Nélkülözhetetlen szerepe van az ügyvédségnek a jogállami igazságszolgáltatásban, az ügyvédi hivatás különös jelentőséggel bír az alapjogok biztosításában – hangsúlyozta az igazságügyi miniszter 2016. április 11-én Budapesten, Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnökhelyettese könyvének bemutatóján.
Tisztelt Elnök Úr, Elnökhelyettes Úr, Kedves Kollégák, Barátaim, Hölgyeim és Uraim!
Március elején mutattuk be ugyanitt a Kései főhajtás – a holokauszt jogász áldozatai című könyvet. Akkor is idéztem és most is helyénvalónak érzem Szladits Károly szavait: „Az a pszichológiai mozzanat óriási jelentőségű, hogy a zsebemben van az ügyvédi diploma, amellyel mindenkor, ha szabad véleménynyilvánításomban, függetlenségemben gátat szenvedek, odamenekülhetek az ügyvédség várának erős védőbástyái mögé”. Akik itt a teremben ülünk, valamennyien érezhetjük ezt: Szladits idézett szavait magamra is vonatkoztatva, ennek a gondolatnak szellemiségében szeretek ide jönni az Ügyvédi Kamarába. Sulyok Tamás könyve kapcsán mai alkalommal – mintegy a múlt alkalom folytatásaként – arról beszélünk, milyen ma, és milyen lehet a jövőben az ügyvédség alkotmányos helyzete, szabadsága, függetlensége.
A könyv bemutatására vonatkozó felkérést hármas minőségemben is szívesen teljesítem: egyrészt mint egyetemi kolléga és témavezető, másrészt mint volt gyakorló ügyvéd, harmadrészt pedig mint az ügyvédségre vonatkozó jogalkotásért felelős miniszter.
Az első aspektus személyes. Elfogultságomat nem tagadhatom: a könyv alapjául szolgáló Phd-tanulmánynak pedig témavezetője voltam. A Szegedi Tudományegyetem Alkotmányjogi Tanszéke által meghirdetett kurzus keretében Sulyok Tamás az ügyvédi hivatás szabályait oktatta a hallgatóknak. Gyakorló ügyvédi tapasztalataiból merítve konkrét jogesetekkel mutatta be, tette élővé és mondhatni élvezetessé a tananyagot a fiatalok számára. Szegeden a kollégaként egymás mellett töltött idő alatt beszélgetéseinkben sokszor merült fel az ügyvédi hivatás, az ügyvédség mint hivatásrend témája. Beszélgetéseink során jöttünk rá arra, hogy mennyire mostohagyerek ez a téma.
A legtöbb európai ország alkotmányában, ideértve Magyarország Alaptörvényét is, nem is szerepel az ügyvéd kifejezés, csak a védő jelenik meg a védelemhez való jog kapcsán. Ugyanúgy jelenleg a jogi oktatásban sincs helye az ügyvédi hivatásra vonatkozó elméleti és gyakorlati ismeretek átadásának. A helyzet azért paradox, mert közben a legtöbb jogászképzést választó fiatal számára éppen az ügyvédi pálya a vonzó. Nemhogy külön tankönyv nincs ebben a témában, de még egyes jogi tárgyakban sem kapott helyet: sem az alkotmányjog, sem a polgári perrendtartás, sem a büntető eljárási jog oktatási anyagában nem szerepel (leszámítva egyes kivételeket, lásd a védővel kapcsolatos szabályokat). Hol a helye, van-e hely egyáltalán a jogtudományban az ügyvédi hivatásra, az ügyvédi hivatásrendre vonatkozó szabályoknak – tehetjük fel a kérdést.
Talán ezért is vállalkozott, vállalkozik kevés szerző ennek a témának a feldolgozására. És éppen ezért nevezhető különös jelentőségű, hézagpótló műnek a könyv.
Ez átvezet a második aspektushoz, az ügyvéd nézőpontjához. Sulyok Tamással ügyvédként is kollégák, kartársak voltunk.
Tehát az ügyvédi hivatásról ügyvéd tollából született könyvet engedjék meg nekem, hogy ügyvéd szemmel is tekintsem. Mit üzen ez a könyv a magyar ügyvédeknek? Megerősít bennünket méltóságunkban: a könyv lapjain újra kirajzolódik az ügyvédség nélkülözhetetlen szerepe a jogállami igazságszolgáltatásban, az ügyvédi hivatás különös jelentősége az alapjogok biztosításában. Az ügyvédségnek a könyvben kifejtett alkotmányos jelentősége biztosítja számunkra az ügyvédi hivatás rangját a foglalkozások között: de ez egyben felelősséget is jelent. A felelősség többirányú: egyrészről a gyakorló ügyvéd felelőssége a jogkereső ügyféllel, a társadalommal, illetőleg saját hivatásrendjével szemben. Másrészről a jogalkotó felelőssége az ügyvédség megfelelő intézményvédelmét biztosító jogi keretek kialakításáért, amiről később majd még bővebben beszélnék.
