2020. március 10., Budapest

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm szépen az elnök úrnak, hogy meghívott ide ebben az évben is. Egyszerre van előnye és hátránya is annak, ha az ember a végén beszél. Először is a csonton kevés hús marad már ilyenkor, de másfelől az a lehetőség is megadatik, hogy a mondandómat nem a saját szavaimmal, hanem az előttem elhangzottakra való utalással támaszthatom alá. Ez mégiscsak elegánsabb, különösen, ha az ember a saját lovát akarja dicsérni.

No, de, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt látják az előző előadásokból a képernyőkön, hogy időtáblákat láthattunk, azokon szemléltették a változásokat, amely arra emlékeztet bennünket, hogy a politikusokat – gazdaságpolitikusok sem kivételek ez alól – mindig két dolog hozza izgalomba: az időtáblák és a térképek. Adjunk hálát a Jóistennek, hogy olyan időszakban élünk, amikor időtáblákat kell nézegetnünk, és nem térképeket. Ez mindenképpen jó hír, és a következő években is arra számítunk, hogy ez így lesz. Miután előttem gazdasági szakemberek beszéltek, ezért valószínűleg amit tőlem Önök várhatnak, sőt joggal várhatnak el, az, hogy arról a mezsgyéről beszéljek, ahol a politika és a gazdaság találkozik. Tehát lehet, hogy időnként mondok olyasmit, ami már elhangzott korábban, de minden esetben más megvilágításba akarom azt helyezni, illetve máshonnan közelítek hozzá, más konklúziókat akarok belőle levonni. Mondandómat tehát értékeljék úgy, mint egy klasszikus gazdaságpolitikai előadást, amely a politika és a gazdaság kölcsönhatására összpontosít.

Először is egyetértek az előttem szólók közül azokkal, akik azt mondták, talán legmarkánsabban a jegybank kormányzója, hogy 2020-ban egy új szakasz kezdődik, és hogy látjuk is ennek a jeleit. Nem volt ez másképpen az előző tízéves szakasz kezdetén sem, az is viharosan indult, egy pénzügyi válsággal, a mostani, 2020-2030 közötti szakasz pedig egy világjárvánnyal indul, erről majd a végén szeretnék néhány szót szólni. Nem kell ettől Magyarországon nagyon megijedni, mert szerencsénk van. Kétfajta kormányzati tudás van Magyarországon: az elrontás és a kijavítás tudása. Mi nyilván részrehajló módon, de úgy szoktuk értelmezni a magyar politikát, hogy vannak a bajok, és akkor az emberek a baloldali kormányok helyett nemzeti jobboldali kormányt választanak, akkor mi azt rendbe hozzuk, és utána, amikor már megint jól mennek a dolgok, akkor megint visszahívják a baloldali kormányokat, azok megint elrontják, megint jönnek a jobboldali kormányok, ez szokott lenni általában a forgatókönyv. Ezért a jobboldali kormányok a válságoktól nem szoktak megijedni, mert a válságok azok, amik leginkább láthatóvá teszik az emberek számára, hogy miért jó, hogyha nemzeti orientációjú, ilyen iránytűvel rendelkező kormányunk van. Gondoljanak arra, hogy 2010-ben is úgy kezdtük, hogy volt egy pénzügyi válság, utána jött egy gyors árvíz – ha emlékeznek rá –, utána jött egy vörösiszap, aztán jött egy nagyobb árvíz, aztán jött egy migráció, aztán beesett a Brexit, és most beesett egy világjárvány. Ez körülbelül a mi kormányzásunknak a rövid kronológiája. Tehát úgy, ahogy az előzőektől sem ijedtünk meg, azt javaslom, hogy a koronavírusra vonatkozó, majd mondandóm végén tett megjegyzésektől sem kell, bár durvák lesznek, nem kell összerezzenni.

Azt is egy helyes megközelítésnek tartom, amit a jegybank elnöke választott, hogy nem azért kell megnézni a 2010 és 2020 közötti eredményeket, hogy megveregessük a saját vállunkat – ezt általában Magyarországon a közvélemény nem nagyon díjazza –, hanem azért kell megnézni, hogy mit értünk el, hogy pontosan tudjuk, hogy mit kell megvédeni. Ha nem értjük meg, hogy mitől voltunk sikeresek, akkor nem fogjuk tudni megmondani, hogy mitől leszünk sikeresek a következő tíz évben, és ha nem tudjuk megmondani, hogy mi volt a kulcseleme a sikernek, akkor nem tudjuk, hogy mik azok az elemek egy gazdaságpolitikában, amit mindenképpen meg kell védeni. És szerintem a jegybankelnök úr előadása ebben sokat segített nekünk. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt száz év legsikeresebb tíz éve van mögöttünk, amin persze jókat lehet gúnyolódni, mert egy volt kommunista országban ez a legkönnyebb és legolcsóbb poén, hiszen a kommunizmus a hamis sikerpropagandáról volt ismert; könnyű azt mondani, hogy aki sikerekről beszél, az ugyanezt az iskolát folytatja. De én nem egy ilyen rövid távú megfontolásból szoktam erről beszélni, hanem majd látni fogják, hogy ennek értelme van, én a legfontosabb dologról akarok beszélni, amikor a mögöttünk hagyott tíz év sikereire utalok.

Arról akarok beszélni, hogy szerintem nincs még egy olyan nemzet, ország az egész világon, amely képes lett volna arra, hogy száz évvel azután, hogy elveszik a területének a kétharmadát, elveszik a népességének a 60 százalékát, húsz évvel később belekeveredik egy világháborúba, ahol kiirtják a legvirulensebb és gazdaságilag leginkább életképes népességét, utána fölszámolják a nemzeti ösztönrendszer legfontosabb osztályát, a kulákságot és a parasztságot, utána kimenekül ’56-ban 200 ezer jól képzett, egyáltalán mozgásra, emigrációra alkalmas ember, és száz évvel e katasztrófasorozat kezdete után azt tudjuk mondani, hogy a kilencvenedik és a századik év között olyan tíz éves sikert csináltunk, ami példátlan az egész bennünket körülvevő világban. Tehát én azért beszélek a sikerről, hogy arra hívjam föl a figyelmét a magyaroknak, hogy mi nem egy közönséges nemzet vagyunk, egy a sok közül, hanem egy különleges ország vagyunk, amely képes különleges teljesítményre. És az a tény, hogy itt vagyunk száz év után, és száz év után arról beszélünk, hogy az utolsó tíz évben mit értünk el, az önmagában kell, hogy erőt, energiát, optimizmust, dinamikát, cselekvőképességet adjon a jövőre. Tehát én mobilizálni akarom az országban lévő energiákat, amikor a sikerről beszélek, és nem pedig lefékezni akarom azzal, hogy elismerem ezeket a sikereket. Azt gondolom, hogy a siker egy érv arra, hogy újabb sikereket érjünk el. Nos, tehát ezért szerintem fontos dolog az a mondat, hogy az elmúlt száz év tíz legsikeresebb évét tudhatjuk magunk mögött.

