2016. május 2., Budapest
Tisztelt Elnök Úr! Az akadémia igen tisztelt Tagjai, Hölgyeim és Uraim!
A gazdasági válság következtében helyben járó Európában ma arra a kérdésre kell sürgősen választ találnunk, hogy miként tudjuk saját kontinensünk gazdaságát ismét a világ élvonalába repíteni. A jó hír, hogy szerencsénkre ez egy olyan kérdés, amelyre elődeink egyszer már választ találtak, Európa évszázadokon keresztül volt a világ vezető politikai és gazdasági hatalma. A rossz hír, hogy Európa mintha elfelejtette volna, minek is köszönhette akkori versenyelőnyét. Az európai polgárok azonban korántsem ennyire feledékenyek; ha például megkérdeznénk a tudományos akadémia épülete környékén sétáló magyar polgároktól, hogy szerintük mi viheti előre a következő időszakban Magyarországot és tágabb hazánkat, Európát, akkor közülük sokan azt mondanák, hogy a tudományos felfedezések, a tudományos munka, az innováció, valamint az ezek előtt teret nyitó gazdaságpolitika.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minek is volt köszönhető Európa évszázadokon keresztül létező és korábban szinte behozhatatlannak tűnő versenyelőnye? Talán annak, hogy Európa a tudományos eredményeit és találmányait a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban tudta gazdasági előnyre váltani. Kellett ehhez egy stabil keresztény civilizáció, egy tőkés versenykultúra, kellettek megfelelő nagy jogi kódexek, egy olyan közgondolkodás, amely tisztelettel tekintett a tudósokra, de leginkább kellett a tudomány és a politika szövetsége, amely szellemi, földrajzi, katonai, vagyis külső és belső hódítások felé repítette Európát. Mi volt e szövetség alapja? Sokan ismerjük a neves német tudós okfejtését a tudományról, mint hivatásról. Ha jól olvassuk, akkor kitűnhet: nem fest valami hízelgő képet a tudomány világáról, ám annál kedvezőbben mutatja be a valóban elszánt tudóst. A tudósnak, aki hivatásaként fogja fel a tudományt, elkötelezettnek, lelkesnek, mi több megszállottnak kell lennie ahhoz, hogy a nem kevés nehézségen és akadályon keresztülverekedje magát, talán indokolt Semmelweis Ignác alakját magunk elé idézni. Ugyanez a német tudós egy másik dolgozatában a politikáról, mint hivatásról beszél, azt hihetnénk, hogy ezt a két területet egy világ választja el egymástól – ez bizonyos szempontból meg is felel a valóságnak –, de az igazságot kereső tudós és az igazságosabb társadalom megteremtésére törekvő politikus ugyanúgy csak a viták kereszttüzében léphet előre. Ugyan kinek érné meg a szokásos hétköznapok szempontjai – kényelem, biztonság, fizetés – alapján bármelyik hivatást választani e kettő közül? Mindebből két következmény adódik. Az egyik, hogy csakis olyan emberek maradhatnak talpon e két hivatásban, akik képesek megszilárdítani magukat azzal a folyamatos viharral szemben, ami körülveszi őket. A másik következmény pedig a tudomány és a politika képviselői számára, hogy a közös felelősség közös feladatokkal és közös munkával is együtt jár. Össze vagyunk láncolva, akkor haladhatunk előre, akkor haladhat a hazánk előre, ha egy irányban mozgunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sok elszánt embert köszönthetek ma itt. Külön is gratulálok azoknak, akiket hamarosan díjazni fognak, amiért tudományos munkájuk révén kiváló eredményeket értek el, és így öregbítették a magyar szürkeállomány jó hírét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem érdemes zsákbamacskát árulni: a magyar tudomány jövője, minősége, jó híre Magyarországon politikai ügy. Nem pártpolitikai ügy, hanem nemzetpolitikai ügy, ugyanis mi, magyarok nem rendelkezünk nukleáris fegyverarzenállal, bár megjegyezhetjük, hogy magyar tudósok nélkül talán ma más sem rendelkezne, nincs töménytelen mennyiségű olajunk, habár vannak kiváló olajipari szakembereink. Nem tűnhetünk ki több tíz- vagy százmilliós lakossággal sem, hiszen a világ népességének mi, magyarok csekély hányadát adjuk. Abból kell tehát főznünk, amink van, és eszünk, sajátos észjárásunk és komoly tudományos tradíciónk van.
