2018. február 16. Budapest

Tisztelettel köszöntök mindenkit, különösképpen szervezetünk elnökét, Pastrana elnök urat. Tisztelettel köszöntöm a végrehajtó bizottság tagjait és azokat a magyar érdeklődőket is, akik megtisztelték ezt a konferenciát a jelenlétükkel. May I just say to the executive members of the CDI that this is a very rare occasion in my international activities that I can speak my native language, so I will use Hungarian. Sorry for that. Let me enjoy this very rare possibility. Magyarul fogok beszélni, hogy ezt a lehetőséget, ami ritkán adatik meg nemzetközi fórumokon, kihasználjam, és szólhassak magyarul.

Kevés időnk van, tíz percben a világot nem lehet megváltani, néhány megjegyzést fogok tenni a kongresszus mai témájához. Mindenekelőtt azonban azt szeretném elmondani, hogy mi, magyarok szerencsések vagyunk, hogy a Kereszténydemokrata Internacionálé úgy döntött, hogy Budapestre jön, és azért is, mert ennek a konferenciának a megrendezése mellett döntött. A magyarok érteni fogják, hogy miről beszélek. Ugye, mi azért minden igyekezetünk mellett is provinciálisak vagyunk, és ez egy adottsága Magyarországnak, mert egy olyan nyelvet beszélnek a magyarok, amit rajtunk kívül nem beszél senki. Míg a világ számos népének semmilyen erőfeszítést nem kell tenni, hogy megértse a többieket vagy legalább a többiek egy részét, nekünk, magyaroknak akárkit akarunk megérteni, csak óriási erőfeszítések árán sikerülhet, mert egy teljesen különböző logikára épülő dolgot, egy idegen nyelvet kell megtanulnunk. A magyarnak a logikája inkább a matematikára emlékeztet és kevésbé mások nyelvtanára. Ezért a magyarok általában nehezen követik – különösen nem originális nyelven – azokat a vitákat, amelyek a világban zajlanak, és ezért nagy szerencse, hogy időnként eljön hozzánk a világ, hogy itt előttünk beszéljen, és mutasson rá a problémáira.

Különösen hálásak vagyunk a Libanonból érkezett elnök úrnak, Gemayel barátunknak, aki – csak a magyaroknak mondom – az egyik legnagyobb keresztény harcos, akit én a nemzetközi politikában ismerek. Egy olyan országban, Libanonban, ahol nem könnyű kereszténynek lenni, sőt a helyzetet átlátni sem egyszerű, nemhogy kiállni az embernek a saját identitása mellett. Ő egy nagy büszkesége a mi kereszténydemokrata internacionálénknak, hogy rendszeresen, hosszú évtizedek óta képvisel ott bennünket és helytáll.

Óriási szerencse, hogy itt van Jan Figel’. Nagy szerencse, hogy itt van velünk Ján Figel’, aki Szlovákiából érkezett, egy nagyon régi harcostársunk, az ottani kereszténydemokrata pártot próbálta győzelemre vezetni, több alkalommal jól is szerepeltek, aztán európai szerepet vállalt, és most egy nagyon különleges feladata van, ugyanis ő a keresztény vallási kérdésekkel, keresztényüldözéssel, általában a vallásszabadsággal foglalkozó speciális megbízottja az Európai Bizottságnak. Most ő nem fog arról beszélni, hogy annál erősebb hátteret is kaphatna, mint ami most neki van. De az Európai Bizottságtól önmagában az a tény, hogy egy ilyen kérdésre speciális mandátumot kapott, és őt kijelölte, már egy nagy tett ahhoz képest, amilyen állapotok uralkodnak Brüsszelben. Ez egy nagy dolog. Ő az a bátor ember, aki széllel szemben kell, hogy hajózzon, amikor Nyugat-Európába ér.

