2018. november 16. Budapest

Jó napot kívánok!

Tisztelettel köszöntök mindenkit. Elnézést kérek a szokásos rend megbontásáért, az oka talán az újságolvasók előtt ismert. Ugyan már komoly művészeti eseményeknek adott otthont a milánói Scala, de először fordult elő, hogy magyar operának az ősbemutatóját tartották ott. És miután azt az elvet próbálom követni, hogy ahol az ország szempontjából éppen a legfontosabb dolog történik, ott az a jó, ha a kormány is képviselve van, lehetőleg a miniszterelnök által, hogy a siker ezáltal is mindannyiunk közös sikere legyen, ezért ilyenkor oda el szoktam menni, és így tegnap este elmentem, és így ma délelőtt nem lehettem itt Önökkel, ezért még egyszer megértésüket kérem. A milánói Scalát egyébként Mária Terézia építette, tehát van hozzá tulajdonképpen közünk, de ezt a tulajdonjogi kérdést nem nyitottuk meg az előadás szünetében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nemcsak az a baj, hogy megbontottam a rendet, hanem hogy nem hallottam a határon túlról érkezett vezetőinknek a hozzászólásait. Ezt a bajt valamelyest enyhíti, hogy bilaterális alapon azért a többségükkel egy év alatt rendszeresen, időnként több alkalommal is tudok találkozni, így talán ez a mostani helyzet is kezelhető. Ha jól látom, akkor pedig sajtó sincsen, vagy legalábbis direkt tudósítók nincsenek, hogy ilyen érthetően fogalmazzak. Ez azt jelenti, hogy nem a kamerának kell beszélnem, ez jó hír. És akkor majd persze a kötelező penzumnak megfelelő három-négy mondatot el fogom mondani, mert tudósítások azért mégis születnek, azonban ez a körülmény lehetőséget teremt arra, hogy direktebben beszéljünk egy kicsit az adott területeket felügyelő, azokat vezető, ott megválasztott határon túli vezetőkkel. Szerintem haladjunk végig, az lesz a legegyszerűbb, hogyha lehet, és akkor elmondanám, hogy a magyar kormány szempontja az adott relációban hogy néz ki.

Kezdjük talán a Partiummal és Erdéllyel. Nemrégen találkoztam, Hunor, Veled, mint az RMDSZ elnökével. Át is tekintettük az ott zajló fejlesztéseket. Ott a legfontosabb dolog ebben a pillanatban – ennek a Gigi nevű, szórakoztatóipari főhősnek a magyar futballra tett kommentjeit leszámítva, amikkel tegnap örvendeztetett meg bennünket, hiába, fáj, hogyha egy harmadosztályú magyar csapat kiveri a Dinamo Bukarestet a román kupasorozatból, de mindegy, ezt most utaljuk a szórakoztatóipar témái közé, tehát leszámítva ezt a kis malőrt –, ha jól értem, a legfontosabb dolog, ami ott zajlik, az, hogy sikerült a románokkal megegyezni arról, hogy német mintára gazdaságfejlesztési programot tudunk indítani. Minden gazdaságfejlesztési program megindításának két kritikus pontja van. Az egyik, hogy van-e pénzünk, és ki tudjuk-e védeni az ellenzék itthoni, arra vonatkozó támadásait, hogy nem oda kéne adni, hanem valahova máshova, mert az embernek mindig van egy jobb ötlete, mint a kormánynak; ez érthető. Tehát az első, hogy van-e pénz? A második viszont az, hogy az adott terület fölött kormányzati főhatalmat gyakorló állam elfogadja-e azt a tényt, hogy oda egy bizonyos rend, jogi szabályozottság keretein belül forrásokat fogunk juttatni alapvetően és döntően az ott élő magyarok gazdasági aktivitását segítendő. Ez a második keresztmetszet. Mert nincs értelme olyan formában gazdasági programokat meghirdetni, hogy utána retorzióként lecsap ezekre a megtámogatott vállalkozásokra a főhatalmat gyakorló állam. Ezért mindig azt kértem, eddig is ez volt a gyakorlat, ezután is ezt teszem, hogy az adott területen a magyarokat képviselő pártok tárgyalják ki a magyar gazdaságfejlesztési program fogadásához elengedhetetlen egyetértést a többségi nemzettel. Most ez Romániában létrejött. Ott szerencsénk is volt, mert ott van egy német minta, ahogy a németek csinálják, azt lényegében mutatis mutandis átírtuk magunkra, és így a románok ezt elfogadták. Ezért ma nyilván nem zavartalanul, mert olyan sosincs, ismerjük a Kárpát-medencének ezt a sajátosságát, tehát zavartalanul sohasem, de lényegében a többségi nemzet egyetértésével tudunk gazdaságfejlesztési programokat végrehajtani. Ez jó ütemben halad is. Végeztünk mindenfajta számításokat, majd nyilván a parlamenti vitákban, mert ezt majd ott is támadás alá kerül, elő fogjuk majd adni, de a mi számításaink szerint minden egyes forint, amit határon túli gazdaságfejlesztési programra külföldön költünk el, lényegében két forint GDP-növekedést eredményez. És hogyha nem az államhatárokat tekintjük az egyetlen létező vonatkoztatási keretnek, hanem nemzetben gondolkodunk, akkor az ezeken a területeken élő magyarok gazdasági teljesítményét – legalábbis nekem mindig van ilyen statisztikám – hozzá szoktam adni a magyarországi GDP-hez, hogy nagyjából lássam, hogy a magyar nemzetgazdaság összteljesítménye milyen képet mutat a Kárpát-medencében, és akkor jól látható, hogy az összmagyar nemzeti GDP-növelésének ésszerű módja a gazdaságfejlesztési program. Tehát itt szerintem jól állunk. A román politikai instabilitással sok mindent kezdeni nem tudunk, annak a csökkentéséhez sem nagyon tudunk hozzájárulni. Itt mindig az RMDSZ, illetve a szövetséges magyar politikai szervezetek bölcsességére vagyunk utalva, hogy mikor kivel milyen megállapodásokat érdemes kötni. Az előző elnök is tanúsíthatja ezt meg a mostani is, mi ebbe sosem szóltunk bele. Ha kaptunk lehetőséget konzultációra, azt örömmel fogadtuk, de az RMDSZ mindig saját döntéseket hozott e tekintetben. Ez most is így van, úgyhogy sok sikert kívánok a jól láthatóan el nem múló román instabilitás körülményei között meghozandó jó döntésekhez. Azt még tájékoztatásképpen elmondom, hogy tekintettel arra, hogy a házelnök pártja, tehát a román házelnök pártja a Magyarországgal szembeni európai uniós kutyakomédia alkalmával, az Európai Parlamentben, bár képviselői a liberális, tehát a Magyarországgal szembeni eljárást kezdeményező európai pártfrakcióhoz tartoznak, mindannyian Magyarország mellett, vagyis a Magyarországgal szemben benyújtott javaslat ellen szavaztak. És azt gondolom, hogy ez egy olyan tény, amit figyelembe kell venni a kapcsolataink építésekor. Ennek megfelelően, amikor ezen a héten Romániát suhintották meg egy parlamenti határozattal Brüsszelben, akkor a magyar kormánypárt képviselői mind Románia mellett és a megsuhintás ellen szavaztak, annak megfelelően, ahogy ezt a házelnök pártja tette. Tehát viszonoztuk azt a politikai támogatást és gesztust, amit egyébként kaptunk tőlük, azt nem tekintjük pártpolitikai kérdésnek. Mi az Európai Néppárthoz tartozunk, ők a liberálisokhoz, de ez nem jelent ebben az esetben semmit, mert alapvetően az Európai Parlamentben nemzetekkel szemben fogalmaznak meg határozatot. És itt a románokkal szolidárisak voltunk, legalábbis a nagyobbik része a magyar képviselőcsoportnak Brüsszelben szolidáris volt Romániával. Ezt csak azért mondom, hogy tisztázzuk: „úriember nem csibész” – ezt az elvet követi a magyar kormány. Úgyhogy nagyjából így látom a dolgot. A személyes kapcsolatok szerintem rendben vannak. Az RMDSZ és a többi magyar párt együttműködése a szokásos bokakocogtatások mellett természetesen, de végül is valahogyan halad. Tehát ezzel a helyzettel tudunk együtt élni. Én az elmúlt évet, ami 2018-at jelenti, egy sikeres évnek tekintem.

