Trócsányi László igazságügyi miniszter írása a Vladár Gábor-emlékkötet megjelenése kapcsán 2015. október 10-én jelent meg a Magyar Időkben.

E napokban jelenik meg Révész Béla szegedi egyetemi docens szerkesztésében a Vladár Gábor-emlékkötet. Vladár Gábor (1881–1972) az igazságügyi miniszteri hivatalban távoli elődöm volt a mainál sokkal nehezebb időszakban. Nagyszerű jogtudós, akadémikus; az evangélikus egyházban magas méltóságot viselő keresztény ember, kiváló egzegéta és szónok és – végül, de nem utolsósorban – példamutató családapa.

Szükség van példaképekre. Nem idealizált bálványokra gondolok, akiket – szobrukat panteonba téve – csodálhatunk, majd szakmai és emberi döntéseinkben figyelmen kívül hagyunk; hanem olyanokra, akiktől ihletet merítünk.

Vladár Gábor visszaemlékezéseit olvastam azokban a napokban, amikor az igazságügyi tárca átvételére készültem 2014 kora nyarán. Amikor programomat az Országgyűlésben bemutattam, ebből idéztem a gondolatot: a jog nemcsak az ész, hanem a szív dolga is. Azaz a jog nem csupán rendszer, struktúra, hanem kultúra, ethosz, amely arra szolgál, hogy az emberek élete jobb legyen általa.

Hadd emeljem ki Vladár Gábor életének néhány ma is tanulságos vonását. Vladár két összeomlást élt – nem egyszerűen túl, hanem át.
Tanulmányai, pályakezdése és családalapítása még a Monarchia alatti boldog békeidőkre esik. Bátran harcol az első világháborúban. Kétségek nélküli lojalitása a háborús katasztrófa ismeretében utólag talán zavarba ejt. Ám hűséget az ifjú hadnagy nemcsak feljebbvalói, hanem alárendeltjei iránt is tanúsít, akár hősies fokon: egyik legényét élete kockáztatásával próbálja meg kimenteni egy szennyes, hideg vizű csatornából az olasz fronton. A harctérről hazatérve az elképzelhetetlen várja: a Monarchia és vele a történelmi Magyarország nincs többé. Helyette őszirózsás forradalom, vörös- és fehérterror, Trianon van.

Akinek kellő belső tartása van, az nem omlik össze akkor sem, ha körülötte az egész világ összeomlik. Vladár a Bethlen-korszakban ismét otthon érzi magát. 1929-től az Igazságügyi Minisztérium törvény-előkészítő ügyosztályának élén áll. Belső tartásához mély keresztény hite és boldog családi élete mellett kiemelkedő műveltsége és jogtudományi munkássága is hozzájárult. 1939-ben levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Székfoglalóját a kodifikáció és jogtudomány összefüggéseiről tartja. Az igazságügyi tárca felel ma is a jogalkotás előkészítéséért, így akkori gondolatai kötelező olvasmányommá lettek.

A második világháború idején már nem a lojalitás a fő szempont. Vladár szembefordul a törvényesség látszata mögé rejtőző jogtalanságokkal, amikor a Sztójay-kormány igazságügyi minisztere, Antal István unszolására sem hajlandó törvénysértő intézkedésekben közreműködni. Lemond osztályvezetői tisztségéről. Másnap drámai fordulat: Horthy kormányzó hosszan kérleli, hogy igazságügyi miniszterként lépjen be a Lakatos-kormányba. A megbízást illúziók nélkül, de szabadon fogadja el. Vladárban ezt a belső szabadságot tisztelhetjük, amelyet külső körülmények nem tudtak elnyomni.

Jogászi pályája csúcspontja lehetett volna a miniszteri megbízás – békeidőben. Ám a rövid életű Lakatos-kormány programja „mindössze” ennyi volt: kiugrás a háborúból. Vladár számára sem a szakmai munka kiteljesedését jelenti ez a rövid időszak. Saját területén menti, ami Magyarország függetlenségéből és becsületéből menthető. Ez embermentést is jelent: személyesen vesz részt a Gestapo által elhurcolt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baranyay Lipót, Laky Dezső, ifj. Tildy Zoltán és Peyer Károly kiszabadításában. Valdemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt megbízottja később elismeréssel emlékezik a miniszter azon erőfeszítésére is, amellyel az útlevélhez hasonló védleveleket bocsátottak ki üldözött zsidóknak.

A nyilaspuccs után Vladárnak bujkálnia kell. Majd átéli a saját szavaival „ezeréves Magyarország” végét, a szovjet-orosz megszállást, az ország bolsevizálását, saját meghurcoltatását, kitelepítését családjával együtt, a mély nyomort, majd a félvakságot. Mindezt nem átkozódva, hanem derűsen. Magáénak vallhatta Pál apostol szavait: „Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is…” (Fil 4,12).

