Trócsányi László miniszter az alábbi beszédet mondta Bíróságok Napja központi ünnepségén az Országos Bírósági Hivatalban 2014. július 15-én. Leirat.

A felkérés, amelyet Handó Tünde elnök asszonytól kaptam, az igazságügyi miniszternek szól. Hadd szóljak Önökhöz most mégis inkább mint kolléga. Képzettségemnél, érdeklődésemnél, szakmai múltamnál fogva jogász vagyok, bírói szakvizsgával. Bíróként nem, de ügyvédként, majd alkotmánybíróként dolgoztam. Az eljárások és tárgyalótermek világát nem csak könyvekből vagy az újságokból, hanem a munkámból is ismerem. Az utóbbi években diplomata voltam – ez is olyan hivatás, amelyben monológból nem él meg az ember: a dialógus művészetét kell gyakorolni. Csak azt hallgatják meg, aki maga is képes a meghallgatásra. A sikeres perbeszéd feltétele az előzetes párbeszéd az ügy többi szereplőjével. Tanárként érhetné az embert a kísértés, hogy - szó szerint - ex cathedra szóljon, de az egyetemen, ahol a legjellemzőbb vizsgaforma a kollokvium, a jó oktató igyekszik a hallgatókat beszélgetőpartnernek tekinteni.

Azért vagyok itt, hogy Önökkel együtt ünnepeljek. Minden hivatásrendnek megvan, meg kell, hogy legyen a maga ünnepe. A Bíróságok Napján a bírói hatalmi ág képviselőinek széles körét ünnepeljük: bírákat, bírósági vezetőket, igazságügyi alkalmazottakat egyaránt Az ünnepség keretében emlékezünk Juhász Andor főbíróra, egykori kúriai elnökre. Aki nem tiszteli a múltat, annak a jövője is kétséges. Az ünnep tehát tiszteletadás a múltnak, értékelés a jelennek és ösztönzés a jövőnek. Ebben a szellemben szeretnék gratulálni a mai napon Juhász Andor-díjjal kitüntetendő bíráknak és igazságügyi alkalmazottaknak, jó egészséget, jó munkát és szakmai előmenetelt kívánni nekik.

Az új Alaptörvény hatályba lépése után, új közjogi és sok tekintetben megújuló magánjogi környezetben kezdem meg munkámat. A bíróságok szervezetére és igazgatására nézve az Országgyűlés új sarkalatos törvényt fogadott el. Változott a bírói életpályára vonatkozó néhány szabály. Egy dolog nem változott: a bírói függetlenség, demokratikus politikai berendezkedésünk, írott és történeti alkotmányosságunk boltozatának állócsillaga, amelyet az Alkotmánybíróság is ekként erősített meg.

Függetlenség és együttműködés

A három klasszikus hatalmi ág közül a bírói hatalom súlya, befolyása Európában, de talán világszerte növekszik. Napjaink – főleg kontinentális európai – demokráciáiban politológiai értelemben a törvényhozói és végrehajtói hatalom bizonyos fokú összeolvadásának lehetünk tanúi. A nemzeti parlamentekben a kormánypártok érthető módon támogatják kormányuk törekvéseit, így kifelé a kormánypárttok és a kormány egy nyelven szólalnak meg. Amennyiben ez nem így lenne, akkor egy kormány sem maradhatna sokáig a helyén. A kormány célja a politikai törekvések meghatározása, a célok megvalósulási formáit pedig a jogszabályokban és a kormány egyedi határozataiban kell keresnünk. Ezzel szemben a bíróságok és az alkotmánybíróságok azok a szervek, amelyek döntéseikkel a kormányzat politikai törekvéseinek az alkotmány és más jogszabályok alkalmazása révén határt tudnak szabni, a bíróságok ugyanis a jog uralmának védelmezői. A bíróságok nyilván nem vehetik át a politikai kormányzás feladatát, de a politika mozgásterét bizonyos fokig behatárolják.

