2018. március 5., Budapest

Nehéz olyasmit méltatni, amit most vettem kézbe, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennek ellenére teszek majd erre egy kísérletet. Tisztelettel köszöntöm a jogásztársadalom jelenlévő kiemelkedő képviselőit. Ha megengedik, a fölsorolástól most tartózkodnék, tekintettel arra, hogy ez elvinné a nekem kiszabott időt, hiszen mindenki itt van – ahogy körülnézek – a magyar jogásztársadalomból, akinek fontos a haza és a jog összekapcsolódásának ügye, és akik képesek abban a magaslatban, illetve abból a magaslatból szemlélni a saját szakmájukat, mint ahogyan az előbb itt fölolvasott mondatokból hallhattuk. Tisztelettel köszöntöm Önöket.

Gratulálok az igazságügy-miniszter úrnak és a munkatársainak, köszönöm szépen Trócsányi miniszter úrnak a munkáját. Meggyőződésem, hogy ez a zsebtörvénytár méltó lenyomata annak a munkának, amit az elmúlt nyolc évben a magyar jogásztársadalom letett Magyarország asztalára. Nekem személyesen is megtiszteltetés, hogy annak a nemzedéknek a részeként vehettem részt ebben a jogalkotási folyamatban, amely fiatalabb korában, amikor még a régi világban éltünk, és amikor szakkollégiumi növendékek voltunk, arról álmodozott, hogy egyszer majd Magyarországon szabadság lesz, demokrácia, jogállam, és helyreáll a jog és ezzel együtt a mi szakmánk régi becsülete is.

Mielőtt elmondanám a mai referátumomat, engedjék meg, hogy reagáljak egy-két dologra, amit az előbb hallhattunk. Amikor az előbb itt a Vladár-féle mondatokat idézték föl, különösen a kiegyezésről szóló gondolatokat, akkor nyilvánvalóvá vált előttem az az analógia, amit a kiegyezéskori jogalkotás és a mostani, mögöttünk hagyott nyolc év jogalkotása mutat. Ha jól jegyeztem föl, akkor azt hallhattuk, hogy a ’48-as törvények inkább csak az irányokat jelölték ki, majd ’67 után következett az az országépítő, jogteremtő munka, ami aztán létrehozta a négy évtizeden keresztül Magyarországot megtartani képes jogrendszert. Ha lefordítjuk mindezt a mi életünkre, akkor azt tudjuk mondani, hogy a 2011-ben elfogadott alkotmány az irányokat jelölte ki, és az alapelveket rögzítette, és az utána következő hét-nyolc év munkája volt az, ami létrehozta azokat a jogszabályokat – ezeket az igazságügy-miniszter úr föl is sorolta az előbb –, amelyek tulajdonképpen a magyar jogrendszer építményét pillérként tartják.

A második megjegyzés, amit szeretnék tenni, az úgy hangzott, hogy amikor a ’67-es kiegyezésről beszélt Vladár, hogy mindenfajta bajok voltak, támadták az igazságügy-minisztert fulmináns parlamenti beszédekben, sőt talán a vérgőzös kifejezés is elhangzott, úgy, ahogy ez ma is lenni szokott, és – írta a szerző – „mindennek a háta megett fölsejlett a Burg.” Most azt kell mondanom, hogy ez is érvényes megállapítás, a mai viták mögött is egy B betűvel kezdődő hely, Brüsszel sejlik föl, és a jogról szóló viták tekintélyes része is a nemzetközi jog és a hazai jog, az identitás és az Európai Unió jogának konfliktusáról szól.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha egy mondatban akarnánk az Igazságügyi Zsebtörvénytárnak a jelentőségét összefoglalni, akkor azt mondhatom, hogy ebben a törvénytárban vannak azok a törvények, amelyek a magyar nemzet szuverenitását és függetlenségét garantálják. Fölidézem, hogy 1990 után egészen 2010-ig Magyarországon nem jött létre alkotmányos többség a parlamentben, következésképpen új alkotmány sem született. Próbálkoztak természetesen abban a húsz évben úgy értelmezni a ’89-es alkotmánymódosítást, ami saját magáról is az „átmeneti” kifejezéssel beszélt, minthogyha az be tudná tölteni az új alkotmány szerepét, de mindannyian tudjuk, akik ismerjük az 1990 és 2010 közötti alkotmányos viták természetét, hogy ez nem volt lehetséges, nem is lehetett az: alkotmány nélkül nincs alkotmányos rendszer. Tehát Magyarországnak előbb vagy utóbb rá kellett állnia valamelyik lábára; vagy azt mondja, hogy nincs kartális alkotmányunk, és visszamegyünk az azon fogyó számú nemzetek világába, ahol nincs írott alkotmány, vagy pedig létrehozzuk az új, írott alkotmányt az átmeneti szabályok helyett. 2010-ben létrejött az alkotmányos többség. Erkölcsi kötelesség volt kihasználni az ebben rejlő jogalkotási lehetőséget, meg is alkottuk az alkotmányt, és akkor azt a feladatot adtuk a mindenkori igazságügy-miniszternek, hogy az új alkotmány alapján építse föl azt a jogrendszert, ami utána évtizedekig meg tudja tartani a független magyar állam világát.