A többi vendégünk pedig alapvetően professzor. Persze Panamából érkezett egy kancelláriaminiszter is közénk, de őt nemcsak politikusként, hanem gondolkodóként is számon tartjuk, és vannak velünk professzorok, akik pedig majd megpróbálják följavítani a mi gondolatainkat a hozzászólásaikkal.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az én megjegyzésem lényege az, hogy a következő tíz évben Európában és talán Európán kívül is a politikai viták középpontjában az identitás kérdése áll majd. Rejtélyes dolog, hogy ez miért van így. Erről biztosan írnak majd a tudósok könyvtárnyi irodalmat. Politikusok is szoktak találgatni, hogy mitől van így, de valójában nem tudjuk. Egész egyszerűen csak azzal szembesültem ezelőtt jó néhány évvel, hogy figyeltem a nemzetközi politikát, hogy a gazdaság, a biztonság kérdései mellett, a geopolitika hagyományos kérdései mellett egyre gyakrabban jöttek elő viták, amelyek az identitásról szóltak, annak mindhárom fajtájáról: a családról is, a nemzetről is és a vallási identitásról is. Azt látom tehát – az európai térkép pedig teljesen egyértelmű –, hogy a világ sodródik, közeledik, halad az identitásokról szóló politikai viták felé. Az Európai Unióban ez különösképpen látványos, aminek az az oka, hogy egy migránskrízist, egy migrációs válságot élt és él át Európa, ami fölnagyítja, fölerősíti, aláhúzza ezeket az identitáskérdéseket. A helyzet úgy fest, hogy a világ azzal szembesül, egyre inkább az válik kulcskérdéssé, hogy mi a viszonya egy-egy politikai erőnek – legyen szó egy kormányról vagy egy pártról vagy egy pártszövetségről –, mi a viszonya a nemzetekhez, és mi a viszonya a vallási közösségekhez. Ha Európában körülnéz az ember, akkor háromfajta viszonyulást lát.

A politika viszonyulása az identitáskérdésekhez. Vannak a közömbösek, akik még nem vették észre, hogy a következő tíz-tizenöt év erről fog majd szólni, vagy ha észre is vették, őket ez egyáltalán nem érdekli, nem is foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.

Aztán vannak az ideologikus irányzatok; ezek Európában kifejezetten ellenségesek a vallásokkal és a nemzeti törekvésekkel szemben. Az ő álláspontjuk az, hogy az identitáskérdések valójában konfliktusokat gerjesztenek. Ők azok az irányzatok, amelyek azt mondják, hogyha világossá teszed nemcsak a magad számára, hanem a külvilág számára is, hogy ki vagy te – például férfi vagy vagy nő, például valamelyik nemzethez tartozol, például valami hitbéli közösséghez tartozol, és van egy viszonyod a Jóistenhez, a Teremtőhöz –, azzal, hogy ezt Te megvallod és elmondod, máris elvetetted a konfliktus magvát. Ezek az ideologikus irányzatok ellenségesek az identitásokkal és az erről szóló vitákkal szemben is. Itt zárójelbe teszem, hogy az Európai Bizottság, sőt általában az európai politikai elit is átvette azt a történelmi értelmezést, miszerint a XX. században Európában a világégéseket, a világháborúkat és más konfliktusokat valójában a nacionalizmusok okozták, amelyek a nemzeti identitásokból fakadnak. Most ezt a vitát nem tudjuk itt lefolytatni, én csak jelezni szeretném, hogy mi Magyarországon ezzel szemben azt gondoljuk, hogy a világégéseket és a konfliktusokat és a háborúkat nem a nacionalizmusok okozták Európában, hanem a birodalomépítési törekvések, amelyek nem respektálták a nemzeti identitásokat. Ezért szerintünk a legnagyobb veszély volt és maradt Európában a birodalomépítési törekvés. Ez Brüsszelnek komoly figyelmeztetés, hogy ne aspiráljon arra, hogy magából egy Európai Egyesült Államok-szerű birodalmat hoz létre, mert akkor pontosan ugyanazt a hibát követi el, mint amit – kétségkívül nem összeurópai, hanem inkább nemzeti alapon, de – birodalomépítési törekvéseket fontolgató vezetők Hitlertől Sztálinon keresztül elkövettek Európában a XX. században.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És van végül a harmadik irányzat ebben a kérdésben, amely azt mondja – ezt nevezhetjük pragmatikus irányzatnak is –, hogy a világot a Teremtő úgy alkotta meg, hogy vannak benne nemzetek, vannak benne vallások, vannak benne családok, vannak benne férfiak és nők, van a teremtésnek egy rendje, és ezt úgy kell venni, ahogy van. Nem feladatunk, mint az ideológus irányzatok gondolják, hogy ezt megváltoztassuk, hanem az a feladat, hogy ezt elfogadjuk, és ezekre, mint adottságokra építsük föl aztán a magunk politikáját nemzeti és nemzetközi szinten is. A CDI, tehát a Kereszténydemokrata Internacionálé a harmadik irányzathoz tartozik, amely ezeket az identitásokat adottságként fogadja el.