Mélyen tisztelt Elnök Úr!
A mai világban késhegyre menő küzdelem zajlik a tudós emberfőkért. Egykoron a legjobb gazdaságpolitika receptje az volt, hogy megakadályozták, hogy egy ország aranykészlete kiáramoljon. Ma az a kérdés, mit tehetünk az ellen, hogy elveszítsük a tehetséges magyar tudósokat, ráadásul egy nyitott, nemzetközivé vált tudományos korszakban kell szembesülnünk ezzel a kérdéssel. Erről könnyű beszélni, de nehéz jó választ találni. A valóság az, hogy a nyílt és a háttérhatalmak egy olyan rendszert építettek föl a világban, így körénk is, amely valójában más célok mellett az agyelszívást is szolgálja. Miközben mi 1990 után azért dolgoztunk, hogy egyáltalán talpon tudjunk maradni, addig tőlünk nyugatra olyan kutatási feltételeket teremtettek – sőt, lassan most már tőlünk keletre is –, amelyek mágnesként vonzzák a világ minden pontjáról, így Magyarországról is a tehetséges kutatókat. Az ország közvéleményének tudnia kell, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a magyar kormány ebbe az alárendelt, szellemileg alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe nem törődött bele, és nem kíván beletörődni a jövőben sem. Ezért újból szeretnék köszönetet mondani az akadémiának, amiért meghirdette a Lendület Programot, amely 2009-ben öt kutatócsoporttal és 500 millió forintos támogatással indult. Ha jól értem, és jól számolok, akkor mára a kutatócsoportok száma 79-re, míg a támogatások összege 4 milliárd forintra nőtt, a pálya azonban még így is sok területen nekünk kedvezőtlenül lejt. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a magyar kutatóknak, akik itthon maradtak, ahogyan azoknak is, akik föltehetően még több tudással felvértezve külföldről tértek haza Magyarországra. Itthon kiteljesíteni egy tudományos pályafutást, itthon alapítani egy iskolát hazafias életfelfogást jelent, mert aki így dönt, egyben azt is választja, hogy nemcsak a tudományért, hanem a magyar tudományért, vagyis a hazáért is akar dolgozni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A válság utáni világban, amely egy új korszakot is jelent, mert alapvetően átrendeződtek az erőviszonyok, csak akkor lehetünk versenyképesek, ha innovatívak is vagyunk. Ehhez azonban Magyarországon is meg kell teremtenünk a világszínvonalú kutatói munka intézményi és pénzügyi feltételeit. Ezért is döntöttünk úgy évekkel ezelőtt, hogy szövetséget kötünk a Magyar Tudományos Akadémiával. Ennek a szövetségnek köszönhetjük a Természettudományi Kutatóközpont új épületét, amely 9,5 milliárd forint kormányzati támogatásból valósult meg, idesorolható a CERN@WIGNER Adatközpont is, amelyhez 8,5 milliárd forinttal járult hozzá a kormány, és ennek a szövetségnek a keretében valósult meg a Nemzeti Agykutatási Program is, amelynek támogatására 2014 és 2017 között 12 milliárd forintot biztosítunk. E programok mellett a költségvetésünkből évről évre egyre többet költünk kutatásra, fejlesztésre és innovációra. Amíg 2010-ben a költségvetésünknek éppenhogy 1 százalékát fordítottuk ilyen célra, addig ma már – lépésről lépésre emelve – közel 1,4 százaléknál tartunk. Kérem Önöket, ne feledjük el, hogy 2008-ban – még Görögország előtt – Magyarország pénzügyileg összeomlott, a nemzetközi sajtóból jól ismert trojka először Magyarországon kezdte meg a működését, és az idő tájt okkal rémlett fel szemünk előtt az adósrabszolgaság képe. Ebben az esztendőben történt meg, hogy az akkor a talpon maradásunk érdekében fölvett nemzetközi hiteleket visszafizettük, az államadósságot folyamatosan csökkentjük, de miután az államadósság további csökkentésétől nem lehet eltekinteni annak magas szintje miatt, ezért nincs esély arra, hogy Magyarország minden ágazatában a nemzeti össztermék növekedésével arányban növekedjenek az elkölthető források, mert azoknak egy részét az államadósság csökkentésére kell fordítani. Ha innen nézzük a 2010 és 2016 közötti emelkedést, vagyishogy 1 százalékról 1,4 százalékra vergődtük föl magunkat, mindezeket figyelembe véve ez a teljesítmény elismerésre méltónak mondható. Én kitartok amellett, hogy a tudományra fordított összegek jó befektetésnek bizonyultak az elmúlt esztendőkben.