Tisztelettel vettem azt a jelentést, amit Trócsányi miniszter úr mondott itt az előbb, vagyis hogy ezt a feladatot lényegében a magyar jogásztársadalom elvégezte. Megszülettek azok a jogszabályok, amelyek a 2011-es alkotmányt megerősítve meg tudják tartani a magyar jogrendszer építményét. Egyetértek az igazságügy-miniszter úrral abban, hogy ennek a munkának a minőségéről nem az ő tiszte nyilatkozni. Csak annyit tennék hozzá, hogy nem is az enyém, hanem úgy, ahogyan az előbb a jogalkotás és a jogalkalmazás összefüggését itt taglalta, nyilvánvalóan a jogalkalmazóknak kell majd ítéletet mondani erről és jelzéseket küldeni a jogalkotók felé, hogy hol, mely pontokon szükséges nem elvi, hanem minőségi célú javításokat eszközölni.

Azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha nem akarom itt befejezni a mondandómat, azzal kell folytatnom, hogy miután ezt a feladatot, az alkotmány utáni jogrendszer megépítését elvégeztük, most itt egy új feladat előttünk. Ebbe Trócsányi miniszter úr – ha úgy tetszik – már bele is állt, kötésig áll ebben a vitában. Az előbb is tett erre utalást. Ez az identitásról szóló európai színtéren zajló vita. Úgyhogy én a mai hozzászólásomnak is azt a címet adtam, hogy: „A józan ész és a méltányosság Európája – a kettős mércéről, az Európai Bizottság átpolitizálódásáról és a jog uralmáról.” Erről szeretnék most beszélni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Aktuális erről beszélnünk, mert miközben ünnepeljük annak a teljesítménynek a megtestesülését, amit a mögöttünk hagyott nyolc esztendő jogalkotása jelent, aközben azt is látnunk kell, hogy miközben mi itt ünnepelünk, és elismeréssel szólunk az elődökről, az igazságügy-miniszter teljesítményéről, a teljes magyar igazságügyi elitnek a teljesítményéről, aközben látnunk kell, hogy az Európai Bizottság támadja a magyar jogrendszert, és támadja az igazságszolgáltatást is. Most is támadja, és a következő hetekben, napokban, sőt – azt hiszem – években is ezt fogja tenni. Fontos ennek a vitának a kiindulópontjaként elöljáróban leszögezni, hogy a magyar közjog a világ egyik leggazdagabb hagyományára építkezik. Évszázadokon át Európa egyik legkreatívabb, egyik leginnovatívabb alkotmányjoga volt a magyar. Az 1222-es magyar Aranybulla, amely a királyi hatalom korlátait és az ellenállási jogot a Magna Cartával lényegében egyidejűleg fogalmazta meg. Az idén 450 éves első vallásbékét szentesítő tordai nyilatkozat, a leányági öröklést garantáló, a királyi hatalom korlátait szintén rögzítő 1713-as Pragmatica Sanctio, az 1848-as polgári törvények, a Szent Korona-tan mind-mind az európai alkotmánytörténet kiemelkedő, úttörő dokumentumai és tételei voltak. Ebbe a sorba illeszkedik a sok tekintetben szintén úttörő magyar Alaptörvény is, amit az unió egyes tényezői mindmáig támadnak. A kommunista rendszer romba döntötte a kivételes magyar történelmi alkotmányt is. Az új magyar Alaptörvénybe ennek az elfogadhatatlan helyzetnek a felszámolása céljával került bele az R) cikk, amely a történeti alkotmány vívmányait kötelező alkotmányértelmezési eszközként visszaemelte az élő közjogba, és ezzel helyreállította az 1944-ben megszakadt közjogi folytonosságot. Az R) cikk kimondja, hogy a jogszabályokat és az Alaptörvényt a történeti alkotmány vívmányainak fényében kell értelmezni. Nekünk azt tanították az itt egyébként szép számban jelenlévő egykori tanáraink jogtörténeti előadásokon az egyetemen, hogy a magyar törvények, a magyar bíráskodás, az igazságszolgáltatás tekintetében sem maradtak el a XIX. századi hasonló német vagy francia jogalkotási vívmányoktól. Már 1869-ben megszületett a közigazgatástól független bíráskodást szervezetileg is megerősítő modern magyar törvény, az 1869. évi IV. törvénycikk a bírói hatalomról.