A végrehajtó és a bírói hatalom viszonyát meghatározza, hogy kétféle legitimáció találkozik egymással. A törvényhozói és végrehajtói hatalom közvetlen, erős demokratikus legitimációval rendelkezik, amely a népszuverenitáson nyugszik. A képviselőket választják, akik viszont a végrehajtó hatalom képviselőit vagy legalábbis vezetőjét bízzák meg a kormányzással. Ez egyszerre jelent jogi és politikai legitimációt. A végrehajtó hatalom képviselőiről a választópolgárok legkésőbb a soron következő választásokon véleményt formálhatnak, azaz tovább folytathatják a kormányzást, vagy át kell adniuk azt másnak. Ezzel szemben a bíró legitimációja tisztán jogi: szűkebb értelemben véve kinevezése alapozza meg legitimációját; kinevezése nyugdíjazásáig tart, vagyis nem kell időről időre a választóközönség elé állnia megmérettetés és megerősítés végett. A kétféle, fokában nem, de eredetében és jellegében némileg eltérő legitimáció, a két eltérő szemlélet meghatározza, hogy a két hatalom miként viszonyul egymáshoz.

Alkotmányos párbeszéd

A végreható hatalom és a bírói hatalom közötti viszonyban a két hatalmi ág eltérő természete ellenére is - álláspontom szerint - van helye párbeszédnek. Sem a kormány, sem a bíróságok nem légüres térben működnek: a két hatalom egymásra hatást gyakorol. Az alkotmányos dialógus azonban nem jelenti azt, hogy a bírói függetlenség sérülhetne.

A dialógust jogszabály, együttműködési megállapodás, vagy tisztán a józan ész is előírhatja. Az igazságügyi miniszter, vagy képviselője konzultatív joggal részt vesz az Országos Bírói Tanács (OBT) munkájában; együttműködik az OBH-val és a Magyar Bírói Egyesülettel; kölcsönösen közreműködünk egymás képzéseiben. Berendelt bírák dolgoznak az Igazságügyi Minisztériumban. Én a következőkben mégis inkább az alkotmányos dialógus néhány más összefüggéséről szeretnék beszélni.

A bírói függetlenségből következik, hogy a bíró a törvényt szabadon értelmezi, a bíró nem betűbíró, a bíró függése a törvénytől nem lehet mechanikus jellegű. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jogszabály, vagyis a törvény szabad értelmezése révén a bíró a jogalkotó helyébe léphetne. A bíróságok nemegyszer olyan súlyú döntéseket hoznak, amelyek befolyásolhatják, akár módosíthatják is a törvényhozó akaratát, ill. a jogalkotót cselekvésre indíthatják. (Ez történt a közelmúltban, amikor a Kúria devizahitelekről elfogadott jogegységi határozatát a jogalkotó átvezette át a jogrendszerbe.) Számomra azonban a régi elv érvényessége továbbra is egyértelmű: iudicis est ius dicere, non dare - a bíróságok a jogalkalmazás szervei.

Az alkotmányos dialógus azt jelenti, hogy a bírói gyakorlatot a bírói hatalomnak és a végrehajtó hatalomnak is értékelnie kell. Azt tartom szerencsésnek, ha a joggyakorlat elemzését a két hatalom nem külön-külön, hanem együtt végzi el. Külön köszönöm Darák Péter kúriai elnök úr ez irányú nyitottságát. Annyiban amennyiben a bírói gyakorlat elemzése azt mutatja, hogy jogszabályi hiátus állna fenn, vagy a joggyakorlat egységessége nem biztosítható, akkor a jogalkotónak lépnie kell, és jogszabályalkotás révén kell megoldást találnia. Ezzel jelezni is akartam, hogy a bíróságok nem vehetik át a törvény szabad értelmezésével a jogalkotó szerepét. Sőt a végrehajtó hatalom felelőssége, hogy megszülessenek azok a jogszabályok, amelyeket a bíróságoknak alkalmazniuk kell. Ezért a jogalkotók politikai felelősséggel is tartoznak. A politikai hatalom pedig kormányzati politikájának megvalósítása érdekében is fogadhat el jogszabályokat, amelyeknek alkalmazása a bíróságok feladatává is válik.