Lesz itt egy dolog, amiről van magyar vita, politikai vita, az európai parlamenti választás. Ez persze, ez a vita elsősorban Szerbiát és Ukrajnát érinti. Az Európai Parlament, vagy talán az Európai Bizottság nógatására mi elfogadtunk most egy szabályt, hogy azok a magyar állampolgárok, akik nem európai uniós területen élnek, ők is vehessenek részt a választáson. Ennek talán a jogi feltételeit a napokban meg is teremtettük, de ez jól mutatja, hogy számunkra az európai parlamenti választás nem pártválasztás, hanem inkább egy összmagyar szavazás. Ott is úgy számolnak egyébként kint. Tehát amikor én kint küzdök különböző küzdelmekben, akkor természetesen az úgy van, hogy van nekünk valamennyi számú képviselőnk, mondjuk, az Európai Néppártban, mert az ellenzékkel ilyen kérdésekben nem nagyon alakult még ki együttműködés, tehát van a néppártban bizonyos számú képviselőnk, meg vannak a néppárthoz tartozó határon túli magyar szervezetek, akiknek a képviselőit egy – hogy mondjam? – érdekérvényesítés során matematikailag össze lehet adni. Tehát, hogy pontosan mi hány szavazatot ér, és mi a mi súlyunk, és mihez tudunk, és mihez nem tudunk akár ügydöntő jelleggel hozzájárulni, nemcsak a magyarországi európai parlamenti választási eredményen múlik, hanem múlik azon is, hogy, mondjuk, az RMDSZ hogyan szerepel, vagy a többi magyar párt hogyan szerepel az európai parlamenti választáson otthon. Ennyi talán, amit mondhatunk az erdélyi dimenzióról. Úgy látom, hogy a történelmi egyházakkal való együttműködés rendben van. Szerintem nagyon régen volt akkora képessége, pénzügyi ereje Magyarországnak, mint manapság, hogy kifejezetten tartósan, tehát jogi értelemben levédetten – és az egyházi vagyon az mégiscsak ilyesmi – tudjunk magyar identitáspolitikát elősegítő beruházásokat és támogatásokat nyújtani Erdélyben. Szeretném tájékoztatni az RMDSZ-t, illetve a másik két erdélyi pártot is, hogy a magyar kormány szerdai ülésén tárgyalta az „Egyebek” napirendi pont között a közbirtokosságoknak a kérdését, mert látjuk, hogy egy nagyon veszélyes jogi precedens megteremtésére irányuló folyamat vette a kezdetét. Elvitatják az erdélyi közbirtokosságot. Gondolom, beszéltél erről talán, Hunor, itt, nem kell ezt nekem itt elismételnem. Ezt a magyar kormány érzékelte a Te beszámolód alapján, az ezzel kapcsolatos problémát meg ennek a méretét. Tárgyaltunk erről, és a magyar kormány készen áll, hogyha Veletek konzultálni kell ezeknek a részletkérdéseiről, jogi képviselet, jogi védelem kérdése, ha kerestek bennünket, akkor állunk rendelkezésetekre.