Aznar miniszterelnök úr ma délelőtt beszélt itt nyilvánosan is arról, hogy a nemzeti akaratnyilvánítást a jövőben sem lehet figyelmen kívül hagyni, az európai politikának továbbra is a nemzeti akaratnyilvánításra kell épülnie. Most ehhez hozzá kell tennem, hogy ezek az ideologikus irányzatok, amelyek Európában tagadják az identitások szükségességét és hasznosságát, egy komplett rendszerré állították össze a gondolkodásukat, és a mai helyzetet úgy írják le, hogy Európa lényegében mintegy egyenes vonalú világtörténelmi fejlődésnek soron következő lépéseként elszakadt, elhaladt már a nemzetek és a vallási közösségek és a hitbéli kérdések mellett, és Európa belépett egy posztnemzeti és posztkeresztény korszakba. Ennek a megteremtésével, leírásával, elemzésével, fölépítésével vannak elfoglalva, erről szólnak a programjaik is. A legtöbb Magyarországon aktív, külföldről finanszírozott, úgynevezett NGO mind ehhez az irányzathoz tartozik, amely ellenséges, kifejezetten ellenséges mindenfajta természetes, teremtésből fakadó identitással szemben. Miért áll a CDI, a Kereszténydemokrata Internacionálé a közösségek és az identitások elismerésének elvi és erkölcsi alapján? Ennek az az oka, hogy mi úgy gondoljuk, hogy a nemzetekhez és a vallásokhoz való viszony nem szervezetekhez való viszony, hanem valójában az emberi méltósághoz való viszony. Azt gondoljuk, hogy ezek az identitások, vagyis kötődések a személyiség, az ember személyiségének, a személyiségünknek elidegeníthetetlen részét képezik. Következésképpen, amikor az identitás vállalását támogatjuk, az identitásokat erősíteni akarjuk, akkor az emberi méltóság eszmei talaján állunk, és ez méltó ahhoz, amit a Kereszténydemokrata Internacionálé nemzetközi politikájának nevezünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ebből pedig az következik, hogy maga a Kereszténydemokrata Internacionálé szeretne egy olyan békés világot látni, amely nem letagadja, hanem elismeri és megerősíti az identitásokat. Kétségkívül minden ilyen nagy, nemzetközi szervezetnek van egy világbéke-koncepciója: mitől lesz a világon béke, és mitől nem lesz háború. A mi álláspontunk az, hogy a háború elkerülésének előföltétele – és így a békének is előföltétele –, hogy mindenki szabadon megvallhassa, erősíthesse és ápolhassa az identitását. Ez vezet el bennünket egy olyan nemzetközi együttműködési rendszerhez, amelyben mindenki jól érzi magát, amelyben mindenki el tudja fogadni a másikat, és föl tud építeni egy békés, nemzetközi politikai rendszert.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy meglepő dologról is szeretnék beszélni. Ugye, Európában mindenhol hanyatlik, vagy legalábbis nem emelkedik a népességen belül a vallásos közösségnek az aránya. Ez sajnos Magyarországon is így van. Mégis a legutóbbi fölmérések világosan mutatják számunkra, hogy valami megváltozott. Magyarországon például az emberek arra a kérdésre, hogy a kereszténység megvédése fontos dolog-e és dolga-e a kormányzatnak, az emberek több mint 70 százaléka válaszolt igennel. Egy olyan országban, ahol pedig a szekularizáció jelentősen előrehaladt. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az emberek Magyarországon is ráébredtek arra, hogy a kereszténység és a keresztény kultúra nem egyszerűen hitbéli kérdés, hanem annak a kultúrának a kérdése, amely a kereszténységből, a hitbéli tudásból és érzékből nőtt ki, de egy kultúrát teremtett, amit ma úgy írunk le, hogy a mi életünk. A mi mindennapi életünk, az élet, ahogy azt mi éljük, a forma, ahogy az életet fönntartjuk, az a világ, amiben otthonosan érezzük magunkat. És minden, ami ezt veszélyezteti, az emberek számára úgy tűnik föl, mint a keresztény kultúrával szembeni jelenség, amellyel szemben védekeznünk kell.

