adja meg, hogy nekik is részt kell venni a határ védelmében akkor is, ha nem háború van, csak egyszerű civil lerohanás, de az is fenyegeti a határokat, ezért a határ védelmében nekik is részt kell venni. Mindenkinek van még néhány napja, hogy erre fölkészüljön.

Ezek után az a kérdés, hogy vajon beáll-e egy minőségi változás, a mi olvasatunkban javulás, egy csapásra szeptember 16-án. Reménykedhetünk ebben, de józan ésszel nem gondolhatjuk. Részben, mert a hadsereg bevetését az ellenzék megtagadta, nem tudtuk gyorsan megtárgyalni a parlamentben, és ezt csak szeptember húszon-valahányadikától lesz majd lehetséges, reményeim szerint. Tehát a teljes erőnket nem is tudjuk 15-étől ott érvényesíteni, mert alkotmányos korlátok vannak, és egy ilyen kevésbé fejlett demokráciában, mint a mienk, látják, az alkotmányt be kell tartani. Fejlett demokráciákban ezt könnyebben oldják meg, ha jól látom. Ismét utalnék a francia–angol határra. Nekünk azonban be kell tartani ezeket a szabályokat, ez így helyes, ez alkotmányos szempontból csak így kivitelezhető, és azt gondolom, hogy akkor tudunk magabiztosan föllépni, hogyha tudjuk, hogy teljes alkotmányos, jogi és erkölcsi biztonság talaján állunk. De ha azonnal nem is áll majd be egy minőségi változás, egy dolog biztos: miután a magyar kormány nem fog meghátrálni, és érvényt fog szerezni a nemzetközi szabályoknak is, a magyar törvényeknek is, és az alapvető erkölcsi, emberi értékeknek is egyszerre érvényt fogunk szerezni, ezért lépésről lépésre eredményeket fogunk elérni.

Nagyon remélem, hogy gyorsan haladunk majd, és előáll az a helyzet, amikor Magyarország azt tudja mondani a német vagy osztrák barátainak, hogy Magyarország déli határai légmentesen zárnak, ami persze nem azonos azzal, hogy Magyarország lezárta a határait, amit a nemzetközi sajtó ír. Az úgy marhaság, már bocsánat, ahogy van, mert a határ lezárása az azt jelenti, hogy nem lehet átmenni a határon. A magyar határon át lehet menni – az arra kijelölt helyeken. Hiszen az élet nem áll meg. A szerb–magyar határ ugyanúgy átjárható jogi értelemben, mint korábban volt, csak az illegális átjárás előtt van lezárva. Egy dologban biztosak lehetnek a német és az osztrák barátaink, hogy mi érvényt szerzünk a schengeni megállapodásnak, mi azt be fogjuk tartani, mi a terheket nem hárítjuk rájuk, a terheket mi magunk álljuk. Hogy hány évszázaddal vannak előttünk képmutatásban a többiek, és ez egy olyan verseny, ahova be kell neveznünk, ehhez csak azt az apró példát hozom Önöknek, hogy bár nyilvánvalóan többen jönnek hozzánk – időnként többszörösen, ismét nem mondok országnevet, mint más külső határral rendelkező országba –, az ehhez nyújtott segítség az ő esetükben ilyen nagy, a miénkben pedig ilyen kicsi. De nem kell ezért szitkozódnunk, mert ilyen az élet, ha az magyar. A feladat az, hogy nekünk saját erőnkből kell boldogulni. Ezért mondom mindig, hogy egy fillért nem fogunk kérni. Illetve vannak alapok, amiből pénz járna Magyarországnak, persze mi azt gondoljuk, hogy az helyes lenne, ha azt megkapnánk, de nem fogunk elmenni egyetlen országba sem, hogy azt mondjuk, hogy nekünk óriási nehézségeink vannak, és adjatok pénzt. Mert Magyarország egy állam, egy ezer éves állam, aminek képesnek kell lennie saját erőből is arra, hogy megvédje a saját külső határait és a jogrendnek érvényt szerezzen ezeken a határszakaszokon. Ha saját erőből, akkor saját erőből. Ha kapunk hozzá segítséget, elfogadjuk, de sosem fogunk a segítség hiányára hivatkozni annak érdekében, hogy megmagyarázzuk, miért nem teljesítjük a kötelességeinket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagykövet Hölgyek és Urak! Tisztelt Martonyi, Kovács külügyminiszter urak! Kedves Péter!

Köszönöm szépen a figyelmüket! Örülök, hogy szólhattam Önökhöz.

(miniszterelnok.hu)