Az alkotmányos dialógus lehetővé teszi azt is, hogy a bírói hatalom képviselői véleményezzék azokat a fontosabb jogszabályokat, amelyeket alkalmazniuk kell. Gondolok itt a Polgári Törvénykönyvre, a Büntető Törvénykönyvre, a készülő Pp-re és Be-re, de utalhatok a devizahitelesekre vonatkozó jogszabály elkészültére.

Az állami intézmények - és az állam mint intézmény - iránti közbizalom fenntartásában és növelésében mindegyikünknek megvan a saját, de közös felelősségünk is. A közbizalom a közlekedő edényekre emlékeztető módon változik. Ha valamely hatalmi ág, vagy intézmény iránt meginog vagy nő, akkor a többibe vetett bizalom is előbb-utóbb követni fogja a tendenciát. A törvényhozói, végrehajtó és bírói hatalom felelőssége végső soron közös: az emberek életének javítása. (Az orvos sem egészséges emberrel találkozik, a bíró pedig gyakran sérült, patologikus életviszonyok helyreállítását kapja feladatul. Mindkettejük feladata egyszerre hálás és hálátlan. Edoardo Mori olasz bíró maliciózus bon motja szerint az orvosok az elkövetett hibáikat a föld alá, a bírák a börtönök mélyére rejtik.)

Kapcsolódási pont azután a közhatalom, amelyet mindkét hatalmi ág képviselőjeként gyakorlunk. Ahogy Pascal fogalmazott: „Az igazságszolgáltatást a hatalomhoz kell kötni azért, hogy az igazságot hatalommal ruházza fel - aki pedig a hatalmat birtokolja, igaz legyen.”

Igazságügyi jövőkép és politika

Megfogalmazhat-e elvárásokat a kormány igazságügyi politikájáért felelős minisztere a bíróságokkal szemben? Ehhez erkölcsi értelemben mindenkinek joga van, de éppen az igazságügyi miniszternek óvatosnak kell lennie. Quod licet Jovi, non licet bovi, de jelen esetben a fordítottja is megfontolandó: quod licet bovi, non licet Jovi. Az azonban legitim és szükséges, hogy a kormánynak legyen igazságügyi jövőképe és ezt cselekvésre váltó politikája. Ennek megfogalmazásáért és végrehajtásáért az igazságügyi miniszter felelős. Ha szükséges a beavatkozás, akkor erre legfőbb eszközöm a jogalkotás kezdeményezése.

A történelmi körülmények, és velük a jogszabályi környezet, amelyben a bírák munkájukat végzik, változóban van. 2014 az évfordulók éve: ezek közül kettő különösen releváns mondandóm számára. Huszonöt évvel ezelőtt történt a rendszerváltás, és tíz éve csatlakozott hazánk az Európai Unióhoz. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény erre a két korszakos változásra reagál és egyszersmind alakítja is az ezek nyomán kialakuló valóságot. Az európai integráció új, megváltozott jogi környezetet teremtett a bírák számára: jogunk nem magában való, zárt rendszer; a jogszabályokat folyamatos szinopszisban kell értelmezni azzal az uniós joganyaggal, amelynek egy része ráadásul közvetlenül hatályos és alkalmazandó normaként válik a magyar jogrendszer részévé. Mindenesetre ennek köze van a bírói képzés és továbbképzés kérdéséhez is, amelyről nemsokára külön szólok. Az élethosszig tartó tanulás, a life long learning európai uniós jelszavát sokszor és sokan mosolyogták már meg; pedig a „jó pap holtig tanul” magyar közmondás is ugyanezt fejezi ki veretesebb nyelven – annak igazságát aligha vonja kétségbe bárki.