A könyv egyik központi gondolata az ügyvédség szerepe a tisztességes eljáráshoz való alapjog biztosításában. A szerző hangsúlyozza: a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítésére csak olyan ügyvédség képes, amellyel szemben fennáll a közbizalom. Korunkra általánosan jellemző, sajnos a hagyományos értékek degradálódása irányába mutató tendencia miatt különösen időszerűnek érzem a közbizalom fontosságát hangsúlyozni. A könyv meggyőzi olvasóját, hogy a közbizalom olyan kiemelkedő érték, amit minden egyes ügyvédnek saját munkája során, az ügyvédség egészének érdekei védelmére hivatott kamarának és a jogalkotónak is védenie kell.
A közbizalom fenntartásának pedig a szerző szerint legfontosabb biztosítéka – a szaktudás mellett – az ügyvédi függetlenség. Ezzel összefüggésben további fontos biztosítékok az ügyvédi titok és az ügyvédi hivatás szabadfoglalkozás jellege.
Az ügyvédség tevékenységének és jogállásának szabályozásában tehát a közjogi és a magánjogi elemek kapcsolódnak egymáshoz.
Ahogy a könyvben a szerző levezeti, a jogi szabályozás kétfélesége az ügyvédi hivatás sajátos kétarcúságból következik: az ügyvéd egyrészről részt vesz a közhatalom részeként működő igazságszolgáltatásban, ugyanakkor ezt egyének megbízottjaként, egyéni érdekek képviselőjeként látja el, a megbízók általi díjazás ellenében.
Ezen a ponton érkezünk el a könyv által felvetett egyik legizgalmasabb kérdéshez: minek tekintsük egyáltalán az ügyvédeket? Az igazságszolgáltatás szereplője, vagy netán egyszerű vállalkozók, mesteremberek-e az ügyvédek?
A könyv alapján elmondhatjuk, hogy a kontinentális európai országok, így hazánk válasza is a hagyományos, német mintájú ügyvédfelfogás értelmében az, hogy az ügyvéd az igazságszolgáltatás szereplője, és mint ilyen, alapjogvédelmi funkciót lát el.
Ebből fakadóan az ügyvédség közjogi jellegű státusz- és magatartási szabályozás alatt álló, más szolgáltatókhoz képest privilégiumokat élvező független hivatásrend. Ennek sarokkövei a fent elmondottak szerint az ügyvédséggel szembeni közbizalom, az ügyvédi függetlenség, az ügyvédi titok védelme és az ügyvédi foglalkozás bárki általi szabad választhatósága. A könyvben egyértelműen kirajzolódik ennek mentén az az alkotmányos mag, ami a XX. században kialakult demokratikus jogállamra jellemző ügyvédi hivatásrend lényegi sajátosságait jelenti a kontinentális Európában általános alkotmányos örökségként.
Hazánk is ennek az alkotmányos örökségnek a hordozója. Azonban a feltett kérdésre, hogy akkor minek is tekinthetjük az ügyvédet, nem ez az egyetlen adható válasz. Így pl. az amerikai vagy angolszász jogfelfogás az ügyvédi intézményt egyoldalúan a megbízói érdekérvényesítéshez köti. Az amerikai jogrendszer nem is tartja szükségesnek az ügyvédség intézményének közjogi szabályozását. Ebben a felfogásban tehát az ügyvéd: mesterember, mint akár a cipész vagy a fodrász.
Ahogy a könyv bemutatja: az uniós jog is kikezdi az ügyvédségre vonatkozó klasszikus nemzeti szabályokat. Így a határon átnyúló ügyletek alapjául szolgáló megbízási szerződésekre akár ugyanazok a szabályok is vonatkozhatnak, mint a cipészre vagy a fodrászra. Az uniós jogfejlődés egyértelműen az amerikai és az angolszász jogszemlélethez közelít. Az Európai Unió Bíróságának joggyakorlata szerint is az ügyvéd (jogi formától függetlenül) vállalkozás. A jogi szolgáltatások a belső piaci szabadságjogok – szolgáltatások szabad áramlása, letelepedés szabadsága – hatálya alá tartoznak, az ügyvédi tevékenység az uniós versenyjog hatálya alá tartozik.