Tisztelt Elnök Úr!
A kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb országa legyen. Éppen ezért 2020-ig, ami innen, 2016-ból azért már belátható, 1.200 milliárd forintot fogunk kutatásra, fejlesztésre és innovációra költeni. Ez már a nemzeti össztermékünk 1,8 százalékát jelenti majd, és ezzel megközelítjük az uniós átlag szintjét, ami 1,9 százalék.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ennek érdekében tárgyaltunk arról, és meg is egyeztünk Lovász elnök úrral abban, hogy a jövőben az akadémia új programjaiban is együtt fogunk majd működni. Amikor a magyar tudomány fejlődését érintő kihívásokról, a Magyar Tudományos Akadémia jövőjéről gondolkodunk, akkor mindig ugyanoda jutunk vissza, a legkonstruktívabb út mindig ugyanaz: vissza kell találnunk az alapító szándékához mind a politikában, mind a tudományban. A két terület egymásrautaltságát éppen az ő személyisége testesíti meg leginkább, az ő energiájára, az ő lelkierejére van és lesz szükségünk ahhoz, hogy megbirkózzunk a nehézségekkel, és kitarthassunk a céljaink mellett. Amikor a politika és az akadémia egyszerre követte Széchenyi szellemiségét, akkor közös erővel hazánk mindig megtalálta a válaszokat a legnehezebb kérdésekre is. Remélem, a jövőben is így lesz majd ez. Ez azt jelenti, hogy az akadémia felől mi azt várjuk, hogy legyen egy józan intés a politika felé, soha ne feledje el, a nemzet felemelkedése érdekében kötelessége támogatni a tudományos életet, és kötelessége biztosítani annak függetlenségét. A politika részéről az alapító szellemében van egy igény a tudomány művelői felé, hogy ne zárkózzanak be az elefántcsonttoronyba, hanem járuljanak hozzá a magyar nemzet történelmi hivatásának teljesítéséhez.
Éppen ezért, tisztelt Elnök úr, komoly felelősségben osztozunk mi együtt. Az oly gyakran hallható közvélekedéssel ellentétben nincsenek és nem is lehetnek semleges döntéseink vagy választásaink. A tudomány vagy a politika nem lehet öncélú, csakis közcélú. A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlései a számbavétel mellett ezért mindig a jövőről szóltak és szólnak. Örömmel hallottam az elnök úrtól, hogy a közeljövőben többek között a víztudomány, az agrár-innováció és a szakmódszertan problémakörében akarnak majd jelentős előrelépéseket tenni. Olyan területeken tehát, amelyek egyben a magyarok mindennapjait is meghatározó kérdések. Itt szeretném tájékoztatni Önöket arról, hogy az elnök úrral folytatott megelőző megbeszéléseken arra a közös álláspontra helyezkedtünk, hogy az előttünk álló időszak egyik legnagyobb kihívása már középtávon is hazánk számára a klímaváltozás lesz, illetve a klímaváltozás következményei a Kárpát-medencére, amelyet meg kell értenünk, amelyet tanulmányoznunk kell, és amely kihívásra megfelelő válaszokat kell adnunk – azt hiszem, közösen.
Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mi, magyar emberek büszkék vagyunk Önökre, büszkék vagyunk a tudósainkra, és büszkék vagyunk a Magyar Tudományos Akadémiára. Nem is maradt nekem más hátra, minthogy a magyar nemzet nevében megköszönjem az Önök munkáját, és további világraszóló eredményeket kívánjak a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
(miniszterelnok.hu)