Végezetül arról szeretnék beszélni, hogy lehet-e ezzel szemben védekezni. Úgy tűnik első látásra, hogy nem. Azért tűnik úgy, mert óriási erők épülnek a világon, és mozdultak meg annak érdekében, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy az identitások korszaka lejárt, a világ meg fog változni, az egész világ egy nagy népvándorlás révén át fog alakulni, és ez a mozgás, ez a népvándorlás, amit mi migrációnak nevezzük Magyarországon, szükségszerűen meg fogja változtatni a világot, nincs mit tenni, ebbe bele kell törődni. Ez a lélektani alapja Brüsszel politikájának, amely Magyarországot is bevándorlóországgá akarja tenni, és ez köszön vissza az Egyesült Nemzetek Szervezetének legutóbbi dokumentumából, amit migration compact-nak neveznek, tehát, mondjuk, egy megállapodás a migrációról. Ez egy tervezet, amely leírja, hogy a nemzeteknek hogyan kellene gondolkodniuk a migrációról és a népvándorlásról, és hogyan kellene ehhez képest második helyre sorolniuk a saját identitásuk megvédését. Tehát óriási erők dolgoznak azon, hogy meggyőzzenek bennünket arról, hogy a világban olyan változások vannak, amelyek szükségszerűen a múlthoz sorolják és zárójelbe teszik az identitásunkat. Ráadásul ezzel szemben nincs is mit tenni.

Én jól ismerem ezt a lélektani helyzetet, mert amikor úgy döntöttünk, hogy mi a migrációt megállítjuk Magyarország déli határainál, és nemcsak úgy döntöttünk, hanem építettünk is egy jogi és fizikai határzárat, akkor azért gyűlöltek meg bennünket sokan, és támadtak Brüsszelből, mert ennek az alapvető életérzésnek álltunk ellent. Azt mondtuk, hogy nem igaz, hogy nem tehetünk semmit a kultúránk megvédése érdekében. Azt mondtuk, hogy nem igaz, hogy olyan folyamatok zajlanak, amivel szemben a politikusok, az országok vezetői tehetetlenek, és csak a karjukat tárhatják szét. Könnyebb persze egy politikusnak széttárni a karját és azt mondani, olyan világerők munkálnak itt, hogy sajnos mi itt semmit sem tehetünk. Amikor terrorcselekmények történtek először Nyugat-Európában, nem kellett egy hét, és már hallottam vezetőktől azt a nyilatkozatot, hogy most egy olyan korszak jön, amikor meg kell tanulni együtt élni azzal, hogy a terrorizmus itt van közöttünk. Ez jól mutatja, hogyha politikusok egyszer kimondják egy fontos kérdésben, hogy ők azt nem tudják teljesíteni, hogy ők nem tudnak negatív dolgokat megállítani, ha kijelentik nyilvánosan, hogy beletörődnek rossz dolgokba, akkor egyre rosszabb lesz a helyzet. Akkor először elveszítjük a területünk fölötti ellenőrzést, aztán elveszítjük a lakosságunk összetétele fölötti ellenőrzést, aztán elveszítjük a kulturális identitásunkat, és aztán elveszítjük a biztonságunkat, és megérkezik a terrorizmus. Ez egy olyan lépcső, amin szükségszerűen végighalad az ember, ha az első pillanatban nem mond ellent. Ez a dolognak a lényege.