Ami a Felvidéket illeti, ott van nekünk egy tüskénk a körmünk alatt, egy híd formájú tüske, ami nem a konkrét mivoltában jelent problémát a számunkra, mert Bugár Bélának vannak történelmi érdemei, és van, aki kedveli, van, aki nem, meg egyáltalán lehet erről mindenfajta véleményeket kialakítani. A mi problémánk egy strukturális természetű probléma, mert a felvidéki vegyes pártnak a létezése azt a kérdést veti föl, hogy kell-e, az-e a jó, nemzetstratégiailag az-e a kívánatos, hogy etnikai alapon szerveződő pártok legyenek a Kárpát-medencei régióban, vagy a célravezetőbb magatartás, hogy vegyes pártokat hozunk létre. Ez idáig a mostani kormánynak az volt az álláspontja, én javaslom, hogy ezt tartsuk fönt, hogy életveszélyes dolog áttérni az etnikai alapon szerveződő politikai képviseletről egy vegyes alapon szerveződő politikai képviseletre. Ez szerintem egy nagyon nagy veszély, ez szerintem egy csapda nekünk, ebbe ne lépjünk bele, még akkor sem, hogyha egyébként néha megszakad az ember szíve, mert derék magyar embereket lát a Hídban elindulni, akikkel szemben az etnikai alapon szerveződő magyar pártot érdemes támogatnunk. Nem szimpátia okán, bár ez sem lényegtelen, hanem elsősorban azért, mert szerkezeti értelemben nem szabad engednünk, hogy az etnikai alapon megvalósuló képviselet fölé kerekedjen egy vegyes alapon létrejövő képviselet. Választások, önkormányzati választások voltak, az egy bonyolult dolog ott nálatok, láttuk az eredményeket. Látom, úgy van, mint Magyarországon: mindenki győzött, az önkormányzati választásoknak ez a karaktere. Úgyhogy gratulálok mindenkinek, aki szembejön Veletek a Felvidéken, legyetek kedvesek, és adjátok át a magyar kormány jókívánságait. Láttam olyan statisztikákat, amelyek egyértelműen mutatják az MKP megerősödését, úgyhogy komolyan beszélve a dologról: fogadjátok az elismerésünket.

Ha továbbmegyünk Szerbia felé, itt egy kulcskérdéssel van dolgunk. István, nektek is gratulálok a nemzeti tanácsi választáshoz. Itt egy példátlan történetet építünk most már hosszú évek óta, a magyar kormány és Ti közösen, ami arról szól, hogy megpróbáljuk a szerb–magyar kapcsolatokat a kiemelt stratégiai kapcsolatok szintjére emelni. Ez a történelmi adottságokat figyelembe véve, ideértve a kilencvenes évek elejének, sőt inkább közepének és végének történését, amikor Magyarország NATO-tagként infrastrukturális szerepet, infrastruktúrát adott, és így szerepet vállalt Szerbia bombázásában a NATO részéről, tehát ezeket az eseményeket, nemcsak a száz évvel ezelőttieket, hanem ezeket is mind-mind ideértve és összeadva, azért nagyon nehéz háttérből vagy kiindulópontról vette kezdetét ez az akció, de úgy gondolom, hogy a magyar köztársasági elnöknek és a szerb elnöknek a történelmi megbékélés irányában kidolgozott gesztusrendszere kinyitott jó néhány ajtót, és jól közlekedünk azóta ezen az ajtón. Én azt kell, hogy mondjam, hogy kiemelkedőnek érzem a szerb–magyar kapcsolatok építésében elvégzett munkánk sikerét. Ehhez szeretnék gratulálni. Úgy látom, hogy – ami Szerbiában nagy dolog – nem volt semmilyen beleavatkozás a nemzeti tanácsi választásba sem, az egy magyar belügy tudott maradni, és szerb befolyás nélkül, csak a magyarok dönthették el, hogy kinek milyen bizalmat szavaznak meg. És a szerb jogi szabályozás ha általános lenne a teljes Kárpát-medencében, akkor boldogok lehetnénk, mert gyakorlatilag ott a kulturális válfaját az autonómiának lényegében megvalósítja az a jogszabályi megoldás, amit Szerbiában ismerünk, és miután ott a viszony jól alakult, ezért a gazdaságfejlesztési programot is ott tudtuk először elfogadtatni. A szerb kormány és az szerb elnök személyesen vett részt olyan gazdasági eseményeken, közösen velünk, amelyek már ebben a gazdaságfejlesztési programnak a keretében valósultak meg. Úgyhogy nem egyszerűen csak nyilatkozatokkal, hanem személyes jelenlétével legitimálta azokat a gazdaságfejlesztési programokat, amelyeket ma a Vajdaságban, sőt időnként a Vajdaságon kívül is képesek vagyunk végrehajtani. Csak jelezni szeretném, hogy a szerbeknek visszatérő kérése, hogy magyar beruházások ne csak a Vajdaságba, hanem Belgrád alá, délebbre is menjenek. Amilyen eszközünk ehhez van, valamennyi azért a magyar kormánynak van, mi meg is mozgattuk, és jött is létre jó néhány fejlesztés és beruházás Belgrádtól délre is. Azt gondolom, hogy mi is megtettük a szerb kormány számára azokat a lépéseket, amelyek könnyebbé teszik, hogy ők a szerb népesség előtt vállalják a magyar gazdaságfejlesztési program támogatását, és úgy látom, hogy ez elég jól is halad. Úgyhogy még egyszer gratulálok.

