Létének négy évtizede alatt a vasfüggöny és az azt megjelenítő határzár nem védelmet, hanem rabságot jelentett - hangsúlyozta Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára egy csütörtöki budapesti konferencián.
A Kommunizmus Bűnei Alapítvány és a Konrad Adenauer Stiftung által szervezett, A vasfüggöny hatásai és következményei című szimpóziumon az államtitkár arról beszélt: története során az emberiség mindig azért épített falakat, kerítéseket, hogy távol tartsa a hívatlanul, rossz szándékkal érkezőket.
Ezzel szemben a vasfüggöny feladata - megfordítva a több tízezer éves logikát - az volt, hogy "bentről ne tudjanak kimenni", hiszen "nem azért építették ezt a kerítést, amiért a világtörténelem összes többi kerítését, (...) hanem azért, amiért a börtönök falait" - jegyezte meg.
"Az, hogy ezt fel kellett építeni, a kommunisták részéről is beismerése volt annak: itt rab nemzetek élnek, akik nem élnek szabadságban, és szívesebben élnének a világ egy másik országában, főleg, ha az a Lajtától nyugatra esik" - fogalmazott Rétvári Bence.
Mint mondta, ez is mutatta, hogy a kommunista vezetők végtelen hatalomimádata legyűrte azt a tényt, hogy a lakosság rabságban, nélkülözésben érzi magát, hiszen a vezetők jól tudták, milyen körülmények között tartják az embereket, de egyetlen céljuk saját hatalmuk megőrzése volt.
Rétvári Bence kijelentette: azért is volt óriási lehetőség és vágy a magyarok számára az Európai Unió, "mert úgy gondoltuk, hogy az EU a falakat örökre le fogja bontani" a kontinensen belül, és a szabadságot igazán megadja Magyarországnak.
Az államtitkár hozzátette: a hidegháború végével és az integráció kiterjedésével nem sikerült legyőzni annak a veszélyét, hogy a földrészen háború pusztítson. Semmiképpen nem jó, ha Európában bárhol fizikai vagy virtuális választóvonal jön létre, "abból nekünk, magyaroknak, csak hátrányunk származhat", ez pedig annál nagyobb lesz, minél közelebb ez a vonal - mondta.
Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum alapító főigazgatója arról beszélt: a huszadik század világháborúinak narratíváját a győztesek határozták meg; a mai napig általánosan elfogadandó értelmezési keretnek tekintendő, hogy ők mindkét világégésben a zsarnokság megszüntetéséért, a nemzetek önrendelkezési jogainak biztosításáért, vagyis a szabadságért és a demokráciáért harcoltak.
Mint mondta, ezen az sem változtat, hogy az első világháborúban a parlamentáris berendezkedésű liberális jogállam Németország és Ausztria-Magyarország ellen az alkotmányosság útján épp csak elindult Oroszországgal fogott össze a nyíltan rasszista politikát folytató Egyesült Államok és Nagy-Britannia, de a nyugati demokráciák a második világháborúban is egy totális diktatúrával fogtak össze a másik totális diktatúra ellen.
Schmidt Mária megjegyezte: míg a brit és a francia politika 1938-ban egy nyilvános tanácskozáson mondott le Közép-Európáról Hitler és szövetségesei javára, Churchill hat évvel később "cinikusan, suttyomban adta el a térség országait"; a kontinens felosztásáról is döntő konferencia miatt "Jalta mára egyet jelent azzal, hogy a Nyugat elárulta Közép- és Kelet-Európát", noha ez az egyezség csak betetőzte a korábbi megállapodásokat.
Szavai szerint a vasfüggöny "ezer kilométernyi bizonyítéka annak, hogy a diktatúra nem elégedett meg a szellem tereinek kisajátításával, hanem fizikailag is birtokolni akart bennünket; meg akarta akadályozni, hogy elszökjünk. Ez a fal nekünk szólt, akik a rendszer foglyai voltunk az elejétől a végéig".
(MTI)