Az is igaz, amit itt hallottunk történelmi összevetésekben, ezekről én nem szeretnék beszélni, hogy hány növekedési szakasz volt az elmúlt száz évben, és azok hogyan illeszkednek a mi tíz, illetve legutolsó hét évünkhöz, hanem inkább azt szeretném csak mondani, hogy a fölzárkózás időhosszát és gyorsaságát tekintve nem kétséges, hogy ez a tíz év volt a legjobb tíz év, és ezt meg kellene becsülni. Még egyszer mondom: nem azért, hogy elismerjük egymást, bár ez sem ártana néha, a magyar kultúrában ennek nincsenek nagy tradíciói, de nemcsak arról van szó, hogy ismerjük el egymás sikerét, hanem arról van szó, és azért kellene megbecsülni a sikert, mert ez ad energiát a jövőre. Egyetértek a kormányzó úrral és a pénzügyminiszter úrral egyszerre abban, hogy a sikert nem elegendő a növekedési mutatószámokon keresztül kifejeznünk, mert a növekedés csak akkor ér igazán valamit, vagy a siker akkor ér valamit, hogyha a növekedés mögött fenntartható szerkezet van. Ez kulcskérdés szerintem. A magyar történelemben, amennyire én képes vagyok ennek a gazdaságtörténeti dimenzióit átlátni, én azt figyeltem meg, hogyha a gazdasági és a pénzügyi egyensúlyok megbillennek, akkor lehet ugyan ideig-óráig növekedni, de előbb-utóbb mindig falba fogunk ütközni. Tehát olyan növekedést, amelynek nem pénzügyi stabilitás az alapja, Magyarországon olyan gazdaságpolitikát, amely pénzügyi egyensúly nélküli növekedést tűz ki célul, nem szabad folytatni. Azzal is egyetértek, hogy mely területeken értünk el fordulatokat. Ezeket csak azért említem meg, talán hogy súlyt vagy nyomatékot adjak nekik.

2012-re beállítottuk a 3 százalék alatti hiányt, és azóta tartjuk. Az államadósság terheit 82 százalékról 66 százalékra hoztuk le, és én azt gondolom, hogy hamarosan a 60 százalék alá fogunk menni. A devizaadósság arányát folyamatosan mérsékeltük az államadósságon belül, a 0 felé haladunk, és az én fölfogásom szerint a zéró a legjobb szám, és nem is nyugszom, amíg azt nem sikerül elérnünk, tehát devizaadósságra nincsen szükségünk, forintból kell finanszíroznunk a magyar államadósságot. Ettől egy különböző kérdés, hogy kinek a kezében van az államadósságot megtestesítő papír. Nemcsak az a kérdés, hogy miben van elszámolva, devizában vagy hogyan, hanem hogy ki tulajdonolja, és nemcsak ott jó a zéró, amikor a devizaarányról beszélünk, hanem ott is, amikor külföldi tulajdonról beszélünk. Az a jó, hogyha a magyar államadósság teljes egészében a magyarok kezében van. Ha valaki kézben akarja tartani a saját sorsát, akkor tartsa kézben a saját adósságát, ezért a törekvésünk az, hogy a magyar állampapírok tulajdonosai minél nagyobb arányban és a végén teljes egészében magyar pénzintézetek, magyar vállalatok és magyar családok legyenek. A jegybank elnöke nem mondta, mert – mint mondtam – nem népszerű dolog Magyarországon az embernek a saját sikerére hivatkozni, ezért majd ezt én megteszem helyette, de azt a számot mindenképpen érdemes ide idéznünk, hogy 2012-höz képest 2019-ben az államadósság utáni kamatkiadásunk 900 milliárd forinttal volt kevesebb. Tehát a jegybank politikájának köszönhetően, ha úgy tetszik, hogy a monetáris politika hozzájárulása a gazdasági sikerekhez több eszközön keresztül is történt, az egyik legfontosabb, ami a költségvetésre is kihatott, az volt, hogy 2012 és 2019 között, tehát hét-nyolc év alatt a monetáris politikának köszönhetően a magyar állam, az adósságfizetés kamatterhein megspórolt 900 milliárd forintot. Amit be tudtunk tenni a gazdaságba, a demográfia programjaiba, és így tovább, ez kifejezetten a jegybank monetáris politikájának volt köszönhető. Emlékeztetni szeretnék mindenkit arra, hogy az önkormányzatok pénzügyeit is sikerült rendbe tenni, és sikerült megakadályozni, hogy a kereslet meg a kínálat közötti egyensúly felboruljon, ezt hívják inflációnak, ha jól értem. Azt még jogászként is képes magáévá tenni az ember, hogy infláció akkor van, hogyha a kereslet meg a kínálat aránya megbomlik. Magyarországon az alacsony inflációból jól láthatóan ez nem történt meg.

Fontosnak tartom, amire utalt a pénzügyminiszter, de szerintem ez egy kulcskérdés a kiszolgáltatottságunk szempontjából vagy a kitettségünk szempontjából, hogy a külkereskedelemben is visszaszereztük az egyensúlyt: exporttöbbletünk volt, egyensúlyi helyzet jött létre. A folyó fizetési mérleg tíz éven keresztül többletet mutatott, és a múlt évben volt egy kismértékű, de szerintem még elviselhető hiány, ami azt jelenti, hogy a magyar gazdaság egyik legsúlyosabb sebét sikerült begyógyítani, amit én az elmúlt harminc évben, mióta parlamenti képviselő vagyok, minden költségvetésnél tapasztaltam, hogyha arról gondolkodtunk, hogy növekedés legyen, hogy a növekedést kormányzati eszközökkel segítsük, akkor mindig arról is kellett gondolkodnunk, hogy ennek az lesz a vége, hogy a növekedés importtartalma miatt meg fog borulni az egyensúly, a költségvetési egyensúly, és utána pedig bekövetkezik a külker-egyensúly megbomlása is vagy fordítva. De a lényeg, hogy most ebben a tíz évben látok először olyasmit, hogy az infláció féken van tartva, sikerült gazdasági növekedést megindítanunk, és a külkereskedelmi mérleg és a fizetési mérleg egyensúly nem borult meg.