Ez az uniós jog és a nemzeti jog viszonyának témája külön előadást kívánna, ezért éppen csak érintőleg említem. Valamivel részletesebben szeretnék elidőzni az új Alaptörvénynél, amely nézetem szerint a bírákkal szemben új kihívásokat támaszt.

Elsősorban az Alaptörvény un. értelmezési klauzulájára és az alkotmányjogi panasz jogintézményére  gondolok. (Alaptörvény 24. cikk (2) bek. c-d) pontjai) Az alkotmányozó azt a reményt fűzi mindkettőhöz, hogy a jogalkalmazót segíteni fogják abban, hogy az igazságszolgáltatásban minél inkább érvényre jussanak az Alaptörvényben foglalt eszmények és célok. Különösen is figyelemre méltó az értelmezési klauzula alábbi megfogalmazása: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” (28. cikk) Ezek már bizonyos értelemben jogon túli értékek és fogalmak. Létezésüket az alkotmányozó axiómaként kezeli, és ezt várja a jogalkalmazótól is. Ezzel mégsem terhet rak vállára, hanem lámpást ad kezébe: fényüknél eligazodhat a szabályok és esetek bonyolult világában. Az ideálok szárnyként is felfoghatók, amelyekkel a szív és az értelem a részletek fölé emelkedve hamarabb megpillantja az igazságot. Parlamenti meghallgatásomon idéztem Vladár Gábor egykori igazságügyi minisztert, aki maga is Grosschmid Bénitől, a XX. század első felének nagy magyar magánjogászától kölcsönözte e hitvallásnak is beillő gondolatot: a jog nem csak ész és paragrafusok, hanem a szív dolga is. (A szív a Bibliában az értelem székhelye. Salamon király is értő szívet kér magának az Úrtól, hogy népét kormányozhassa és ítélhessen fölötte. A hatalmi ágak megosztását ne tessék rajta számon kérni – az későbbi vívmány.)

Úgy gondolom, a társadalmi elvárás ez: az igazságszolgáltatás legyen pontos, gyors és méltányos. Hangsúlyozom, hogy e három követelmény között nem fontossági sorrend áll fenn. Egyik sem mehet a másik rovására, hanem egymás érvényesülését kell kölcsönösen elősegíteniük. A kérdés az, hogy ennek megvalósulása érdekében a kormányzat milyen támogatást adhat.

Tervek és várakozások

Az igazságügyi miniszter a végrehajtó hatalomnak az a képviselője, akinek a jogalkotásban is komoly szerep jut. A kormány igazságügyi programjában szerepel a polgári perrendtartás és a büntető eljárás reformja. Ezzel a bírák életét közvetlenül is érintjük, hiszen az nagymértékben perek vezetésével telik.

Ami az új polgári perrendtartást illeti, annak három új, paradigmatikus körülményre kell reflektálnia: az Európai Unió tagjai vagyunk; új alkotmányunk van; lezajlott, ill. zajlik a digitális forradalom. Ezen belül azután először koncepcionális kérdéseket kell majd eldönteni: az osztott, vagy az egységes tárgyalási rendszer talaján álljon-e? Milyen permegelőzési eszközök, eljárások kialakítása csökkenthetné a bíróságok ügyterhét? Szükség van-e a bíró és a felek (és különösen jogi képviselőik) közötti feladatmegosztás átalakítására (idetartoznak a hivatalbóliság ill. kérelemhez kötöttség kérdései); jogcímhez legyen-e kötve a bíró; milyen szerepet kapjon a szóbeliség és az írásbeliség a perben; a perek ésszerű időn belül történő befejezése érdekében hol van szükség új megoldásokra (például preklúziós szabályokra); milyen formában van igény a csoportos perlés lehetőségének megteremtésére; szükség van-e az ügyek bonyolultságához igazodó, rugalmas pervezetési szabályok, a per tárgyának, értékének megfelelő különleges eljárási rendek bevezetésére; milyen feladatok teljesítése telepíthető át a bíróról más igazságügyi alkalmazottra (így például ki döntsön a perköltség összegéről és viseléséről, hol kaphat szerepet a bírósági titkár a peres eljárásokban); át kell gondolni, miként működtethető hatékonyan a bíróság és a felek közötti kapcsolattartás az elektronikus kommunikáció bevezetésével; mennyiben kell megreformálni a perorvoslati rendszert; és figyelemmel kell lenni az uniós jog hatásaira is. A kodifikációs munka elkezdődött, munkabizottság jött létre, amelynek számos bíró is tagja.

