A festő meghalt! Vagy csak mélyen alszik? – írja, vagy kérdezi,

Tisztelt Hölgyeim és Urak,

.....................................párizsi barátjának/barátjától keserűen és nyilván csalódással telve egyik levelében a negyvenes évek elején az a festő, akinek ma a Magyar Nemzeti Galériában a kiállítását nyitjuk meg.

Az a festő, akit a huszadik századi modern magyar művészet meghatározó alakjának, talán legnagyobb "magányos" festőjének, minősítenek: Farkas István. Szomorú aktualitása van ennek az életmű-kiállításnak: a Holokauszt 75. évfordulóján emlékezik a jeles kiállítóhely a nem mindennapi jelentőségű és életművel rendelkező művészről. Felkiáltó jel ez, emlékeztető és ébresztő – vajon hány jelentős művészt, akit ismerünk, és jelentős gondolatban alkotót, akit nem ismerünk, és csak a saját életében ismeretlen ártatlant pusztított el az értelmetlen ideológia és nagyhatalmi rémálom! Minden ember érték, így minden ember meg nem érdemelt, kierőszakolt halála megbocsáthatatlan gaztett, az értéket magas szinten létrehozó ember elpusztítása azonban egyúttal az alkotó értéket létrehozó élet megszakítása is, azaz, a még létre jöhető sok-sok alkotás – és nem csak a művészekre gondolok, amikor alkotásról beszélek – megölése.

Farkas István magányát nyilván nem elsősorban emberi, inkább művészi-, avagy létmagányosságként foghatjuk fel. A sors apjának adott igazat, a lélek szárnyalásának irányát megtörte, hogy azután a huszadik század egyik embertelen esztendejében gyertyája lángját is kioltsa. Szomorú gondolatmenet: előbb a művészt halasztja meg, vagy csak altatja el benne, hogy utána őt magát is elrabolja az újrakezdés – vagy folytatás – lehetőségétől.

Hétköznapi értelemben nem lehet magányos az, akinek az édesapja Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó egyik alapítója és igazgatója volt. Akinek Mednyánszky László az első mestere. Aki Nagybányán Ferenczy Károllyal és Réti Istvánnal festhet együtt. Akinek későbbi mestere nem kisebb jelenség, mint Fényes Adolf. Hogy csak a festészetnél maradjunk, az Académie de la Palette-et látogathatja, így korán megismerkedhet a kubizmussal. Akit nem tud megtörni az olasz hadifogság sem, és akire már 1925-ben, a Képzőművészek Új Társasága kiállítása után erősen felfigyelnek. Akinek a Galerie Le Portique rendezi meg első párizsi kiállítását, és Mrs. Chester Dale vásárolja meg három festményét és egy akvarelljét. Akit az 1920-as évek Párizsában a legnagyobbakkal együtt emleget a francia műkritika; akitől Le Corbusier is rendel képeket az otthonába? Akit 1925-től társként és feleségként támogat Kohner Ida, aki maga is nagytehetségű festő, és akivel néhány boldog évre kiköltöznek Franciaországba.

Hétköznapi értelemben nem. Szokták mondani, a művész élete nem tartozik a közönségre. De ha már a magányosság után kutatunk, nyilván oka lehet a korai árvaság is a lélek elmagányosodásának. De legfőbb ok nyilván az emlegetett apa, Wolfner József, aki könyvkiadót akart faragni egész életében a fiából. Akinek folyamatosan bizonyítania kellett, hogy ő festőnek született, nem egy kiadó élén posztoló igazgatónak. A menekülés már-már sikerült, de az említett sors épp akkor keményített be, amikor a legkevésbé számított rá. Az Art-portál Farkas István-szócikkéből idézek, a rövidség – és pontosság – kedvéért: Farkas 1932-ben az Ernst Múzeumban rendezett retrospektív kiállítást, elsősorban azzal a céllal, hogy édesapjának megmutatva munkáit, bizonyíthassa, számára nem a kiadói pálya, hanem a festészet a helyes út. A megnyitó előtt néhány nappal azonban meghalt Wolfner József, és ez kétszeresen is tragikusan érintette Farkast. Nemcsak az édesapát veszítette el, hanem nagy álmát is, azt, hogy teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Haza kellett térnie, hogy átvegye a cég vezetését. „Apám meghalt és vele, azt hiszem a festő-életem is” – írta barátjának, Géo-Charles-nak.

Ugyanebben az évben átveszi tehát a Singer és Wolfner Rt. vezetését. Progresszív művek kiadására vállalkozik, képzőművészeti könyvsorozatot indít, s bár ez nincs éppenséggel távol a művészettől, sőt, de a művészet-teremtéstől, időrabló volta miatt, elveszi a levegőt.

Magányossága azonban nem csak lélektani kérdés. Ő a művészetében, a képein is magányos. Festményein a modern ember magánya ölt testet.

Farkas István a kubizmus és a szürrealizmus európai divattá válásának idején vált nagy művésszé, ráadásul Párizsban. S bár ő is a látvány, a kompozíció szerkezetét kutatta, képein nyoma sincs az öncélú, dekoratív sémák szerint felfogott szerkezeti elemeknek. "Nálam az elindulás a tisztán festői elemek (szín, vonal, ritmus, tömeg) harmonizálásával kezdődik és csak mintegy másodlagosan inkarnálódik aztán egy fának, hegynek, alaknak stb. vonalába, színébe, szóval a leíró részbe" – vallotta magáról 1936-os budapesti katalógusának előszavában.

Érzéseket, alakokat, embereket, tárgyakat látunk a képein. Tájképeinek és csoportkompozícióinak szerkezete – azt is mondhatnánk, hogy – valamiféle lelki szerkezet.

Elkülönült, egyenesen húzott festéksávok, a fák, mint magányos emberek, az emberi figurák pedig mint a természet által megtépázott fák, jelennek meg a képein. Fojtott földszínek, s az égbolt is olyan, mintha a földből szakadt volna ki. Minden képe olyan, mint egy dráma végjátéka az utolsó felvonás utolsó színeiben.

A művész abban különbözik a mindennapok emberétől, aki szintén megéli a mindennapok drámáját vele együtt, vagy hozzá hasonlóan, hogy ebből a nyersanyagból valami mást, egyetemest tud létrehozni; panasza sikoly, bánata vád, sorstalanságát a lét lehetetlenségével fejezi ki.

Nézzük ennek a nagyszerű művésznek a munkáit, és tűnődjünk el azon, vajon mi, ki rejtőzik a képek mögött – ha rejtőzik. Az is lehet, hogy megmutatkozni, kitárulkozni akar előttünk!

(EMMI)