Fontosnak tartom az egyensúlyt a munkaerőpiacon is, erről talán nem is érdemes hosszan beszélni, összességében tehát az az állítás, hogy a magyar gazdasági növekedés mögött egyensúlyi tényezők vannak, a nemzetgazdaság szinte minden területére igaz.

No, most ha ezek az egyensúlyok jelentik a legfontosabb értéket, akkor az a kérdés, hogy hogyan védjük meg az elmúlt tíz évnek az egyensúlyi eredményeit, egy 2020 és 2030 között nagymértékben megváltozó környezetben. Most itt megérkeztünk a politika és a gazdaság összekapcsolódásának egy nagyon izgalmas kérdéséhez, vagyis amit úgy is föltehetek, hogy miért voltunk sikeresek az elmúlt tíz évben? Erre van jó néhány válasz, ezek közül van néhány felszíni, ezeket csak megemlítem.

Az első, az elmúlt tíz év sikerei mögötti első fontos tényező az, hogy volt fölhatalmazásunk a választóktól a változtatásra. Azt nem mondom, hogy jókedvükben adták meg ezt a felhatalmazást, de miután az előző kormány úgy összedöntötte a gazdaságot 2008-2009-ben, hogy a választóknak nem is nagyon maradt más választása, mint egy nagy felhatalmazást adjanak nekünk, ezt hívják kétharmadnak, ezt megkaptuk, tehát minden, amit tettünk, amögött volt választói felhatalmazás. A legmélyebb és legkockázatosabb reformok és változtatások mögött is volt választói fölhatalmazás.

A második dolog, ami magyarázza a tíz év eredményét, az, hogy világosak voltak a céljaink.

A harmadik, hogy miután nem először álltunk a kormányrúd mögött 2010-ben, hanem már volt korábbról egy tapasztalatunk, volt kormányzati tudásunk és látásunk, tudtuk, hogy min kell változtatni ahhoz, hogy a rendszer változzon. Volt bátorság a magyar gazdaságpolitikai döntéshozókban, mert olyan kockázatokat vállaltunk be, amelyekről azt gondoltuk, hogy persze óriási ellenhatásokat váltanak majd ki, de ezeket az ellenlépéseket, ellenhatásokat el fogjuk viselni, és ki fogjuk bírni, vagyishogy kibírjuk azt a nyomást, ami – most ha visszaemlékeznek 2010-re – az unorthodox magyar válságkezelési politika meghirdetése után a nemzetközi pénz- és politikai piacokról érkezett Magyarország felé. Ezt a kockázatot föl kellett mérni, és meg kellett becsülni, hogy ki fogjuk-e bírni ezt a nyomást. És mi úgy gondoltuk, hogy kibírjuk. Ez így történt. Ennek fontos része az, amit itt mások már megemlítettek korábban: az IMF-fel való házasságunknak, inkább a válásunknak a kérdése. 2011-ben, amikor azt mondták, hogy ez elfogadhatatlan, amit mi csinálunk, akkor két lehetőségünk volt. Az egyik, hogy elfogadjuk, amit ők mondanak, és akkor mindaz, amiről ma itt beszéltünk, nem történik meg, vagy az, hogy megmondjuk nekik, köszönjük szépen, ez nagyon jó tanács, nagyon hasznos tanács, biztos be is válik máshol a világon, de sajnos erre itt nincs kereslet. Ezt nekem személyesen kellett, hogy közöljem Rosenberg úrral, aki össze is pakolta a táskáját, és közölte, hogy ebből nagy baj lesz, és elment. És így az IMF eltávozott Magyarországról, ami önmagában is egy érdekes dolog, de hazaküldeni az IMF-et így nem egy nagy dolog. Tehát egy vendégnek azt mondani, hogy menjen haza, és ajtót mutatunk, ehhez nem kell különösebben nagy tudás. A nagy tudás az volt, hogy utánuk küldtük a pénzüket is két évvel később, vagyishogy vissza kellett fizetni az IMF-hitelt, mert ha elküldtük volna anélkül, hogy tudtuk volna, hogy hogyan fogjuk visszafizetni a kölcsönüket, akkor Önök is tudják, hiszen a pénzügyi világban vannak, hogy ennek nagyjából milyen következményei lettek volna. Úgyhogy először hazaküldtük őket, és két évvel később, 2013 augusztusában pedig utánuk küldtük a kölcsönt is, amit fölvettünk, vagyis visszafizettük. Tehát kibírtuk.

Fontos eleme volt az elmúlt tíz évnek, hogy szerintem sikerült visszaszerezni a gazdasági szereplőknek a bizalmát, a hazaiakét is, és a külföldiekét is. Nagy ívű átalakításokat nem lehet egy gazdaságban úgy végrehajtani, hogy a gazdasági szereplők nem bíznak abban, hogy a.: ennek van értelme, b.: hogy a politikai vezetés ezt végig tudja csinálni. Szerintem voltak is kétségek 2010-ben is, 2011-ben is talán, de ezek két év alatt elmúltak, és végül is a magyar gazdasági élet szereplői, vagyis Önök azt látták, hogy amiről beszélünk, azt komolyan gondoljuk, hiszen azt csináljuk, amiről beszélünk. Sőt, abban is bízhattak néhány hónap elteltével, hogy jól láthatóan, számokkal alátámasztható módon ez a gazdaságpolitika meg fogja hozni az eredményét, hogyha végig tudjuk csinálni. És nem egyszerre, hanem szépen lassan, lépésről lépésre visszanyertük a gazdasági szereplők bizalmát. Volt, akiét már elnyertük egyébként a választás előtt is. Isten nyugosztalja Demján Sándort, szeretném megemlíteni a nevét, ha már itt vagyunk, aki már 2009-ben is azt mondta, hogy a magyar gazdaság szereplőinek a változás mellett kell letenni a voksukat, és ki kell tüntetni a bizalmukkal a hivatalba készülődő új kormányt. És emellett a véleménye mellett ki is tartott, de aztán szépen a többiek is érkeztek, a kamara is, úgy gondolom, egy nagyon fontos szereplője volt a politikai vezetés és a gazdasági szereplők közötti bizalom helyreállításának, ami az elmúlt tíz év egyik legfontosabb előföltétele volt. És a másik föltétele Szijjártó Péterhez kötődik, aki most nincsen itt, bár ő is felelős a gazdaságpolitika egy bizonyos szeletéért, aki képes volt arra, hogy a külföldi befektetők világában folyamatosan, először, mint az én külpolitikai-külgazdasági kapcsolataimért felelős államtitkár, később pedig mint miniszter folyamatosan meggyőzte a külföldi befektetőket arról, hogy amit csinálunk, az értelmes dolog, és nekik is érdemes jönniük. Látták az előbb a számokat: beruházások, amik a csőben vannak, itt milliárdos, eurómilliárdos beruházások vannak a csőben, amely kifejezetten egy nagyon, mondjuk úgy, hogy proaktív, tehát egy kezdeményező jellegű magyar külkereskedelmi befektetési politikának a következményeképpen állt elő. Tehát azt gondolom, hogy a gazdasági szereplők bizalmának a visszanyerése kulcskérdés volt az elmúlt tíz év sikere szempontjából.