Nem a Pp. kodifikációjával szorosan összefüggő kérdés, de itt jegyzem meg: tudatában vagyok annak, hogy az egyik legnagyobb feladat a fővárosban működő bíróságok leterheltségéből fakadó problémák hosszú távú megoldása: ez igazgatási, pénzügyi eszközökkel is kezelendő, lehetőleg kerülve sajátos perjogi szabályok bevezetését.

Hasonló jelentőségű munka lesz az új büntető eljárási kódex megalkotása, most, miután a büntető anyagi jogot újrakodifikáltuk. A büntetőjog – a hozzátartozó eljárásjoggal - a jogrendben utolsó mentsvár, ultima ratio - kodifikációja különös gondot kíván. Olyan sebek reparálását várják tőle, amelyek a legsúlyosabban tépték föl az emberi és társadalmi együttélés szövetét. Az irritált közhangulat ezért gyakran olyan elvárásokat táplál a büntető igazságszolgáltatással szemben, amelyeknek nem könnyű megfelelni, legalábbis a jogállamiság és nemzetközi kötelezettségeink keretein belül. Itt is szükség van a kor követelményeihez igazításra. Teljes paradigmaváltásra nem látunk okot (nem lesz például tizenkét dühös ember). Olyan egyensúlyra törekszünk majd, amely nem billen sem a vád, sem a védelem felé; amelyben a hatékony, pontos, gyors és olcsóbb ítélkezés során maradéktalanul érvényesülnek az Alaptörvényben lefektetett garanciák. A kodifikáció során kiemelt figyelmet kívánunk szentelni az igazságügyi szakértők perbeli jogállásának és szerepének; e kérdéskör megfelelő szabályozásával sokat lehet tenni az előbb említett célok megvalósulásáért.

A munkaügyi bíráskodás jelenlegi szervezeti kereteit mintegy negyven évvel ezelőtt alakították ki. E sajátos státusú különbíróságok felállítása óta sem jutott nyugvópontra a vita arról, hogy mennyiben tekinthetőek e fórumok valóban különbíróságnak, és a szervezeti keretek megfelelnek-e korunk kihívásainak. A közigazgatási bíráskodás alkotmányos alapjait mintegy huszonöt évvel ezelőtt teremtette meg egy alkotmánybírósági határozatnak köszönhetően az Országgyűlés, amikor általános szabállyá tette a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát. 1991-óta azonban folyamatosan változik a fórumrendszer; elvi szinten pedig mai napig nem tisztázott, hogy mi legyen a felülvizsgálat terjedelme a közigazgatási perekben. Úgy vélem, a mindig jobbító szándékok ellenére mintha a közigazgatási bíráskodás nem találta volna meg az őt egyébként megillető, méltó helyét a magyar igazságszolgáltatásban. 

Az eltelt évtizedek nyomán elengedhetetlenné vált, hogy igazságügyi miniszterként a munkaügyi bíráskodás és közigazgatási bíráskodás jelenlegi helyzetéről és jövőjéről részletes képet alkossak. Ennek érdekében a két, egymással is összefüggő kérdés általános áttekintésére – különösen pedig annak megvizsgálására, hogy az eljárási szabályokat a Polgári perrendtartásban, vagy külön törvényben célszerű-e meghatározni; hogy mennyiben alkalmas a jelenlegi fórumrendszer rendeltetése betöltésére; valamint milyen de lege ferenda javaslatok fogalmazhatóak meg a közigazgatási-, valamint a munkaügyi bíráskodás fejlesztése érdekében – munkacsoportot hoztam létre, amelyben az Országos Bírói Hivatal és a Kúria is képviselteti magát.