Ami Ukrajnát illeti, az egy nehéz történet, és énnekem nem stílusom, nem szeretem más államok választott vezetőit dehonesztáló megjegyzésekkel illetni, de az igazság az, hogy az ukránokkal nem boldogulunk. Az én praxisomban – ami nem rövid – is ritkaságszámba megy, ha nem is teljesen példátlan, mert dolgoztam én már románokkal is, de az, hogy megállapodunk hétfőn valamiről, és kedden azt állítják, hogy semmi megállapodás nem jött létre, és megállapodunk, hogy mit fogunk csinálni szerdán, és csütörtökön az ellenkezője történik, ez még az én praxisomban is párját ritkító eset. És az a baj, hogy az ukránok esetében erről van szó. Tehát nincs meg a szavahihetőségnek az a bizalmi bázisa, ami azt lehetővé tenné, hogy komolyan vegyük az egymással folytatott tárgyalásokat. Mindig az az érzésem van, hogy minden tárgyalás kizárólag a másnap reggeli nyilatkozatok és sajtóhírek szempontjából értelmezendő. Semmilyen azon túlmutató stabilitást, bizalmat, megbízhatóságot, ezeknek a megépítését nem szolgálja. Úgyhogy egy nagyon nehéz helyzetben vagyok én is, nemcsak Ti. Persze a Ti bőrötökre megy a játék, de a helyzet javításához szükséges minimális politikai előföltételek is hiányoznak ebben a pillanatban. Nehéz döntéseket kellett hoznunk, de világossá kellett tennünk, nemcsak azért, mert az oktatási törvény olyan, amilyen, hanem azért is, mert ismerjük azokat a törvényjavaslatokat, amelyek már az asztalon vannak a kijevi parlamentben, amelyek az oktatáson túlmutató nyelvhasználat és egyéb kérdéseket szabályozzák, és azok egyre rosszabbak. Nem arról van szó, hogy orvosolnák az eddigi problémákat, hanem az újabb és újabb törvényjavaslatok egyre rosszabb és rosszabb helyzeteket idéznek elő. A titkosszolgálatok bevetése magyar állampolgárságú vagy annak föltételezett kettős állampolgárságú kárpátaljaiakkal szemben pedig végképp túl van azon, ennek a nyílt művelése túl van azon a tűréshatáron, amit eddig a Kárpát-medencében általánosan elfogadtunk. Mert biztos vannak ilyen akciók, az a dolguk a szolgálatoknak, hogy végezzék a dolgukat, de hogy demonstratíve, nyilvánosan, az elrettentés szándékával megjelenjenek és föllépjenek, ez egy új jelenség a Kárpát-medencei kétoldalú kapcsolatok történetében. Nehéz helyzetben vagyunk. Egy dolgot tud tenni Magyarország, ezt én megtettem, és egyre erőteljesebben fogom megtenni: világossá tesszük, hogy a NATO-ba is meg az Európai Unióba is, ha egyáltalán vezet út Ukrajnából, ami egy nagy kérdés, hogy egyáltalán vezet-e, a geopolitikai realitások ezt egy komoly alternatívának mutatják-e vagy sem, de ezt a kérdést tegyük zárójelbe, de ha vezet ilyen út, az csak Magyarországon és Budapesten keresztül vezet. Kész. Ebből fakad az, hogy válaszlépésként a kárpátaljai magyarokat ért diszkriminatív törvényekre mi blokkoljuk az összes európai uniós és NATO-fórumon az Ukrajnával való együttműködés fórumainak egyáltalán a működését is. Nem járulunk hozzá, sőt megvétózzuk, például az ukrán–NATO tanács összehívását. Az nem jöhet létre. Ahhoz hozzájárulunk, hogy ezt a státuszt el nem érő informális tanácskozások legyenek, de nincs ukrán–NATO társulási vagy akármilyen megnevezésű, közös bizottsági ülés, mert ahhoz jogunk van, hogy azokat ellehetetlenítsük, és meg is szoktuk vétózni. Én úgy látom, bár szerintem a mostani állapot a nemzetépítés szempontjából kifejezetten hátrányos, tehát ha az a kérdés, hogy a kárpátaljai nemzetépítés számára a mostani állapotok hogyan minősíthetők, akkor azt kell mondanom, hogy rendkívül kedvezőtlenek, visszavetik a munkánkat. Most, hogy van erőnk, és tudnánk használni, akár gazdasági vagy oktatás- és kultúrafejlesztés és -építés értelmében is, nem tudjuk ezek miatt a konfliktusok miatt. Tehát a legrosszabb állapot az, ami most ott van a nemzetépítés szempontjából, de nem tudjuk ezt az állapotot valamifajta gesztussal, megállapodással, kézrázással föloldani, mert nincs másik fél, aki betartaná az erről szóló megállapodásokat. Ezért marad az erő politikája ebben a pillanatban. És miután ott lesznek választások a következő évben, elnökválasztás, megkezdtük a kapcsolatok kiépítését azokhoz a politikai erőkhöz, amelyek szerepet játszhatnak a választáson és a választásokat követően, és elkezdünk készülni a soron következő választás utáni korszakra, már a kapcsolatépítés szintjén is. Itt tartunk ebben a pillanatban. Szijjártó miniszter úrnak teljes autoritása van esetlegesen konkrét kérdésekben megkötendő megállapodásokra. Tehát ha úgy ítéli ebben a reménytelennek látszó általános összefüggésrendszerben, hogy mégis egy-egy ügyben meg lehet állapodni, akkor ő ezeket megteheti, hiszen rendszeresen zajlanak rendkívül sikertelen és frusztráló megbeszélések a két fél között, ennek a privilégiumát Szijjártó Péter gyűjtötte be magyar részről. Nagyjából így látom a dolgot. Az, hogy Ildikót pedig most megtámadták, Orosz Ildikót, aki mégiscsak egy ismert és kiemelkedő szereplője a nemzetépítésnek Kárpátalján, egy budapesti október 23-i megemlékezésen elmondott beszédje miatt vegzálni kezdjék, jól mutatja, hogy túlvagyunk minden, korábban kölcsönösen elfogadott határon. Egy dolgot nem csinálunk. A Magyarországon működő ukrán gazdasági érdekeltségeket mi nem támadjuk. Ezt a vörös vonalat mi nem léptük át, és ha lehetne, akkor én nem is szívesen lépném át, mert sem a magyar jogállamiságnak, sem a kétoldalú kapcsolatok hosszú távú perspektívájának nem tenne jót az ilyesmi. Vannak jelentős ukrán befektetések Magyarországon. Ezek nem mindegyike nevezhető patyolattisztának, de a jogszerűség határain belül vannak a tudásunk szerint. Mi ezeket egyelőre nem helyeztük még csak vizsgálat alá sem, elkerülve azt a föltételezést, hogy Magyarország esetleg egy totális konfrontációban lenne érdekelt Ukrajnával. Csak halkan mondom, hogy Helsinkiben, vagy hol voltam, ahol „Budapest” néven forgalmazott csokoládét is magamhoz vehettem, amit egyébként egy ukrán cég gyártott Kijevben. Ennyit a dolgok állásáról…