Önbizalom is kellett. Erről most nem akarok sokat beszélni, mert azzal nem szoktak vádolni bennünket, hogy ez hiányozna, de kétségkívül itt azért az önbizalom nem egyszerűen ilyen kivagyiság vagy politikai önbizalom, hanem sokkal inkább intellektuális természetű, ami egy nehezebb dolog, hogy az ember el meri-e hinni azt, hogy itt van valami, egy válság, sok nálunk gazdagabb és szerencsésebb ország keresi a választ ezekre a válságkihívásokra, és akkor el meri-e hinni az ember azt, hogy ő kitalált valamit, ami különbözik attól, amit az összes többi kitalált. És ilyenkor nagyon gyakran szokott az én fejemben is előfordulni, hogy az talán mégsem természetes rendje a világnak, hogy mi látjuk a jó megoldást, a többiek meg nem. És az ember ilyenkor a saját elképzelését inkább betolja a fiókba mondván, hogy lehet, hogy ez papíron jól néz ki, de ha nálunk nagyobbnak és okosabbnak ez nem jutott eszébe, akkor nem kéne ezzel kísérletezni. Ez egy elég természetes konzervatív ösztön. De vannak pillanatok, amikor az ember, azt kell, hogy mondja, lehet, hogy nem jutott eszébe, és ha megértjük, miért nem jutottak arra a következtetésre, mint mi, akkor bele lehet vágni egy olyan válságkezelő modell megvalósításába is, amivel rajtunk kívül senki más nem próbálkozik, és kiderülhet, hogy végül is annak volt igaza, aki szembement a forgalommal az autópályán, és nem azoknak, akik azonos irányba haladtak. Ilyen is van. Tehát az önbizalom kétségkívül intellektuális értelemben ilyen szituációkban jól jön.

És itt, az önbizalomnál megint csak fontos, hogy a gazdasági élet szereplői nem hagyták magukra a gazdasági, politikai döntéshozókat, hanem miután belevágtunk, én jól emlékszem Csányi Sándorral számos beszélgetésre a bankadóról, amit persze rühell természetesen minden bankelnök – ez érthető –, de folyamatosan ellátott tanácsokkal arra nézve, hogyha viszont már csináljuk, akkor az ebből keletkező forrásokat hogyan kell gazdaságösztönzésre, a foglalkoztatás javítására és még mindenfajta más módokon visszatenni a gazdaságba úgy, hogy a végén a bankszektor is azt mondhassa, hogy lehet, hogy volt három nehéz évünk, de miután kibírtuk, végigcsináltuk, meg lehet nézni a mutatókat majd három év múlva, és ha jól látom a bankszektor mutatóit, akkor mintha ez a történet valóra is vált volna. Tehát lehet, hogy nehéz volt a gazdasági válság kezelésének idején közösséget vállalni, és a terhek egy részét a bankszektornak átvállalni, de ha megnézzük a mai mutatókat és a bankszektor helyzetét, ami persze nem független a jegybankelnök egyébként korábbi gazdasági miniszteri tapasztalataitól, akkor azt látjuk, hogy összességében egy nagyon nehéz, megterhelő, a bankszektor számára megterhelő gazdasági válságkezelés után ez egy sikeres szektor a mai magyar gazdaságban. Olyannyira, hogy nemcsak itthon sikeres, hanem az egész régióban egyre inkább domináns és sikeres lesz.

No, ennyit talán a gazdasági válságkezelés sikereinek a felszínéről, mert ez mind gazdaság. De hol jön itt a politika, amely ebből az összes dologból, amiről eddig beszéltem, végül is kifőzi azt a gazdaságpolitikai mixet, ahogy itt Önök szokták ezt mondani, ami meggyógyítja a beteget, illetve amely fölerősíti a legyengült szervezetet? És ez a nagy titka a politikának egyébként, amiről most beszélek. Mindenki folyamatosan ezt a kérdést teszi fel, és azt keresi, mitől működik valami. Tehát egy gazdaságpolitikai elgondolás mitől lesz egy adott országban sikeres, más országban pedig sikertelen? Illetve egy adott országban milyen gazdaságpolitika lehet sikeres, a másik meg miért lehet sikertelen? Tehát az ember, különösen egy bizonyos életkor után arra törekszik, hogy az összes tudást, ami ilyen bonyolult információhalmaz a fejében, egyetlen tényezőre próbálja visszavezetni, vagy egy számra próbálja visszavezetni. A futballedzőknek ez régi álma, hogy van-e egy olyan mutatója a játékosnak, amibe bele lehet sűríteni a játék összes elemének a tudását, és ha az megvan, ha az a szám meglenne, akkor hirtelen könnyen ki tudnánk választani a világ legjobb válogatottját még Magyarországon is. És mindenki ezt az egyetlen tényezőt keresi. Most ez a politikában is így van. Mi is azt az egyetlen dolgot keressük, ami megadja a választ arra, hogy mi működik, és mi nem működik. És persze majd a történelem eldönti, hogy ezt megtaláltuk-e, vagy nem, de én azt gondolom, hogy talán ennek a tíz évnek az egyik, ennek a tíz sikeres évnek az egyik fontos oka vagy talán a leginkább meghatározó oka, hogy valamit gondoltunk erről az egy darab számról, erről az egyetlen együtthatóról, erről az utolsó magyarázatról, a végső gyökérről, hogy mitől működik ez? És ez a politikában nem jelent mást, minthogy hogyan tudod megérteni a saját népedet, tehát azt a közösséget, amelyet vezetsz. Hogyan érted meg? Mit gondolsz róla? Mit akar? Mi az, ami teljesítményt vált ki belőle, és mi az, ami ellenállást vált ki? Ezt kell valahogy megtalálni. Erről persze gúnyolódni szoktak a liberálisok, akik szerint ilyen nincs is, tehát ilyen nemzetkarakterológia, meg szoktak ilyeneket mondani, hogy ezek nevetséges dolgok, de meggyőződésem, hogy a sikeres kormányzásnak épp az általuk tagadott dolog, vagyis a nemzetkarakterológia megértése és összehangolása az ágazati politikákkal az, ami a siker lényegét adja.