Nem titkolom, hogy szívügyemnek tekintem a jogászképzés, így a bírói képzés ill. továbbképzés ügyét. (Ideértve a szakvizsgát is.) Az elmúlt huszonöt év hatalmas változásokkal járt. A jogi környezetet immár nem csak az átalakulóban lévő magyar, hanem az uniós, sőt, bizonyos értelemben a globális jogrendszer alkotja. Az elhúzódó korszakváltás az új iránti messzemenő nyitottságot feltételez mindnyájunk, így a bírák részéről is. A képzést egyrészt ennek figyelembe vételével kell kialakítani. Fontosnak tartom, hogy a jogászképzés színvonalát emeljük, mert csak ebben az esetben várhatjuk el, hogy a jogi szakvizsga szintje is a jogászi hivatásokhoz méltó legyen. Annak a képnek megfelelően, amely bennünk a jó bíróról él.

Milyen a jó bíró? Milyen bírákkal szeretnénk találkozni a tárgyalóteremben? Engedjék meg, hogy Juhász Andortól idézzek: „Nagy súlyt kell helyezni arra – mondotta Juhász Andor – hogy a bíróban a jogi képesítés mellett hiánytalanul meglegyenek a bírói tiszt gyakorlásához szükséges, megkívánt emberi tulajdonságok is. Jó bíró ugyanis csak sokat tapasztalt, bölcs észjárású, embertársai sorsát szívén viselő, derült kedélyű, becsületes, erkölcsös, jó ember lehet. A jogi tudás magasabb mértéke nem pótolja a bíróban nélkülözhetetlen emberi jellemvonások egyikének vagy másikának a hiányát és az abból származó veszedelmet el nem háríthatja, sőt esetleg fokozza”.  

Tegnap a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rendezvényén méltathattam a Werbőczy-féle Hármaskönyv elkészültének félévezredes évfordulójára megjelent tanulmánykötetet. A Tripartitum bevezetőjében műve megírásának okairól és céljairól ír, egyebek között ezt: „Nemes Magyarországnak törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait készülvén leírni, elhatároztam, az előttem álló tárgyra nézve némely megjegyzésre méltó dolgokat röviden előrebocsátani … az igazságról, … a jogról … a törvényről, … a szokásról .. és utoljára: a jó bíró kellékeiről…, föltevén azt a kérdést: vajon a bírónak a perben előadottak és bizonyítottak alapján kell-e ítélnie, vagy pedig lelkiismerete szerint úgy, amint a dolgot maga tudja.” Lám, a tételes jog betűjéhez való hűség és a lelkiismeret által az anyagi igazság megállapítása érdekében szükségesnek tűnő kreatív, kezdeményező attitűd közötti egyensúly már akkor kérdés volt – és az marad ma is, amikor újra kell gondolnunk bizonyos egyensúlyokat az új Pp. kodifikációjakor.