Ezzel szemben, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az Európai Unió jogrendszere egy folytonosan alakuló változó, ez idáig alig több mint fél évszázad tapasztalataira visszatekinteni képes szabályrendszer. Rövid története miatt dogmatikai fogalmi kidolgozottsága még messze nem éri el számos tagállam, így a magyar nemzeti jog fejlettségi szintjét sem. Sok elemében küszködik még a jogérvényesülés alacsony hatékonyságával, a túlszabályozással, a tapasztalatok hiányának, a kezdeti stádiumban lévő rendszerek kialakulatlanságának és bizonytalanságainak problémáival, továbbá az egyes országok eltérő jogi kultúrájából fakadó nehézségekkel. Ma a nemzeti jogrendszerek adják a biztonságot, adják a garanciát mind a döntések függetlenségének tekintetében, mind pedig az alkalmazott jog tartalma tekintetében. Nem véletlen, hogy az unió jogának tényleges érvényesítését és alkalmazását alapvetően a tagországok hatóságai végzik, a nemzeti jogi keretek, nemzeti hagyományok és intézmények között. Miközben mi megértjük, hogy az unió még mindig saját jogának a problémáival foglalkozik, nehezen tudjuk visszafogni meglepetésünket, amikor erre a kialakulatlan jogrendszerre hivatkozva politikai indíttatású támadások érik a mai jogfejlődésnek minden tekintetben megfelelő, korszerű, ráadásul sok évszázad igazgatási, jogszolgáltatási és alkotmányos hagyományára alapozott magyar jogot.

Tisztelt Egybegyűltek!

A jogállamiság elveit, amelyeket az unió az egyes tagokon számon kér, nem mindig alkalmazza saját magára. A joguralom azt jelenti, hogy nem az emberek uralkodnak az emberek felett, hanem a jog az úr, amely – szemben az egyes és gyakran elfogult emberrel – egyenlő mércével mér, nem ismeri a személyválogatást. Hozzátehetném új fogalomként: az országválogatást sem ismeri. A jogállamiság érvényesülése feletti kontrollt a tagországok sohasem adták át az uniós intézményeknek. Az uniós intézményeknek kizárólag az uniós jog érvényesítésével kapcsolatban vannak hatáskörei. A tagállamok jogának alkotmányossága, működésének jogi megalapozottsága, a polgárok jogainak védelme tekintetében nemzeti intézmények – úgy, mint alkotmánybíróságok, rendes vagy közigazgatási bíróságok, számvevőszékek, önkormányzatok, maga a végrehajtó hatalom, stb. – rendelkeznek kezdeményezési, ellenőrzési, alkalmazási és egyéb jogosítványokkal. A szerződés feletti őrködéssel megbízott, elvben ideológiailag semleges Európai Bizottság jelenlegi kara és annak vezetője azzal kezdte mandátuma elején a ténykedését, hogy bejelentette, nem kívánja az intézmény eddigi elvi semlegességét fenntartani. Nyíltan meghirdették a politikai elfogultság elvét, ami azt jelenti, hogy politikai testületként politikai szempontok dönthettek atekintetben, hogy melyik tagországon, mely jogszabályok érvényesülését vagy megsértését kérik számon, illetve mely tagállam esetében tekintenek el attól. A bizottság elnöke ennek szellemében nyilatkozott akkor is, amikor egy őszinte pillanatban azzal indokolta a szabálysértő francia költségvetési deficit miatt egyébként amiatt esedékes bizottsági szankció elmaradását, hogy „Franciaország, az Franciaország.” Alig néhány évvel ezelőtt a Barroso-vezette bizottságnak Magyarország esetében ilyen objektív és elfogulatlan indoka nem volt. Ezért kezdeményezte is a tanács ellenünk a szankciókat, pedig a magyar eset enyhébb volt, jóval enyhébb, mint a későbbi francia jogsértés.