Én azt akartam mondani, hogy ahhoz, hogy a keresztény kultúrát meg tudjuk őrizni, nekünk nem egyszerűen csak fizikai, hanem lelki védvonalakat is ki kell építeni, és a politikusoknak az a feladatuk, hogy erősítsék az emberekben azt a hitet, hogy igenis nem vagyunk kiszolgáltatva világerőknek, rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e védeni, fönn tudjuk-e tartani a hazánkat, az országunkat, a nemzetünket és a keresztény kultúránkat. Ez döntés, akarat. Igaz, nehéz döntés és fájdalmas következményekkel járó akaratnak a kérdése, de ez igenis lehetséges. Ehhez az kell, hogy le kell szerelnünk, meg kell fékeznünk azokat a nemzetközi erőket, akik bátorítják a világban a migrációt, vállalni kell a vitát nemcsak a Soros-féle birodalom NGO-ival, vállalnunk kell a vitát Brüsszellel, vállalnunk kell a vitát – úgy tűnik, most egy új színpadon – az Egyesült Nemzetek Szervezetének készülődő, migrációról szóló dokumentumáról szóló vitákban is. Vállalnunk kell magunkat, ki kell állni a saját érdekünk mellett, le kell szerelnünk azokat az erőket, amelyek arról akarnak bennünket meggyőzni, hogy nincs esély. Mindenkit Dobó Istvánra emlékeztetek. A magyarok tudják, miről van szó: a falak ereje a védők lelkében van. Ez most a modern politikában is így van. Ha van lelki védvonalunk, amivel megvédjük a saját keresztény kultúránkat, akkor ez lehetséges. Ha nem vagyunk lelkileg elég erősek, akkor ez nem fog sikerülni. Az első feladat tehát, hogy le kell szerelni azokat, akik bátorítják a kulturális identitásunkat fölszámoló nemzetközi folyamatokat, mint például a migráció, másfelől pedig magunkat föl kell erősíteni, hogy tudjuk állni a nemzetközi viták viharában azokat a nehézségeket, amelyekkel szembe kell néznünk, és amelyeket a magyarok az elmúlt évekből jól ismernek.

Végezetül egyetlen dolgot kell még elmondanom, hogy vajon egy heroikus póz-e az, amiből én most itt beszélek. A magyarokban van hajlam az ilyesmire. A magyar nyelvben a legnépszerűbb szavak úgy hangzanak, hogy egyedül, csak azért is, mi magunk. Van egy olyan késztetés a magyarban, hogy heroikus pózt vegyen föl, amikor nemzetközi eseményeket elemez. Az igazság az, hogy nincs szükségünk most erre a heroikus pózra. Ha Önök széttekintenek Európában, akkor látják, hogy az a gondolkodás, amit mi képviselünk, lépésről lépésre meghódítja Európát. Emlékezzenek arra, hogy kezdődött azzal, hogy a magyarok azt mondták, hogy a déli határoknál meg fogjuk állítani a migrációt. Aztán jöttek a szerbek, akik azt mondták, hogy ők is képesek lesznek erre. Aztán jöttek a V4-ek, mármint a másik három ország – Lengyelország, Szlovákia, Csehország –, és azt a pozíciót foglalták el, mint mi. Aztán ha megnézik, akkor most hirtelen ez a fordulat bekövetkezett Ausztriában. Aztán ha ránéznek Németországra, és látják Németországnak a térbeli szerkezetét – és nemcsak Berlint látják maguk előtt –, akkor láthatják, hogy ez a fordulat Münchenben és Bajorországban is bekövetkezett. A CSU vezetője két nappal ezelőtt a keresztény identitásról olyan beszédet mondott, hogy ahhoz képest én egy oldalazó, mérsékelt, konfliktuskerülő alkat vagyok. Olyan erős beszédet mondott a CSU elnöke, hogy azt kell mondanom, hogy Közép-Európában szerintem két-három évtizede ilyen erős beszéd nem hangzott el. Ott van egy fordulat. Ha vetnek egy pillantást Szászországra, a volt keletnémet területekre, ott hasonló a helyzet. És ha figyelik a márciusban esedékes olasz választásokat, akkor láthatják, hogy ez a fordulat Észak-Olaszországban már bekövetkezett, és a kérdés az, hogy kiterjed-e majd a választás eredményeképpen egész Olaszországra. Azt akarom tehát mondani, hogy a keresztény kultúra megvédésére, a család, a nemzet és a vallási-hitbéli identitás megvédését célul kitűző, ennek megvédésére szövetkező országok száma minden hónapban nő, és én biztos vagyok abban, hogy ez a folyamat nem is akad el Európában. Kétségkívül idő kell, amíg az egész európai politikai közgondolkodás megváltozik, de a folyamat – aminek részesei vagyunk – ebbe az irányba mutat. Ezért volt, hogy a CDI mai konferenciája optimista hangulatban zajlott.

Köszönöm szépen a figyelmüket!

(Miniszterelnöki Kabinetiroda)