A bíróságok új rendszerét az előző parlamenti ciklusban kiépítettük. Az igazságszolgáltatás minősége nagyban múlik a bírák felkészültségén, szakmai és emberi kvalitásain. Ám a rendszernél, a struktúránál is fontosabb az azt működtető ember: az, hogy mi van a fejében és a szívében. Tudásnak és humánumnak együtt kell növekednie. Sólyom László Mit szabad és mit nem című klasszikussá vált cikkében idézi a híres angol bíró, a termékfelelősséget megalapozó Lord Atkin precedens értékű ítéletét a Donoghue (McAlister) kontra Stevenson ügyben, 1932-ből. A hölgyek gyömbérsörrel leöntött fagylaltot rendeltek a cukrászdában. Az egyik gyömbérsörös üvegből kihullott egy félig komposztálódott csiga. Az egyik hölgy súlyos megrázkódtatást szenvedett. A kártérítési perben eljáró Lord Atkin a bibliai „szeresd felebarátodat” parancsot a jog nyelvére így fordította le: „ne okozz kárt felebarátodnak”, és feltette híres kérdését: ki az én felebarátom? Azaz: a hölgyek perelhetik-e közvetlenül a sör gyártóját, ha nincs köztük közvetlen jogviszony? Lord Atkin a kérdést igenlően válaszolta meg, mondván, hogy felebarát mindenki, akinek a termékem (sör) kárt okozhat. Ezzel megalapozta a termékfelelősség intézményt, amelyről jelenleg EU-irányelv rendelkezik. Lord Atkin sírfelirata pedig így szól: „Who then, in law, is my neighbour?”, „De ki az én felebarátom a jog szerint?” Sólyom professzor hozzáteszi: Lord Atkin „úgy érezte, hogy az agyontechnicizált joggal szemben csakis egy általános erkölcsi parancs alapján tud alternatívát állítani.” Úgy vélem, hogy az Alaptörvény általam előbb idézett rendelkezései is felhatalmazást adnak a humánum és a kreativitás effajta alkalmazására, és ezzel hozzájárulhatnak a bírói ideál továbbfejlődéséhez.

Ferenc pápa nemrég így szólt az olasz bírák és ügyészek legfelsőbb tanácsának tagjai előtt mondott beszédében: „A bírákat leginkább meghatározó tulajdonság a megfontoltság (prudenza). De ez nem a mozdulatlanok erénye… Hanem annak erénye, aki irányít, előmozdít, aki nyugodtan mérlegeli a jogban és a tényekben rejlő szempontokat, amelyek az ítélet alapjául szolgálnak. Az emberben akkor növekszik a megfontoltság, ha megteremti azt az emelkedett, belső egyensúlyt, amellyel képessé válik legyőzni a saját jelleméből, személyes nézeteiből, ideológiai meggyőződéséből eredő késztetéseket”. (Ferenc pápa beszéde az olasz Bírák és Ügyészek Legfelső Tanácsa tagjainak, Vatikán, 2014. június 14. L. http://w2.vatican.va/content/francesco/it/speeches/2014/june/documents/papa-francesco_20140605_pastorale-migranti-itineranti.html)

Ami a képzés és továbbképzés átalakítását illeti, abban szándékaim szerint kulcsszerep jut majd az Igazságügyi Akadémiának, és természetesen az OBH-nak: a reformot csak együttműködésben és párbeszédben tudom elképzelni.