Ami Horvátországot illeti, ott arról szeretném Önöket tájékoztatni, hogy ott is van egy tüske a köröm alatt, de az nem a saját magunk tüskéje, szemben a Felvidéki helyzettel, hanem egy gazdasági természetű, valódi konfliktus, ez a Molnak a problémája, ahol azt a stratégiát folytattam eddig a horvát miniszterelnökkel folyó tárgyalásaimon, hogy mi a Molról szóló vitát gazdasági és cégvitának tekintettük. Én minden kérés ellenére is igyekeztem elmagyarázni nekik, hogyha a Mol problémát fölemeljük a horvát–magyar államközi kapcsolatok szintjére, az a magyar állam részéről egy erőteljesebb föllépést fog indokolni, és az mérhetetlenül le fogja rontani a horvát–magyar kapcsolatokat. Merthogy ha küzdenünk kell, akkor mi küzdünk, és az nem egy könnyű eset. Tehát sokkal jobban járunk mindketten, hogyha a magyar részről ezt a konfliktust, amit ők már elrontottak, mert ők már kormányszintre emelték, mi vállalati szintű, jogi konfliktusnak tartjuk, amit természetesen meg kell vizsgálni, erre a nemzetközi különböző bíróságok – több ilyen eljárás is zajlik – alkalmasak, és mi el fogjuk fogadni azokat a döntéseket, amik ott születnek a helyzet rendezése érdekében. De ne emeljük a legmagasabb szintre még akkor sem, hogyha egyébként Magyarországon nem tudott módon a Molhoz kapcsolódó eljárásoknak egy leágazásában egy olyan eljárás is meg van nyitva, még ha cselekmények nincsenek is, amelyek egyébként a magyar gazdasági elit nagy részét személyükben érintik. Mert a magyar gazdasági elit legkiemelkedőbb, nemzetközileg elismert szereplői a Mol felügyelő bizottságában vagy ilyen-olyan testületeiben ülnek, és egy általános, velük szemben megnyitott eljárás is az asztalon van, csak nem halad előre. Tehát a horvát részről a legdurvább lépéseket hajtották végre Magyarországgal szemben. Én ennek ellenére azt javasolnám, hogy a Mol-kérdést továbbra is tartsuk gazdasági, vállalati és nemzetközi jogi mederben, és ne emeljük föl kormányközi kapcsolatok kérdésévé. Ezért is volt az, hogy Horvátországgal régóta nem ütöttünk nyélbe kétoldalú hivatalos látogatásokat. Most megkeresett ebben az ügyben a horvát miniszterelnök, és én elfogadtam az ő fölvetéseit, valahol a világ valamelyik sarkán találkoztunk, és ha minden igaz, akkor december elején van közép-európai csúcs, talán ezt így hívják. Ez egy régi, a kilencvenes években még komoly szerepet játszott, azóta lényegében kihűlt nemzetközi együttműködési formája a közép-európai országoknak. Boldog-boldogtalan benne van az olaszoktól Bulgáriáig, és ennek lesz egy ülése talán két hét múlva Zágrábban, és a megelőző napon erre a találkozóra hivatkozva én kimegyek, és akkor csinálunk egy hivatalos horvát–magyar államközi találkozót. Szerintem ez a kétoldalú kapcsolatok érdekében jó, ha a Molt nem erőltetik nemzeti, államközi kapcsolatok terében, akkor a találkozó inkább sikerrel kecsegtet, mint kudarccal. Ott ezt tudom mondani. Nagyon fáj nekem egyébként ezen túlmenően az, hogy az egyik legproblémásabb régiója Magyarországnak éppen a dél-baranyai régió, és az egyik legproblémásabb része Horvátországnak Szlavónia. Ez két összeérő terület, teljesen evidens lenne, hogy adjuk össze, amink van, a pénzügyi erőinket meg a terveinket, és egy határokon átnyúló nagy térségfejlesztési, dél-baranyai–szlavón típusú fejlesztési programot hirdessünk meg. Az egy kiürült terület, mert a horvátok területéről nagyon sokan elmentek külföldre, Magyarországon az egy aprófalvas település jelentős roma populációval, a régi ormánsági egykézésnek következtében Magyarország is küzd ott az elnéptelenedéssel, tehát vannak közös problémáink. Ott lehetne nagy gazdaságfejlesztési programot meghirdetni, és aránylag kis pénzzel is komoly eredményeket lehetne elérni. Én ezt folyamatosan fölvetem egyébként a horvátoknak, de ők jól láthatóan a cégkonfliktusok bűvöletében élnek, és félnek mindenfajta magyar–horvát gazdasági együttműködés kialakításától, mert politikai kérdéssé tették a Molhoz való viszonyt, és ezen keresztül a magyarokhoz való viszonyt, és ez lefékez bennünket a gazdasági együttműködések kérdéseiben. Nagyjából így fest a kép, amit tudok Önöknek adni Horvátország tekintetében.