A kettős politikai mérce újabb világos példáját látjuk az igazságszolgáltatás területén. Amikor 2011-2012-ben a bírósági rendszer korszerűsítése, az ügyek fölgyorsítása érdekében Magyarország átalakította a bírósági igazgatást, és ennek keretében nyugdíjazta a bizonyos korhatár feletti bírósági vezetőket, a bizottság a nyugdíjazott idős bírák szociális jogainak a védelmében kötelezettségszegési, majd bírósági eljárást kezdeményezett hazánk ellen, és a magyar intézkedést minden fórumon a bírói függetlenség elleni támadásként tüntette fel. Eddig ez rendben is volna. Amikor azonban pár évre rá a baloldali olasz kormány nyugdíjazta az idősebb bírákat, a bizottság azt, mint eljárási gyorsítást lelkesen üdvözölte. Nyilván: Olaszország, az Olaszország. Amikor a legfrissebb országjelentésben a bizottság – majd napokon belül olvashatják – precedens nélküli módon beleavatkozva a magyar választási kampányba az Igazságszolgáltatási Tanács jogosítványait kevesli, akkor szándékosan elfeledkezik arról a tényről, hogy ilyen garanciális célokat szolgáló testületek Németországban vagy Ausztriában egyáltalán nem is léteznek, mert ott a bírósági vezetőket közvetlenül a végrehajtó hatalom bízza meg. Németország, az Németország – mondhatnánk. Az uniós intézmények akkor sem érezték kötelességüknek, hogy fölemeljék a szavukat, amikor Ausztriában a legfontosabb állampolgári jogot érte súlyos katasztrófa, mert nem tudták érvényesen lebonyolítani az elnökválasztást, hogy finoman fogalmazzak. Miközben Magyarországról és Lengyelországról havonta fogadnak el az uniós testületek a jogállamiság úgymond sanyarú állapota vagy éppen a kommunista Lukács György archívuma vagy Ahmed H. kapcsán határozatokat, egy szót sem ejtettek minderről. Ausztria megkapta azt az egyébként minden tagországnak kijáró tiszteletet, hogy az unió megvárta, míg maga, belül, otthon elrendezte ezt a példátlan jogsértést, és szabályosan megismételte a választást. Ilyen tiszteletet mi nem kaptunk, lengyel barátaink nem kapnak. Ausztria, az Ausztria – mondhatnánk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Európai Bizottság – beszállva a magyar választási kampányba – most éppen azért támadja a magyar kormányt, mert az bizonyos esetekben nem rejti véka alá a véleményét, és el is mondja azt, bizonyos bírói ítéletekkel kapcsolatban a bizottság téved. A fékek és ellensúlyok elve egy miniszternek sem tiltja meg a szabad véleménynyilvánítást, különösen, hogyha közérdeklődést kiváltó bírói ítéletről van szó. Egyébként pedig, ha a bizottság valóban aggódik azért, hogy senki se avatkozzon be véleménynyilvánítással folyamatban lévő eljárásba – ami egy méltányolható elv és szempont –, miért nem támadja ugyanúgy az Európai Parlament határozatát, amely egy folyamatban lévő büntetőügyben, Ahmed H. ügyében tesz közzé folyamatos, agresszív, beavatkozó felszólításokat a bírák, a magyarországi bírák és Magyarország felé.

Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uram, azzal, hogy az Európai Bizottság magát nyíltan politikai testületként tünteti föl, megteremti a jogot arra, hogy döntéseit – akár az unió fundamentumaként szolgáló, Lisszaboni Szerződés védelmére irányulókat is – bárki politikai döntésnek tekintse. Vagyis bizonyos szabályok megsértése nem jogi, hanem politikai kérdéssé válik, sőt azt kell mondanom vált, ami a joguralomnak a rule of law-nak homlokegyenest az ellentéte. Az elvi semlegesség feladása az Európai Unión belüli együttműködés lerombolásához vezet, mert intézményesíti a kettős mércét mindig a nagyobbak javára és a kisebbek rovására. Hogyan is mondta Orwell úr? Vannak egyenlők, és vannak még egyenlőbbek. A bizottság, mint a „szerződés őre” elv felborítása alapjaiban rázza meg az európai intézményrendszert. Ide vezet a tagországok és az unió intézményei közötti egyensúly felborítása, az olyan kísérletek, mint az alapító szerződésben sehol sem szereplő csúcsjelölt-, Spitzenkandidat-elv bevezetése. Nehéz nem észrevenni ezek mögött a tagállami jogok visszaszorítására és az Európai Egyesült Államok létrehozására irányuló, hátsónak immár aligha mondható, mert már nem is nagyon takargatott szándékot. És tudnunk kell, hogy az Európai Egyesült Államok a legújabb kori fejlemények következtében azt jelentené, hogy nekünk egy bevándorlókontinensünk lesz, bevándorló Európával és bevándorlóországgá tett Magyarországgal. Ezek után, hogyan lehet összetartó európai közösséget létrehozni úgy, hogy ugyanazokat a szabályokat minden ország esetében tetszés szerint másképpen értelmezik? A magyar javaslat az, hogy maradjuk meg „Európa, az Európa” elvnél. Vonatkozzanak minden tagra ugyanazok a szabályok, és azok a szervezetek, amelyek ezt hivatottak biztosítani, térjenek vissza a józan ész, a méltányosság elveihez, szolgálják egész Európát, minden európai polgárt. Legyen Európa újra a józan ész és méltányosság Európája. Az ehhez szükséges küzdelem lefolytatásához az igazságügy-miniszternek sok szerencsét kívánok! Ceterum censeo: tiszteletet Magyarországnak!

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(miniszterelnok.hu)