Mit láttunk mi, vagy mire tettünk mi? Mert ha egy olyan gazdaságpolitikát sikerül meghirdetni, ami összetalálkozik az emberek, nevezzük úgy, hogy kultúrantropológiai sajátosságaival, egy nemzet kultúrantropológiai sajátosságaival, akkor az működni fog, akkor az emberek részt fognak benne venni. Ha azonban nem olyan gazdaságpolitikát folytatsz, amelyben jól érzik magukat, amelyet helyesnek és igazságosnak tartanak, akkor ellen fognak állni. És olyan gazdaságpolitika, amely a legfontosabb szereplő, az emberek szempontjából ellenállásba ütközik, az akármilyen jól néz ki az íróasztalon meg a liberális gazdasági tankönyvekben, sose fog működni. És így érkezünk meg szerintem a 2010 utáni időszak legfontosabb kérdéséhez, hogy mitől érzik, milyen gazdaságpolitika, milyen társadalompolitika esetén érzik jól magukat a bőrükben a magyarok. Mert szemben a liberálisok elgondolásával, nem minden nép ugyanabban a bőrben érzi jól magát. Vannak persze hasonló dolgok. Mondjuk, szabadság mindenkinek kell, de az csak egy kicsi eleme a létezésnek, az élet az ennél sokkal több dologból áll, családból, közösség-egyén viszonyából, és sorolhatnám tovább. Mi azt gondoltuk, illetve én most is azt gondolom Magyarországról, hogy miután minden népnek másfajta bőrre van szüksége, amiben jól érzi magát, ezért nekünk azt a formulát kell megtalálni, és ezt kell majd a következő tíz évben is – megváltozott körülmények között – megtalálni és megszólítani, ami többletteljesítményt hoz ki az emberekből. Szerintem a magyarokról azt lehet mondani, hogy a magyarok alapvetően büszke életre vágynak. Ez a kulcsa mindennek. A magyarok büszkék akarnak lenni. Ezt nem tudom mikor és hogyan kódolták belénk, de szerintem ez a kulcsa mindennek. Személyesen is büszkék akarunk lenni arra, amit csinálunk, nem egyszerűen csak jó emberek akarunk lenni, az a minimum természetesen, de büszkék akarunk lenni arra, amit csinálunk, külön-külön, egyenként és közösen is. Büszkék akarunk lenni a saját teljesítményünkre, a családunk teljesítményére és a hazánk teljesítményére is. Ezt kell eltalálni. Most eddig egyszerű volna, csak a magyar egy komplikált fajta, és nem akárhogy akar büszke lenni. Mert nem bírja a harsogást. Tehát ha azt mondják neki, hogy legyél büszke, akkor dafke se lesz büszke, az nem megy, az harsogó, az nem megy, és nem szeret még egy dolgot: nem magamutogató. Úgy akar büszke lenni, hogy ne kelljen magamutogatónak lenni, mert a magyar alapvetően ösztöneiben szemérmes fajta. Amit itt meg kellett találni, a büszkeségnek és a szemérmességnek a kombinációja. És ezeket a népi ösztönöket kellett valahogyan megszólítani a gazdaságpolitikával. És ez szerintem sikerült. Nyugodtan mondhatom, hogy 2010 és 2020 között olyan gazdaságpolitikája volt Magyarországnak, ami a magyar karakter két nagyon fontos elemének fölismerésén és kombinálásán alapul, hogy a magyar egyszerre akar sikeres és büszke lenni, és egyszerre akar szemérmes lenni. Anélkül is ismerjék el a teljesítményét, hogy neki személy szerint ezt meg kéne neveznie. Ő elvárja a miniszterelnöktől, hogy ő nevezze meg, ezért beszélek például az elmúlt tíz év sikeréről én, mert a magyar emberek maguk sose fognak erről beszélni, jól ismerjük őket. Ezt persze sokan – hogy mondjam? – a siker meg nem becsüléseként fogják föl, de én nem, mert pontosan tudom, hogy a magyarok megbecsülik ezt a sikert, csak nem gondolják, hogy nekik az a dolguk, hogy erről beszéljenek, de elvárják, hogy a külvilág ezt jelezze feléjük. Elvárják a szomszédjuktól, a munkatársuktól meg a vezetőiktől. Szerintem ez az a kombináció, ami az egész gazdaságpolitikának, mondjuk úgy, hogy a kultúrantropológiai alapját adják, és ez nem más, mint népismeret, ami vagy van, vagy nincs. Összességében tehát azt szerettem volna Önöknek mondani, hogy a nagy titok ez. Hogy az emberek azért vállalták ennek a gazdaságpolitikának a végrehajtását, mert ők úgy gondolták – szemben néhány más országgal, amely azt mondja, hogy kis erőfeszítés, szerény élet, vannak népek, amelyek ezen a filozófián nyugszanak, hanem azt mondták –, hogy komoly erőfeszítés, büszke élet. És e felé tartunk. Én nem mondom, hogy ez mindenkinek már megvan, meg hogy már mindenkire érvényes, meg hogy az ország minden szegletében így működik, ezt nem akarom állítani, de hogy az ország e felé halad: komoly teljesítmény, büszke élet, ebben egészen biztos vagyok, és egyébként a következő választásnak is, csak nem ezért jöttünk most össze, az a tétje, hogy ezt folytatjuk-e.