Ami Szlovéniát illeti. Ott az akklimatizálódás szakaszában vagyok, mert most először találkozom azzal a nem túl rövid nemzetközi politikai utam során, hogy egy komikust választottak meg miniszterelnöknek. Fordítottját már láttam, tehát hogy miniszterelnökből komikus lett, erre több példát is tudnék mondani, de hogy eleve valaki úgy induljon a választáson, hogy ő egyébként a helyi Fábry, és megnyeri a választást, és ő lesz a miniszterelnök, azért ez olyasmi, amivel most még barátkoznunk kell. Meg kell mondanom egyébként, hogy a miniszterelnök jól láthatóan magas színvonalú képzést kaphat otthon, mert egyébként hibátlanul áll helyt minden nemzetközi fórumon. Amikor találkozom vele, dacára annak, hogy a háttere a művészvilágból és a színpadi világból van, az összes megbeszélésen, ahol eddig megszólalt és föllépett, hibátlanul képviselte és artikulálta egyébként Szlovénia nemzeti érdekeit, és úgy tűnik, hogy talán együttműködni is lehet majd vele. Én úgy tudom, hogy Ti támogatjátok őket, ott létrejött valami megállapodás, ő arról számolt be nekem, hogy őneki sikerült elnyernie a Ti támogatásotokat. Most jól láthatóan migrációügyben ő egy másik vonalat visz, mint mi, tehát ő az ENSZ migrációs csomagjának nyílt támogatása mellett szólított föl, ha jól látom, miközben mi pedig a nyílt ellenzői közé tartozunk. De ettől függetlenül a kapcsolatokban ott semmi nincsen elrontva. Ami el van rontva, és nem is tudjuk helyrehozni, az a koperi kikötő fejlesztésében való magyar részvétel és az odavezető vasút, amely stratégiai jelentőségű, annak a bővítésében való magyar gazdasági részvétel. Ezt mi szerettük volna, ezzel szemben még népszavazás is történt. Még a mi testvérpártunk az EPP-ből is a magyar részvételt lényegében, kimondatlanul is, de a magyar részvétel ellenében szervezett népszavazást támogatta, tehát elég bonyolult helyzetben vagyunk, de úgy látom, hogy abból nem lesz semmi. Ezért is döntött úgy a kormány, hogy a tengerhez való kijutás ügyében Kopert zárójelbe tesszük, és jelen pillanatban Triesztben folytatunk kikötőszerzési és -beruházási tárgyalásokat, jó eséllyel egyébként. Sajnálom, szerintem nem indokolt, hogy több időt és energiát fecséreljünk a tengerhez való kijutás szlovéniai útjának a biztosítására, illetve az abba való bevonódásunkba. Úgyis csak kisebbséget kaptunk volna, itt viszont, Triesztben van lehetőség bizonyos kikötőrészekben a többségi tulajdon megszerzésére, és egy tengerhez való kijutás mostaninál sokkal biztonságosabb megteremtésére, a magyar áruk számára. Úgyhogy majd egy-két ciklussal később, ha lesz rá módunk, akkor majd a magyar tengerhajózás újraindítását is meg lehet célozni. Ez az egyik vesztesége egyébként a magyar nemzetgazdaságnak. Magyarországnak volt tengerhajózása tenger nélkül is, mert az végül is egy kabotázs dolog, fuvarozási képesség kérdése, de azt a képességünket elvesztettük, az teljesen leépült. Lehet, hogy egyszer a magyar gazdaság fejlődése miatt ezt vissza tudjuk építeni. Ezért is, de az áruk kijutása miatt is szükséges valamilyen tengeri kitörési pont. Az első ciklus alatt, még 1998 és 2002 között a horvátokkal próbálkoztunk Rijekában, nagyon kevés sikerrel. 2014 és 2018 között próbálkoztunk Szlovéniával, ott nagyon csekély sikerrel, úgyhogy 2018 és 2022 között az olaszokkal próbálkozunk, aztán meglátjuk, hogy mire jutunk majd. De összességében úgy látom, hogy ez rendben van. A lendvai, illetve az Őrséghez kapcsolódó, szlovén felségjelzések alatt álló területeken a gazdaságfejlesztési programokat talán sikerült elindítani. Az egy kisebb terület, kisebb összegekről beszélünk, de talán sikerült elindítani, és nagyon remélem, hogy a külügyminisztérium ezt kellő gondossággal követi. Nektek mindig az a bajotok, mint a gyerekkorunkban a tornasorban, hogy a legkisebb áll mindig a végén, azt éri a szél állandóan. Valahogyan a szlovéniai magyarok a méretük miatt mindig a futottak még kategóriában voltak kezelve, ezen szerintem változtattunk az elmúlt néhány évben, hoztunk döntéseket, csak most figyelni kell arra, hogy ezek végig is fussanak.