A XX. század végétől a globalizáció, a nemzetközi ügyletek térhódítása révén az amerikai és az angolszász jogfelfogás egyre jobban érvényesülni látszik Európában is, ami az Európai Unió versenyjogi szabályainak ügyvédségre való alkalmazásával teljesedett ki.
Az egységes piac, a verseny minél inkább korlátozás-mentes szabadságának biztosítását célzó uniós szabályozás és a tagállamok többségének, köztük hazánknak is az ügyvédség intézményének előzőekben kifejtett alkotmányjogi védelmét biztosító szabályozása ütközik egymással. Bár az ügyvédségre vonatkozó szabályozás tagállami hatáskör, az Európai Unió versenyjogának a jogi szolgáltatásokra alkalmazandósága miatt elkerülhetetlen a kollízió. A tagállami és uniós jog kollíziója mögött két, részben konkuráló értékrend ütközése húzódik meg: előbbi szakmai, utóbbi etikai, alkotmányjogi, már-már jogbölcseleti kérdés. Hiszen, ha az ügyvédet csak mint vállalkozót tekintjük, aki a díjra és profitra hajt, akkor lehet-e független? Ha teljesen az ügyféllel azonosul, lehet-e szabad és független, egyáltalán kell-e keresnie és képviselnie az anyagi igazságot is? Mi a helyzet a kötelező védelem paradoxonjával?
Eszembe jut erről Beck Salamon egyik története. A legendás „Sala bácsi”, ahogy diákjai emlegették, a Szladitsot követő nemzedék elméletben és gyakorlatban is egyik legfelkészültebb magánjogásza volt. (Nyilván nem ismeretlen név e körben.) Egy ügyben az ellenfél ügyvédje szemrehányást tett neki, amiért fölényeskedve, horribile dictu, elméleti érvekkel vitatkozik vele. Hiszen – úgymond – „mindketten ügyvédek vagyunk, és egyformán áruljuk a jogot”. A szemrehányó hang és a tudományellenesség bosszantotta Sala bácsit, aki így replikázott: „Van különbség köztünk: én csak árulom a jogot, maga viszont elárulja”.
A könyv nyomán alapkérdések merülnek fel. Meddig tart a tagállamok, hazánk szuverenitása? Mennyiben védhető meg az előzőekben meghatározott, a demokratikus jogállamra jellemző ügyvédi hivatásrend lényegi sajátosságait tartalmazó alkotmányos mag az ezzel szemben a szolgáltatások és a verseny szabadságának elsődlegességét valló uniós joggal szemben?
Egy aktuális példa jut eszembe: Az ügyvédi szolgáltatás tekintetében is közbeszerzést előíró uniós jogszabály kötelező átültetése a tagállamok jogában, nálunk is, meg is történt. Hol marad helye, szerepe ez esetben az ügyvédi megbízás lényegét jelentő bizalomnak? Hogyan fér ez össze azzal az alapvető jogállami elvvel, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogot csak a szabadon választott, így bizalmat élvező ügyvéd tudja biztosítani? Egyáltalán, mennyiben egyeztethető ez össze a szabad ügyvédválasztás jogára vonatkozó alkotmányos örökségünkkel? Természetesen messzemenőleg megértve a közbeszerzésre vonatkozó uniós szabályozás mögött álló érdekeket is.
Az uniós jog és nemzeti jog kollíziójára példaként hozható még az ügyvédi titokvédelem és az uniós pénzmosási szabályok összeütközése: az ügyvédi titok védelme a hagyományos kontinentális európai alkotmányos örökség értelmében teljes. Ehhez képest az Európai Unió pénzmosás elleni védelem kapcsán született jogalkotása áttöri ezt a védelmet azzal, hogy az ügyvédek számára hatóságokkal való együttműködési és bejelentési kötelezettséget ír elő. Ezt is megértjük természetesen. Az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatát elemezve a szerző megállapítja, hogy az ügyvédi titok védelme bizonyos mértékben korlátozhatóvá vált, az ügyvédi titok védelme csak a bírósági eljárások keretében, a védelemhez való jog értelmezési tartományán belül érvényesül a közösségi (uniós) jogban.