Ezért volt szerintem istencsapása a kommunizmus. Szintén nem ezért jöttünk össze, az egy másik előadás, de a kommunizmus nemcsak azért volt istencsapás, mert tönkretette az országot gazdaságilag, hanem mert egy ellenkező motivációs rendszert akart működtetni. Hiszen sem mint nemzet nem lehettél büszke, az nacionalizmus volt, sem egyénileg nem lóghattál ki a sorból, mert akkor lenyesték a fejedet. Tehát ez istencsapás volt. A nácik is istencsapását jelentették persze ránk, mert ott meg az a probléma volt, hogy a büszkeséget diszkreditálták azzal, hogy összekötötték a fajjal. És a büszkeség nem faji kérdés, meg a nemzeti identitás sem faji kérdés. Kétségkívül az a politikai irányzat a nemzeti büszkeséget helyezte az előtérbe, de olyan bázisról fejlesztette ki, amit nem lehet elfogadni, és végül diszkreditálta magát a nemzeti büszkeség érzését. Úgyhogy nagy kérdés a magyarok számára, hogy melyiket kell jobban utálni: a kommunizmust vagy a nácizmust, de a legjobb, ha az ember mind a kettőt egyformán utálja, és akkor nagy baj nem lehet, és egy mérsékelt nemzeti büszkeség talajára tudunk helyezkedni, amiből teljesítmény nőhet ki.

A NAT-ról szóló vita is erről szól, a NAT körüli vita is erről szól. Az nem oktatástechnikai kérdésekről szól, biztos van ilyen dimenziója is, rendben van, hanem az a kérdés, hogy mire neveljük a gyerekeinket? A büszkeség felé akarjuk-e őket nevelni, a teljesítmény felé akarjuk-e, a saját, személyes, családi és nemzeti büszkeség felé, vagy pedig tanítsuk nekik az elvesztett háborúkat, ami kétségkívül fontos ismeret, de nem lehet a tananyagnak a magva. Mert a magva arról szól, hogy száz év után, hogy befejezzem a mondandómnak ezt a fejezetét, hogy száz év után elveszítve a terület kétharmadát meg a népesség 60 százalékát, itt állunk, és arról beszélünk, hogy hogyan védjük meg a sikerünket a következő tíz évben. Ezt kell tanítanunk alapvetően, nem eltagadva a kudarcainkat természetesen.

Visszatérve a mondandóm lényegéhez. Mi következik mindebből? Ebből szerintem az következik, hogy minden, amit be tudtunk azonosítani, mint a mögöttünk hagyott tíz év sikerének tényezőjét, meg kell védeni a következő tíz évben. Az hiszem, a jegybank kormányzója is erről beszélt. Azt mondta, hogy az elért egyensúlyokat kell megőrizni, és a növekedés és a felzárkózás motorjait pedig működtetni kell. Itt persze a politikában mindig van egy probléma, hogy hogyan értékeljük a teljesítményt. Én azt javaslom, hogy most, miután az egész világgazdaságban lassulás várható, ne úgy értékeljük a teljesítményünket, hogy hány százalék volt a növekedés, vagyis a sebességet sikerült-e fönntartani, hanem a másokhoz képesti gyorsasági előnyt sikerült-e fönntartani. Tehát nem az az érdekes, hogy hány százalék lesz a növekedés a magyar gazdaságban – ez persze nem lényegtelen, de nem ez a döntő –, hanem az, hogy a többiekhez képest, tehát a felzárkózási sebesség, a sebesség előnyét meg tudtuk-e védeni. Itt két lehetőségünk van. A pénzügyminiszter óvatosabb, ő 2 százalékos növekedési előnyről beszél, nekem is leér a lában a földre, tehát én úgy gondolom, hogy ez már szép lenne, de a jegybankelnök, akinek az a dolga, hogy magával ragadjon bennünket, ő már 3 százalékos növekedésről beszél. És én még azt tanultam meg tőle, amikor még miniszter volt 2000-2001-ben, azt mondta, hogy akinek nincsenek céljai a lehetetlenben, az nem éri el a céljait a lehetséges világában sem. Nagyjából ez volt a mondandó, úgyhogy a 3 százalékos célkitűzés nem rossz ötlet, csak jó, ha előre megbeszéljük, hogy a 2 százalék már nagyon jó lesz, ha azt majd sikerül teljesíteni.