És akkor, végigértünk? Osztrákok itt nincsenek, az nem tartozik most ide. Ott csak annyit érdemes talán azért, hogy a tegnapi diaszpóra tanácson azért beszéltem az Ausztriában élő magyarokkal, akik itt képviselve voltak, és akkor most a beszélgetésnek egy másik dimenziójába léphetünk. Az a helyzet, hogy Bécstől nyugatra a helyzet reménytelen demográfiai szempontból. Én nem mondom, hogy valami végleges, mert a politikában az nagyon ritka, és azt sem mondom, hogy egy úton ne lehetne visszafordulni, és egy úton ne történhetnének az emberrel olyan dolgok, amelyek megváltoztatják a gondolkodását és így aztán a politikai döntéseit is, de ebben a pillanatban a multikulturalizmus elfogadásának a következményei a Bécstől nyugatra eső nagyvárosokban szinte visszafordíthatatlan szociológiai folyamatokat indítottak el. És nekünk ezzel majd számolni kell. Ez nem kell, hogy szerepeljen a mostani megbeszéléseknek a napirendjén még, van öt-hat évünk, de látványos lesz az a helyzet, amikor a nyugat-európai nagyvárosokban megváltozik a politikai képviseletnek a szerkezete és a rendje. Ezelőtt egy hónappal nyilatkozta talán a CDU-nak, a Német Kereszténydemokrata Uniónak a főtitkára, hogy mindenki tudta, hogy így lesz, senki ne lepődjön meg, és abból ne csináljon politikai kérdést, hogy a német nagyvárosokban mindenhol iszlám többség lesz, ez csak idő kérdése. És ez néhány városban be is következik hamarosan. Ez egy olyan téma, amit a dolgok matematikai természetességével fogad egyelőre a Bécstől nyugatra eső világ. Ennek mindenfajta komplikációi, következményei lesznek az egész Kárpát-medencei magyarságra nézve tekintettel arra, hogy a választóvonal, ahol ezek a jelenségek tömeges méretűvé váltak, és ahol viszont nem engedték őket kibontakozni, pont itt húzódik, a volt kelet–nyugati határvonalon. Tehát a csehek, a lengyelek, mi, a szlovákok, a horvátok, a szlovénok: mi a vonal innenső oldalán vagyunk, ahol ezek a jelenségek nem erősödtek föl. Míg Bécstől az ellenkező irányba pedig ez egy megállíthatatlannak tűnő folyamat.

Talán Közép-Európáról mondok még egy-két gondolatot, ha megengedik. A múltkor is mondtam már váratlan és meglepő számadatokkal előhozakodva, hogy a következő évek során Közép-Európa, benne az egész Kárpát-medence lesz az európai gazdasági növekedésnek a motorja. Akkor idéztem ide azt a számot, hogy a németekkel való kereskedelem tekintetében a német–francia áruforgalom volumene és értéke csak az 50 százalékát éri el a V4-ek és Németország árukereskedelmi volumenének. Ami azért példátlan dolog, mert az, hogy Németország lesz és marad az európai gazdaság meghatározó szereplője és középpontja, efelől olyan sok kétség a világháború végkifejletétől függetlenül sosem volt, ez most is így van. Ráadásul a német újraegyesítés után pedig nem is kérdés. Ez egy 83-84 milliós ország jelenleg. Azonban, hogy ez a hatalmas gazdasági erő nyugati és keleti irányba kifejtett hatását tekintve hogyan működik, azért a legutóbbi időkig az volt a jellemző, hogy a francia–német gazdasági tengelyre épült az Európai Unió. Ma azonban az a helyzet, hogy a kereskedelmi volumen tekintetében, ami nem az egyetlen mutató, és nem minden mutató áll ilyen jól, vagy nem változik ilyen gyorsan a javunkra, de a kereskedelmi volumen tekintetében ma a Közép-Európa–német tengely meghatározóbb, mint a német–francia gazdasági tengely. Ez persze a teljes GDP-számban még nincsen így, mert a francia GDP jóval magasabb, mint a V4-ek összevont GDP-je, de a különbség csökken, és lassan ez is el fog billenni. Abban a történelmi folyamatban éljük mi most az életünket, amikor a német gazdasági erőhöz leginkább, hatalmilag és gazdaságilag is meghatározó módon Közép-Európa fog csatlakozni, és ez fölértékeli ennek az egész régiónak a szerepét a hagyományos német–francia tengellyel szemben. Ez a folyamat zajlik ma. Nem nagyon látok olyan fejleményt, amely ezt a folyamatot megfordítaná. Ennek a folyamatnak a fényében nagyon fontos, hogy a V4-ek, illetve a közép-európai országok között az együttműködés fönnmaradjon. Mert külön-külön számolva természetesen a francia–német gazdasághoz képest a magyar–német kapcsolatok vagy a cseh–német kapcsolatok nem versenyképesek, de ha a V4-et összenézzük, azért az több, mint 60 millió ember, abban a pillanatban már, tehát ha a V4 egységes vagy összeműködésre képes politikai és gazdasági egységként értelmeződik, akkor abban a pillanatban már az egész európai geopolitikai elrendeződés más képet mutat. És ezért fontos, hogy a közép-európai együttműködésnek a közös gazdasági, politikai tényezőként való föllépésnek a kulturális hátterét és előföltételeit megteremtsük. A V4 iránti nagyon erős elkötelezettségünk, ezért nem egyszerűen csak az aktuális számokból magyarázható, hanem magyarázható onnan is, hogy egy geostratégiai gondolkodásban hogyan képzeljük el fölértékelni Közép-Európát és annak részeként Magyarországot.