Az uniós kontextus, jogfejlődés további dilemmákat is felvet, amelyekre idehaza is reflektálnunk kell. Minek például a kamara? – kérdezik az angolszászok, vagy a teljes liberalizáció hívei, azok, akik minden közjogi elemtől megfosztanák ezt a hivatásrendet. De épp ez a lényeg: a hivatásrendeknek alapjogvédelmi szerepük van; nem tekinthetünk múltbeli csökevényként, kövületként rájuk. A kamara védelmet gyakorol. A szabadság és az autonómia őre. Köztestületként az ügyvédi függetlenség, valamint az ügyvédségbe vetett közbizalom intézményes garanciája, egyben az ügyvédi munka szakszerűségének biztosítéka is, és ekként tisztelet és alkotmányos védelem illeti.
A szerzővel egyetértve az ügyvédség alapjogvédelmi szerepét elismerve és fenntartva, az ügyvédség intézményének alkotmányos védelmét szükséges megőrizni és szükség esetén megvédeni az ezen alkotmányos örökségünk lebontására irányuló, a kizárólagos piaci szemlélet talaján álló uniós jogi törekvésekkel szemben.
Hogyan lehet az ügyvédség esetében az alkotmányos jogállásból származó különös jelleget érvényesíteni ma, itt és most? Mindez átvezet a harmadik minőségemhez kapcsolható, de lege ferenda kérdésekre.
A harmadik minőség, amelyben ezt a könyvet olvasom, az ügyvédségre vonatkozó jogalkotásért felelős miniszter szerepe. Változnak a pozíciók. Az egyetemi ember teljesen szabadon, a tisztség felelőssége nélkül nyilatkozhat. Jelenlegi tisztségem azonban másra is kötelez. Jelenleg más pozícióból szólok. Azt kell meghallanom, mit üzen ez a könyv nem csak az ügyvédeknek, hanem a jogalkotónak.
Ez pedig – és ezt már jogalkotásért felelős miniszteri szerepben és szemszögből teszem hozzá – fontos elméleti alapvetést és gyakorlati következtetéseket tartalmaz a jogalkotó számára, megfogalmazva az aktuális jogalkotói feladatokat, követelményeket, lehetőségeket és kihívásokat.
Néhányról már szóltam az ügyvédséget érintő uniós versenyjogi szabályozás és az európai uniós tagállamok, így hazánk ügyvédségre vonatkozó szabályozása közötti kollízió összefüggésében: az ott feszegetett kérdések különösen jelentősek számomra, mint az uniós jog magyar jogba való átültetéséért is felelős miniszternek.
Ugyanakkor egy másik aspektus is felmerül: új ügyvédi törvény van előkészületben, ezért itt bővebben belemennék ebből a szempontból érdekes néhány konkrét, a hazai jogi szabályozás mikéntjét érintő témába.
A könyv részletesen tartalmazza és elemzi az ügyvédi hivatást érintő jogalkotással szembeni alkotmányos követelményeket, azok elméleti alapjainak bemutatásával.
Ahogy már előbb is említettem, a könyvben kiindulópont és alaptétel, hogy az ügyvédség intézményi léte nélkül nem létezhet jogállami igazságszolgáltatás. A szerző az ügyvédség ezen, az Alkotmánybíróság által alapjogvédelmi funkciónak nevezett szerepéből vezeti le a jogállamnak az ügyvédséggel szembeni intézményvédelmi kötelezettségét. Ennek egyik elemeként fő alkotmányos feladatként határozza meg a jogállamnak, hogy az ügyvédséggel szembeni közbizalom fennállását és fenntartását biztosító jogot alkosson. Ennek a közbizalomnak a fenntartásában van kiemelt szerepe – mint említettem – az Ügyvédi Kamarának is.
Megjegyzem, de lege lata a jogalkotás, de a jogirodalom is adós maradt a köztestületekre vonatkozó szabályanyag kidolgozásával. A jogállamnak másik fontos kötelezettsége, hogy az ügyvédi függetlenséget és a titokvédelmet garantáló jogi szabályozást alakítson ki. Ugyanakkor már az előzőekben elmondottak fényében az ügyvédi hivatás gazdasági, piaci relációiról sem szabad megfeledkezni. A jogalkotóval szembeni jogállami követelmény e téren, hogy oly jogot alkosson, ami megőrzi az ügyvédség szabadfoglalkozás jellegét, és amely az ügyvéd számára gazdasági függetlenséget biztosít.
Mindezek alapján állapíthatja meg a szerző az ügyvédség intézményére vonatkozó jogalkotással szembeni alkotmányos formai és tartalmi követelményeket. Előbbiek közé tartozik az a követelmény, hogy a státusz-szabályok közjogi természetűek, az ügyvédek piaci helyzetére vonatkozó szabályok magánjogi természetűek kell, hogy legyenek. Ide tartozik emellett a törvényi szintű szabályozás követelménye, de a keretszabályozás követelménye is egyúttal: az ügyvédi hivatásba való belépés és annak gyakorlásának alapvető szabályait törvény, de a részletszabályokat az ügyvédség önkormányzatai, az ügyvédi kamarák által alkotott szabályanyag kell, hogy tartalmazza.