Mit jelent, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez most? Ez most azt jelenti, és ez a mondandóm kevésbé vidám része, hogy egy brutális változásra kell fölkészülnünk. Láttam a pénzügyminiszter úrnak az itt bemutatott táblázatát, amit nagy magyar cégek vezetőitől is megkaptam egy vagy két nappal ezelőtt, nagyjából ugyanilyen bontásban, „A koronavírus lehetséges következményei a, b és c forgatókönyv szerint.” Szerintem az a- és b-t nyugodtan dobjuk ki, az nincs, csak c forgatókönyv van. Tehát egy világjárványra kell fölkészülni. Azt kell megértenünk, hogy milyen egy világjárvány, és annak milyen következményei lesznek ránk nézve. Én azt szeretném mondani Önöknek, hogy bár nem azért hívtak, hogy tanácsot osztogassak, de mindenki készüljön fel arra, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából. Jó volt ez a tíz év, jól mentünk, összességében jól is néz ki, de ha csak annyit és úgy fogunk csinálni a következő tíz évben, mint az előző tíz évben, akkor Önök tönkre fognak menni. A nemzetgazdaság is bajba kerül, de Önök egyenként is, higgyék el, tönkre fognak menni. Tehát a következő tíz évben – és erre a koronavírus most a legjobb inspiráció – biztosan sok mindent másképpen kell csinálniuk. Már most, rövid távon el kell hagyni a komfortzónát. Én arra számítok, hogy világjárvány lesz. Tegnap összehívtam a tudósainkat vagy azokat, akik a tudományért felelnek, akadémiai elnök, Palkovics miniszter úr, orvostudományi egyetem rektora és így tovább, voltunk néhányan, és arra a tényre kellett ráébredni, hogy vakcina nem lesz. Illetve ha holnap reggel fölfedeznék a vakcinát, holnap reggel vagy ma, akkor annak a behozatala a betegség megfékezésébe semmiképpen nem rövidebb, mint egy év. Egy év! Tehát arra kell fölkészülni, hogy az a pszichológiai bizonytalanság, ami a vakcina hiányából fakad, nem fog elmúlni, mert ez a dolgoknak az eredője. Mert igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy influenzában többen halnak meg egy évben, mint amennyien valószínűsíthetően meg fognak halni a koronavírus miatt, ez lehet, hogy igaz, de az influenzára nézve van vakcinánk. Az embernek az a biztonságérzete van, ha nagy baj van, a tudomány már tud valamit segítségül nekem fölkínálni. Ezzel a mostanival az a baj, és ez hat az Önök gazdaságára is meg vállalkozására elsősorban, hogy ki vagyunk szolgálva, hogy védtelenek vagyunk. Nincsen vakcina, ha baj van, sem tudunk hova fordulni. Van persze néhány gyógyszer, amire azt mondják a tudósok, mint tegnap én is hallhattam, hogy súlyos esetben valamit segít, de önmagában ez ellen a vírus ellen nincs külön kifejlesztett vakcina. A bizonytalanságérzet, hogy baj lehet, és ha baj van, nem tudom megvédeni magam, ez velünk lesz a következő hónapokban. És ez az, ami szerintem elsősorban befolyásolja a gazdasági tevékenységet, nem az, hogy mennyi ember ment dolgozni vagy nem, nyilván annak is van jelentősége, meg annak is, hogy a supply chain, vagy hogy mondják Önök, ez az ellátási lánc, ami különösen most a „just in time” rendszerekben okoz mindenfajta nehézséget a termelő üzemekben, nem érkeznek, persze, de ennél súlyosabb baj, hogy mi mindannyian azt gondoljuk, hogy védtelenek vagyunk. És most azt tudjuk, hogy csak bizonyos népességcsoportokat támad meg a vírus, most, de nem tudjuk, mi lesz holnap és holnapután. És az ember aggódik, persze elsősorban a gyerekei miatt aggódik. Most örül, hogy azt nem támadta meg a koronavírus, de nem tudjuk, hogy nem fogja-e megtámadni. Tehát ez a bizonytalanságérzet, ami alapvetően védekező attitűdöt hoz létre, nem megy az ember, inkább óvatos, ez az attitűd fönnmarad. Az a hangulat, ami a gazdasági prosperitáshoz kell, hogy ide nekem az oroszlánt is, most van itt a lehetőség, ez olyan idegen a valóságtól, hogy el se tudom mondani Önöknek. És ez fönn fog maradni. És ha úgy tekintünk Kínára, mint amelyik sikeresen megfékezni látszik a tőlük kiindult fertőzést, mert mindenki azt mondja, hogy ott minthogyha már megfékezték volna, ha kiszámolják, az is öt-hat hónap volt a megjelenéstől a megfékezésig. Nincsenek a végén, csak lekonyult már a diagram. Az öt-hat hónap itt júniust jelent, amikor elkezd a tetőzés után lefele jönni. Júniust jelent! Tehát a turisztikai szezon idén kampó. Úgy kell számolnunk, hogy ezeknek mind végük van. Mindenkinek, aki valamilyen módon logisztika, turizmus vagy bármi miatt hozzá van kötve, a szokásosnál jobban van hozzákötve az emberek utazási kedvéhez, mozgékonyságához, annak azzal kell számolnia, hogy komoly gazdasági visszaesései lesznek. Erre jobb fölkészülni, és jobb számokat készíteni. Tegnap, mielőtt idejöttünk volna, éjjel még, késő este a jegybankelnökkel és a gazdasági miniszterrel persze tanácskoztunk a tudósok után, hogy le tudjuk vonni a következtetést a gazdaságra nézve mindabból, amit én most mondok Önöknek. Sokkal okosabbak nem lettünk, bár többen voltunk, de ezt nem magunknak rójuk föl, hanem a helyzetnek.

A dolog úgy fest, hogy mi úgy számolunk, hogy Önök, és ebben nagyon erőteljes szerepet kellene játszania a kamarának, hogy Önök szerintem április közepén és végén lesznek abban a helyzetben, hogy meg tudják mondani a kormánynak, hogy az Önök ágazata konkrétan milyen veszteségeket szenved el. Most még látják, hogy csak tapogatjuk a dolgot, tehát a kontúrjait keressük a dolgoknak, nem tudjuk megmondani, makrogazdasági számokat mondunk, de én azzal nem tudok mit kezdeni, ha a gazdaságpolitikától segítséget remélnek, és mi erre készen állunk, mert arra való a kormány, hogy ilyenkor segítsen átjutni a nehéz periódusokon, meg kell, hogy tudják mondani Önök nekünk, hogy pontosan melyik ágazat pontosan milyen eszközökkel, pontosan hogyan segíthető át ezen a nehéz pillanaton. Ezt Önöknek kell megmondani. Ezt a pénzügyminiszter meg a gazdasági miniszter nem fogja tudni kitalálni. Itt most földközeli visszajelzések kellenek. Ez a kamaránál van, ez a tudás Önöknél van. Tehát én azt várom, hogy – most még március közepén vagyunk, szerintem még nem látják Önök sem pontosan a következményeket, de – szerintem április közepe-végére kellene, hogy lássák, és április végén kellene, hogy kapjon a kormány a kamarától egy dokumentumot, amelyik azt mondja, hogy ezekben az ágazatokban ilyen és ilyen mértékű bajok vannak, és ilyen és ilyen eszközöket szeretnénk kérni a baj kezeléséhez. És én fogok segíteni, a kormány fog segíteni, a jegybankelnök, a pénzügyminiszter segíteni fog természetesen. Csak azt akarom mondani, hogy olyan típusú következményei lesznek ennek a mostani jelenségnek, ami nem makrogazdasági lépésekkel orvosolható, hanem célzott, ágazati programokkal. Tehát nekem azt kell tudnom, a döntéshozóknak azt kell tudniuk, hogy pontosan, mondjuk, a turizmus ágazatban mi a baj, milyen mértékű a baj, és milyen eszközökkel lehet orvosolni, ha egyáltalán. Infrastruktúra és így tovább, energiaszektor, sorolhatnám tovább a szektorokat. Ezeket végig kell nézni. És én azt gondolom, hogy majd megteremtjük ennek a pénzügyi feltételét. Zárójelet nyitok, nyilván a 2020-as és a 2021-es költségvetést, a 2020-ast, ami már fut, teljes egészében, a 2021-est pedig gondolatban újra kell terveznünk, ez nem is kérdés, mert itt sok milliárd eurónyi gazdaságélénkítő, segítségnyújtó, korrekciós alapokat kell létrehoznunk. Ez egyáltalán nem lesz egyszerű. Ez mindenkitől követel majd valamilyen mértékű hozzájárulást, ezt majd megvitatjuk, ha oda eljutunk, hogy hogyan és milyet. Ebből nem fognak majd kimaradni az önkormányzatok, az ágazati területek, ebből senki sem fog kimaradni, mert valahogyan azt meg kell oldanunk, hogy a gazdasági visszaesés ne a 2008-2009-eshez hasonló mértékű legyen, hanem legfeljebb akkora, hogy az Európai Unióval szembeni gyorsasági előnyünket meg tudjuk őrizni. Mert – nem véletlenül beszéltem erről hosszan – azt nem adjuk föl. Tehát az Európai Unió átlagánál legalább 2 százalékkal, ha lehet, a jegybankelnök úr mondta: 3 százalékkal gyorsabban kell növekednie a magyar gazdaságnak. Ehhez pedig célzott, ágazatokra lebontott, válságkezelő, áthidaló eszközökre lesz szükségünk. Ennek a pénzügyi forrásait elő fogjuk teremteni. Nem lesz egyszerű, de elő fogjuk teremteni, de hogy a fölhasználás ésszerű legyen, ne csak ráöntsük a gazdaságra a pénzt, hanem abba a szektorba menjen, olyan eszközökkel, ahol arra szükség van, ahhoz most a kamarának a gazdaságpolitika egyik alakítójaként kell föllépni a következő időszakban, kedves László, és számítunk is arra, hogy Te szállítod nekünk azt a tudást, ami a kormányzati döntésekhez szükséges lesz.