Azt mondtam az imént, hogy az igazságszolgáltatás nem független a társadalomtól. A tétel akár populista is lehetne - legjobb esetben triviális. Az igazi kérdés azonban az, hogy milyen következtetést vonunk le belőle. Említettem, hogy az ítélkezési gyakorlat hatással van a jogfejlődésre, és visszahat a jogalkotó munkájára. Ezért szükséges a jurisdictio alapos és intézményesített elemzése. Az ítéletek hatnak a társadalomra, a közvéleményre is. De nem mindegy, hogyan. Az ítéletek nyilvánosságának általánossá tétele, továbbfejlesztése nagy lehetőségeket rejt magában. Megint Juhász Andort szeretném idézni, aki a magyar királyi Kúria 1929. évnyitó teljes ülésén azt mondta: „A jó ítéletnek úgy kell rezonálnia a nép lelkében, mint ahogy a tihanyi visszhang megismétli a feléje kiáltott mondatot”. A bírói ítéletek nyilvánossága persze nem öncél. Az ítéletek strukturált, átlátható, felhasználóbarát nyilvánossága, a visszakereshetőség révén fejlődhet a jog és a jogtudat egyaránt. Erősödhet a jogegység kultúrája és a jogbiztonság, és ezáltal végső soron az igazságszolgáltatás, s az abba vetett közbizalom. Nem félek kimondani: szükség lenne az igazságügy népszerűsítésére. Hollywood külön műfajt alkotott: a tárgyalótermi drámát. Az olyan klasszikusok, mint A vád tanúja, Ne bántsátok a feketerigót, Aki szelet vet, Tizenkét dühös ember, stb. vajon nem járultak-e hozzá Amerikában, s annak határain túl is az igazságszolgáltatás iránti érdeklődéshez és bizalomhoz? Nem vulgarizálásra vagy „bulvarizálásra” gondolok. Az ítélkezés bonyolult, mert az életviszonyok bonyolultak. Gondoljunk azokra a gazdasági és pénzügyi viszonyokra, amelyeknek zavara elindította a 2008-as világválságot! Ez már nem az egyszerű váltók és jelzálogok, vagy egy-egy csalárd csőd világa, hanem például a derivatívákkal, vagy a derivatívák derivatíváival folytatott kereskedelem és spekuláció világa, ahol az ügyleteket – de legalábbis következményeit - sokszor létrehozóik maguk sem látják át. Vagy ott van a személyiségi jogok, a prokreatív jogok, a bioetikával összefüggő kérdések táguló univerzuma. A komplexitást el kell fogadni; a leegyszerűsítések veszélyesek, mert utat nyitnak a manipulációnak, a jogállam elleni hangulatkeltésnek. A megoldás a szintézisben, a tömörségben rejlik. A bírónak rendelkeznie kell ennek képességével. Az a szó, amely nem ad hozzá semmit az ítélethez, elvesz belőle. A tényállás, vagy a jogi helyzet lehet bonyolult, de azok a jog- és erkölcsi elvek, amelyeken az ítéletnek alapulnia kell, egyszerűek és a közönség számára érthetőek, ha hivatkozunk rájuk, újra és újra fölmutatjuk őket. Megfontolandó lenne a bírósági szóvivők szerepének továbbfejlesztése. Szinte külön szakmaként, de legalább profilként is el lehetne gondolni: az igazságügyi szóvivők tanulják meg annak művészetét, hogy egy-egy ítélet lényegét a nem szakértő, de átlagosan művelt közönség számára érthető nyelven összefoglalják. Ezzel nem kis jelentőségű kulturális missziót gyakorolnának.

Az új rendszer csak akkor fog jól működni, ha a szereplők együttműködnek. Ebben kitüntetett szerep jut az OBH-nak, amelyet az igazságügyi kormányzat kiemelt partnernek tekint. Új önálló államtitkárságot is létrehoztunk a minisztériumon belül, Igazságügyi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság néven. Feladata többek között a bíróságok és az Igazságügyi Minisztérium zökkenőmentes együttműködése érdekében a kapcsolattartás, tiszteletben tartva az alaptörvényben rögzített függetlenségüket.

Mai meghívásomat az együttműködési készség egyértelmű jeleként értékelem és szívből köszönöm. Az OBH jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Hiszen egy tizenegyezer igazságügyi alkalmazottat, köztük háromezer bírát, egy létfontosságú, nemes hivatásrendet, szakmai közösséget képviselő, kormányzó testületről van szó.

Függetlenek vagyunk egymástól, de éppen ezért hivatottak is a párbeszédre és az együttműködésre. Előadásomban utaltam néhány területre, ahol ezt különösen is lehetségesnek és szükségesnek tartom: a képzés, a nyilvánosság biztosítása, az információáramlás, az ítéletek elemzése. De hozzátehetném a gyerekbarát igazságszolgáltatás programját, amelyet a tárca hivatali elődöm idején kezdett, ám lelkes partnerre és folyatatóra talált az OBH-ban.

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ebben a szellemben állhatok az Önök rendelkezésére. Mindannyian, akik itt vagyunk, a közjót szolgáljuk. Azon belül is különösen az igazság ügyét, amely a magyar nyelvben – más európai nyelvektől eltérően - igazságosságot is jelent. Az igazságosság pedig – Arisztotelész szerint – az az erény, amely mintegy egybefoglalja az összes többit. A legmagasztosabb és legtökéletesebb, mert aki ezt birtokolja, nem csak saját, hanem mások javára él vele.

(Igazságügyi Minisztérium)