Vladár Gábor, a jogtudós egyik jellemző vonása volt az állandó törekvés az elmélet és a gyakorlat szintézisére a közjó érdekében. Vladár azt vallotta, hogy a jogalkotásnak a valóság megismerésével kell kezdődnie, hogy a valóság alakítására irányulhasson. A jog társadalmi jelenség: nem különülhet el a társadalomtól, ha hatni akar rá. Vladár éppúgy elveti a német jogfilozófus Kelsen tanait a „tiszta” jogról, mint a szociológiai jogfelfogást, amely a jogot nem ruházza fel kellő autonómiával ahhoz, hogy az életviszonyokba beavatkozzon. Ez mindig időszerű üzenet: előfordult már, hogy a jog valamilyen ideológia, máskor pedig a mindenek felett állónak hitt gazdaságnak lett a szolgálóleánya.

Vladár gondolatai időszerűek arról is, hogyan lehet a célszerűt az etikussal, valamint a nemzetit az egyetemessel összhangba hozni. A jogszabálynak meg kell felelnie a nemzeti és az általánosabb emberi eszmének egyaránt. „A nemzet gondolat- és érzésvilágának különlegessége a nemzet jogában is megnyilatkozik, jogának tartalmát, formáját és fejlődésének irányát meghatározza” – írja Vladár. Olyan törvényi megoldásokat, jogintézményeket kell tehát alkotni, amelyeket a nemzet szellemi és lelkivilága elfogad, befogad – különben kiveti, és hatástalan marad.

A nemzetet sem tekinti azonban bálványnak, amelynek nem kellene tőle független zsinórmértékre tekintettel lennie: „Annak a nemzetnek, amely kedvező értékelésre tart számot, jogi berendezkedését is úgy kell megállapítania, hogy az általános emberi eszme szempontjából is helyes, értékes legyen” – írja. A totalitárius rendszerek és a közeledő világháború árnyékában abba az erkölcsbe kapaszkodik, amelynek keresztény hite szerint transzcendens eredete és garanciái vannak. Vladár az erkölcsösség követelményét feltétlennek tekinti, s ezzel száműz a jogalkotásból minden pragmatizmust: „Rendes időkben a jogalkotásnak szinte magától értetődő követelménye, hogy összhangban legyen az erkölccsel. Válságos időkben azonban […] erőre kap a machiavellisztikus elv, hogy a válságból kivezető eszközök megválasztásában erkölcsi szempontoknak nem szabad korlátozniok. Felfogásom szerint éppen válságos időkben fokozott gondot kell fordítani […] az erkölcsi szempontok érvényesülésére, mert amint a válságok rendszerint az erkölcsi elvek felborulásából keletkeznek, az erkölcsi rend helyreállítása már magában véve is a válság orvoslása…”

A jog alkotóitól és művelőitől Vladár emelkedettséget kíván olyan magaslatokba, ahonnan megpillantható a szintézis a valóság megváltoztatásához fűződő érdekek, a nemzeti és az egyetemes értékek között. Felgyorsult, technológiai és versenyközpontú társadalmunkban intelemként hatnak az alábbi sorok: „A gazdasági, a társadalmi, a politikai élet – különösen a mai válságos időkben – hányszor támaszt a jogszabályalkotás iránt olyan követelményeket, amelyeket múló vagy egyoldalú gazdasági, társadalmi vagy politikai, sőt […] személyes érdek indokol ugyan, de a nemzeti és erkölcsi szempontú mérlegelés könnyűnek talál és elhárít.”

Vladár Gábor öröksége magas mércét állít a jogszabályalkotás terén az utókor elé. Korunk ugyanis nem kedvez sem az elmélyültségnek, sem az emelkedettségnek. De mércének mégis – vagy épp ezért – lennie kell, amelyet a kormány kodifikációért felelős tagjaként szem előtt tartok. Nagy feladatokon vagyunk innen és túl: a devizahiteleseket mentő és a fair bankokról szóló törvénycsomag, a családi csődvédelem intézményének megalkotása, a polgári és büntetőeljárás-jogok folyamatban lévő újrakodifikálása, a sui generis közigazgatási bíráskodás bevezetése olyan horderejű jogalkotási projektumok, amelyekben törekedtünk és törekszünk a lehető legmagasabb szintézisre hazai és európai jogi megoldások, valamint a célszerűség, a közjó és a közbizalom előmozdításának szempontjai között.

(Igazságügyi Minisztérium)