És ha ez még nem volna elegendő, akkor még itt van a nyakunkon ez a Brexit is, ami ugyan a rövid távú válságkezeléstől eltéríti a gondolatainkat, csak egy mondat erejéig azért mégis hadd térjek ki rá. Ennek nem gazdasági következményei vannak, hanem iparpolitikai következményei vannak. Amíg mi itt csendesen üldögéltünk, és Önök türelmesen hallgattak bennünket, amiért hálásak vagyunk, addig az Európai Unió déli 12 órakor kibocsátotta az új iparpolitikai elképzelését. Na, abban sok köszönet nincs. Abból már látható, hogy a britek elhagyták az Európai Uniót. Ott már olyan szóösszetételek vannak, mint igazságos adózás, és még sorolhatnék jó néhány dolgot, minden, ami a mi versenyelőnyünket érinti, és rosszul érinti, az mind benne van, vagy legalábbis az utolsó előtti fogalmazványokban benne volt, én is majd csak most délután fogom ezt elolvasni. Azt akarom jelezni, hogy azzal, hogy a britek kimentek az Európai Unióból, akik egy piacorientált, egészséges gondolkodású, a gazdaságról, a világ talán leghatékonyabban gondolkodni képes nemzetéhez tartoznak, tehát az angolszász világhoz tartoznak, kimentek, ezzel elveszítettünk egy nagyon fontos versenyképesség, növekedés, fejlődés mellett elkötelezett partnert az unión belül, és az ilyen szocialisztikus, sőt szocialista típusú megközelítéseknek az ellensúlya elesett. Ezt látni fogjuk, attól tartok, az iparpolitikában. Tehát a Brexit nem közvetlen gazdasági hatásain keresztül, hanem a közvetett hatásán keresztül, hogy az unión belül meggyengül a versenyképesség mellett elkötelezettek tábora, és az ő arányunk, az állami újraelosztás, a szocialisztikus megközelítésű gazdaságpolitikai nemzetekhez képest megváltozott. Az egyensúly megváltozott, és ez nekünk nem jó hír. Ezt mind újra át kell gondolni. Ráadásul azzal, hogy az angolszászok, a britek kimentek az unióból, helyreállt egy korábbi geopolitikai világrend, ahol nem kontinensekben gondolkodtunk, mint még tegnapelőtt is, ahol volt Kína, Egyesült Államok meg az Európai Unió, hanem vannak az angolszászok, van a kontinens a domináns országgal, és vannak az ázsiaiak. Ez egy teljesen új konfigurációt fog hozni, ami komoly intellektuális kihívás a politikusoknak. Ez nem a mai előadásnak a témája, csak jelezni szeretném, hogy miközben koronavírus van, mikor az unión belüli politikai változás van, aközben az egész világrend átalakulásának összefüggésében is értelmezni kell azt, amit tenni fogunk. Amit Önök leginkább tudnak segíteni a saját szempontjukból és az ország szempontjából is, az, hogy minél hamarabb a saját cégeikre és ágazataikra nézve a mostani helyzetet fölmérik, a következményeket próbálják megbecsülni, előre jelezni és a kamarán keresztül eljuttatni a kormányhoz, hogy ezek be tudjanak épülni a kormányzat válságkezelő terveibe.

Nyilvánvalóan egy gazdaságvédelmi akciótervet kell meghirdetnünk, szerintem képesek leszünk ezt összehozni. Említettem már, hogy nem kell megijednünk a bonyolult helyzetektől. Kicsit drámaira sikerült, úgy látom, a feketelevesről szóló néhány megjegyzésem. Hogy az önbizalmukat kicsit növeljem, az én nemzedékem, mármint az a része, amelyik szerette a bokszot, két iskolán nőtt föl. A nehézsúlyú magyar bajnoki döntő volt mindig a kulcs, amit vártunk egész évben, és ott két nagy hős volt. Az egyiket, úgy emlékszem, hogy Somodinak hívták a Honvédból, a másikat pedig Edőcsnek az Újpestből. Somodi egy kétméteres, nagy, erős ember volt, nyílt egyeneseket, nagyokat ütött, Edőcs pedig egy kisebb, kicsit túlsúlyosnak tűnő, de rendkívül okos, bonyolult helyzetekből ügyesen kikeveredő bokszoló volt. És én mindig is az Edőcsnek szurkoltam. Ez biztasson bennünket az előttünk álló időszakra. A kormány ebből a bonyolult nehéz helyzetből meg fogja találni a kiutat, csak azt szeretném Önöktől kérni, hogy mint ringmesterek segítsenek bennünket ebben a munkában.

Köszönöm szépen a figyelmüket!

(miniszterelnok.hu)