2019. március 10., Varsó (Warszawa)

Mélyen tisztelt Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Kedves Lengyel Barátaink!

Mielőtt elmondanám a hivatalos laudációt, három személyes megjegyzést szeretnék tenni. Sok szalon létezik az európai politikában, ahol össze is tudunk jönni úgy, mint ahogy itt most összejöttünk. De nincs még egy szalonja Európának, ahol a barátságot úgy kézzel lehetne tapintani, minthogyha lengyelek és magyarok vannak egy szalonban. A szeretetnek azt az áradó formáját, amellyel lengyelek és magyarok egy szobát meg tudnak tölteni, ma nem ismerik máshol Európában. Ez azzal a reménnyel kecsegtet bennünket, hogy a Szentlélek a politikában is dolgozik. A második megjegyzés katonai természetű. Az elnök úrnak a fiával éppen most egy katonai hadgyakorlatról érkeztünk, és eszembe jutottak a katonaéveim, és jól emlékszem, hogy 1981 decemberében közkatonaként kivezényeltek bennünket a készenléti körzetbe, ahol éles fegyvereket, éles töltényt osztottak, és ott másfél napot vártunk úgy, hogy nem tudtuk, miről van szó. És amikor visszamentünk a laktanyába, akkor megtudtuk, hogy katonai puccs történt Lengyelországban. És a Jóisten megkímélt bennünket attól, hogy nekünk, magyar katonáknak Lengyelországba kelljen jönni, ahogyan kellett 1968-ban Csehszlovákiába. A harmadik személyes megjegyzésem, tisztelt Kornel Morawiecki úr, pedig az, hogy az ember ritkán áll szemben egy tananyaggal. Az 1984-85-ös tanévben a közép-európai ellenállási mozgalmak történetéről tanultunk, ilyen félhivatalos oktatási keretben, a szakkollégiumunkban, és ott a Szolidaritásról is tanultunk. Én ott olvashattam először az Ön nevét, és ott hallottam először a Harcoló Szolidaritásról is. Örülök, hogy most a tananyagommal élőben is találkozhatok. Kérdeztem a tanáromat akkor, hogy olyan sokszínű a lengyel Szolidaritás ellenállása, sok irányzat van benne, mégis melyik az, amelyik leginkább közel van hozzánk? És akkor azt mondta a tanárom: „Morawiecki, ő a mi emberünk.” Ezek után szeretném elmondani a hivatalos laudációt is.

Mélyen tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Néhány hónappal az után, hogy tankok lepték el Lengyelország utcáit, ez a kiáltvány jelent meg a Harcoló Szolidaritás lapjának első oldalán. Erős és határozott mondatok. „Miért a harc? Hogy győzzünk. Hogy megvédjük a leggyengébbeket és azokat, akik nyomortól, éhségtől és börtöntől szenvednek. Hogy ne éljünk rabságban. Hogy hűek legyünk apáink és nagyapáink hagyományaihoz. A ti és a mi szabadságunkért. Hogy megmutassuk a világnak, hogy a rossznak és az erőszaknak ellent lehet állni.” 1982-t írtunk ekkor, még a kertek alatt sem volt a rendszerváltozás. Az Ön által vezetett Harcoló Szolidaritás olyan célokat fogalmazott meg, mint a Szovjetunió fölbomlása, az egységes Németország létrehozása és a közép-európai országok szabadságának visszaállítása. Ilyen mondatokért akkor még súlyos árat fizetett az ember. Sőt, ilyen gondolatok még a szabad Nyugaton is csak keveseknek fordult meg a fejében. A nyugatiak meg voltak győződve róla, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus még hosszú évtizedekig létezni fog. Akik ebbe nem akartak belenyugodni, az Önök harcából merítettek erőt. Önnek és bajtársainak köszönhetően állandóan ott dobolt a fülekben, hogy a kommunizmust nem lehet megjavítani, nem lehet megreformálni, nem lehet emberarcúvá tenni, bűneit pedig napvilágra kell hozni. Mi, magyar fiatalok Önökre figyeltünk. Amikor saját szervezetünket később létrehoztuk, nekünk is el kellett dönteni, mennyire legyünk radikálisak, és mi úgy határoztunk, hogy olyan radikálisak leszünk, mint Ön és az Ön által vezetett szervezet. Mert aki falakat akar bontani, annak előbb el kell menni a falig. Pontosan úgy, ahogyan ezt Önök tették.

Hölgyeim és Uraim!

A Harcoló Szolidaritás mindig azt mondta és tette, amit kell, és abban a formában, hogy mindenki megérthesse. Önöknek köszönhetően, személyesen Önnek is köszönhetően a bátor cselekvésnek és a tiszta beszédnek ez a kultúrája máig létezik Lengyelországban, és valami megmaradt belőle Magyarországon is. Jól tudjuk, Európának ezen a részén a nemzeteknek mindig résen kell lenniük. Az Önök legendás marsallja azt mondta: „Legyőzöttnek lenni és nem behódolni győzelem, de győzni és megpihenni a babérokon kudarc.” Így küzdöttek a lengyel és a magyar szabadságharcosok, így harcolt a Honi Hadsereg, s ebben mutattak Önök a Harcoló Szolidaritásban példát mindannyiunknak. És ennek szellemében dolgozunk ma is.

Mélyen tisztelt Elnök Úr!

A kitüntetések általában arról szólnak, hogy megtiszteljük azokat, akiknek átadjuk őket. A helyzet most fordított: most az enyém a megtiszteltetés, hogy ezt a kitüntetést Magyarország iránti barátsága és kiállása okán átadhatom Önnek. A magyar nép nevében sok erőt, jó egészséget kívánok Önnek. A Jóisten éltesse!

(miniszterelnok.hu)