És itt jön be az, hogy miért kell szerintem nekünk, és kérem a Hölgyeket és az Urakat, hogy ebben segítsenek bennünket, miért kell nekünk támogatni a Balkán felé történő bővülését az Európai Uniónak. Mert függetlenül, hogy a V4 csak négy országból áll, Közép-Európa egészét tekintve több országról beszélünk, amelyek hozzá fognak adódni leginkább a magyar gazdaság integratív képességén keresztül a közép-európai teljesítményéhez, tehát Közép-Európa geopolitikai fölértékelődésének fontos momentuma lesz, amikor a montenegróiakat, reményeim szerint előbb-utóbb majd a macedónokat és a szerbeket föl tudjuk venni az Európai Unióba. Ez mind megnöveli ennek a térségnek és ezen belül Magyarországnak a jelentőségét. A Balkán újraegyesítése tehát magyar nemzeti érdek is, egyszerre érdeke az uniónak, és érdeke Közép-Európának, és érdeke Magyarországnak is. Azt hiszem, hogy mindent elmondtam, amit ebben a körben elmondhattam.

Talán még itt ez a százéves évforduló olyasmi, amiről érdemes néhány szót váltanunk. Talán tavaly már megemeltük a kalapunkat Kelemen Hunor és munkatársai előtt annak a nemzetpolitikai szellemességnek elismeréseképpen, ami úgy hangzik, hogy „Ezer év Erdélyben, száz év Romániában,” ami nagyjából jól foglalja össze a helyzetet, ahonnan rá kell tekintetnünk ezekre az évfordulókra. Ugye, jól látom, hogy a románok valamifajta emlékévvé nyilvánították az egészet? Itt, Magyarországon a Jobbik talán, ha nem tévedek, próbálkozik azzal, hogy a trianoni évfordulót, illetve annak az évfordulóját, az évét, évfordulóját nyilvánítsuk emlékévnek. Ezt mi nem támogattuk. Helyette azt csináltuk, hogy az első világháborús emlékévfolyamot meghosszabbítottuk két évvel, tekintettel arra, hogy az I. világháború Magyarország szempontjából nem az 1918. őszi tűzszünetekkel ért véget, hanem a békeszerződéssel, és így tulajdonképpen anélkül, hogy külön gesztust tettünk volna, amely szerintem inkább zavart okozott volna a regionális politikában, mint előnyöket, inkább a már meglévő emlékévfolyamot hosszabbítottuk ki. Így a trianoni évforduló ma a hivatalos emlékévek közé fog tartozni anélkül, hogy ezt bejelentettük volna, és ennek a pénzügyi fedezeteit egyébként hozzá is csaptuk az első világháborús emlékévnek a pénzügyi kereteihez, úgyhogy a munka, ami ehhez kötődik, folytatódni fog. Nem ér véget az idén, hanem 2019-ben is és 2020-ban is folytatódnak a megemlékezések meg az a gazdasági, kulturális és politikai munka, ami ehhez kötődik. A magyar kormány azt a pozíciót vette föl, hogy a lengyeleknek gratuláltunk egy kormánydöntés alapján a megalakulásuknak vagy újraalakulásuknak százéves évfordulójához. Egy levelet is küldtem, amiben elmondtam, hogy természetesen az első világháború egy fájdalmas dolog Magyarország számára, de a sok rossz dolog között, ami akkor történt velünk, egy jó dolog azért történt, aminek közösen tudunk örülni, ez pedig a független lengyel állam újraszületése. Úgyhogy ezért gratulálunk, és sok sikert kívánunk. Azokra a meghívásokra, amelyek ehhez ez az évfordulóhoz, most nem a lengyelekhez, hanem az első világháború egyéb évfordulóihoz kapcsolódnak, ott mi egy fékezett habzású részvétellel vettünk részt. A párizsi remek összegyülekezésen, ami a múlt héten történt, a nagykövet képviselte Magyarországot. És engem is meghívtak Prágától kezdve mindenhova, ahova természetesen nem mentem el, hanem mindenhol alacsonyabb szintű képviseletet küldtünk, szerintem helyesen, anélkül, hogy nagyobb zajt csaptunk volna. Alapvetően magunknak tartozunk azzal, hogy ne csináljunk bohócot saját magunkból, de nem akartunk ebből egy nemzeti, erőteljes, nyilvános kiállást fabrikálni, csak egész egyszerűen úgy akartunk viselkedni, ahogy szerintünk egy öntudatos nemzetnek viselkednie kell, ha már elvesztettük azt a nyomorult háborút, és annak minden következményét el kellett szenvednünk, akkor nem fogunk velük ünnepelni természetesen, de megtaláljuk a módját annak, hogy ez diplomáciailag ne hulljon vissza a fejünkre. Azt hiszem, hogy ezt eddig elég jól manővereztük. A következő másfél év lesz a nehezebb természetesen, ez volt a könnyebbik része a dolgoknak. Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy őrizzük meg a higgadtságunkat meg a nyugalmunkat, és próbáljunk egyenes gerincű, vállalható döntéseket hozni a fölösleges politikai kockázatok előidézése nélkül. Ezt a magatartást javaslom. Tehát legyünk határozottak, ha úgy tetszik, ha már most erősek vagyunk újra, és úgy látom, hogy Magyarország ismét erős, akkor legyen a jelmondatunk az, hogy merjünk magyarok lenni. Ne csak akkor, amikor ez napsütést jelent, hanem ezeknél a bonyolult szituációknál is merjünk magyarok lenni, és viselkedjünk úgy, ahogy magyarként, a saját történelmünket vállalva egy ilyen bonyolult helyzetben viselkedni kell. Ezt javaslom Budapestnek is, és ezt javaslom a határon túli területek magyar vezetőinek is.

Köszönöm szépen a figyelmet!

(miniszterelnok.hu)