Áttérve ezután a könyvben a jogalkotással szemben megfogalmazott tartalmi követelményekre: mik jelenleg az aktuálisan felmerülő jogi szabályozási kérdések? Mik a kiolvasható de lege ferenda üzenetei a könyvnek a jogalkotó felé?
A szerzőt követve, az ügyvédi függetlenség, azon belül is az ügyvédi működés, az úgynevezett funkcionális függetlenség biztosításának kérdését tekintsük részletesebben át.
A funkcionális függetlenség három elkülöníthető területe, az államtól, az egyéb külső érdekektől, az ügyféltől való függetlenség közül az első területen a szerző nem lát aktuális teendőt, a hazai jog az ügyvédeknek az államtól vagy az önkormányzattól való függetlenségét megfelelően biztosítja. Azonban az ügyvédségre vonatkozó szabályanyag jelenlegi felülvizsgálata közepette, a tervezett jogalkotás tekintetében a munkajogi függőség kérdése fontossá válik. Állhat-e az ügyvéd függő helyzetben a megbízójától? A magyar jogszabályok jelenleg az ügyvédi hivatás gyakorlásával összeférhetetlennek tartják a munkaviszonyt. A jogtanácsosokra vonatkozó újraszabályozás tekintetében azonban ezt a kérdést a jogalkotás előkészítésekor mélyebben kell vizsgálni: a könyv ebben is segítséget nyújt. Olvashatjuk, hogy a német megoldás szerint például bizonyos feltételek fennállása esetén engedélyezett az ügyvédek számára a munkaszerződés keretében való ügyvédi tevékenység. Ez a kérdés a szerző elemzésében szoros összefüggésben jelenik meg az ügyvédi hivatás gyakorlása melletti más kereső foglalkozás, azaz a másodfoglalkozás problematikájával. Egyetértve a szerzővel, kimondhatjuk, hogy az ügyvédkedés mellett más kereső foglalkozás korlátozás nélküli lehetővé tétele veszélyezteti az ügyvéd független hivatásgyakorlását, ugyanúgy az a helyzet, ha a munkaviszonyban álló ügyvéd jogosult munkaadóján kívüli harmadik személyeket bíróság előtt képviselni. Az ügyvédi hivatás mellett más tevékenység gyakorolhatósága a foglalkozás szabad megválasztásából és a vállalkozás szabadságából következik, azonban ezt nyilvánvalóan korlátozza az ügyvéd alapjogvédelmi funkciójából eredő, az ügyvéd függetlenségének alkotmányos követelménye. Erre a jövőbeli jogalkotás során mindenképpen szükséges tekintettel lenni.
Magyarországon az ügyvédi hivatásnak más foglalkozásokkal való együtt gyakorlására szűk körben van lehetőség, a párhuzamosan gyakorolható tevékenységeket az ügyvédi törvény taxatíve sorolja fel. Másik lehetséges szabályozási mód – mint például a svájci vagy német modellben –, hogy a párhuzamos foglalkozás megengedése nem törvényhozási, hanem jogalkalmazási feladat. A könyv meggyőzően mutatja be, hogy a törvényi szabályozás egyértelműbb, ugyanakkor rugalmatlanabb. Megvizsgálva a hatályos törvényben felsorolt, párhuzamosan végezhető foglalkozásokat, kettő tekintetében a szerző kritikát fogalmaz meg. Az első az a szabály, ami külön jogszabálynak ad felhatalmazást ilyen párhuzamosan végezhető tevékenység megállapítására: ez a törvényi szabályozás követelményébe ütközik. Sőt, a jogbiztonság elvéből az következik, hogy az ügyvéd által gyakorolható tevékenységeket maga az ügyvédi törvény szabályozza, még csak ne is más törvény. A másik kifogása a szerzőnek, amivel szintén egyetérthetünk, az ingatlanközvetítői tevékenységgel kapcsolatban merül fel, a következő érvek alapján: az ügyvéd függetlenségét és így az ügyfél bizalmát az alapozza meg, ha az ügyvéd az ügyletben nem érdekelt. Ingatlanközvetítés esetén viszont nem vitatható, hogy az ügyvéd érdekelt az ügylet létrejövetelében. Ez háttérbe szoríthatja a felek jogi érdekeinek kizárólagos képviseletét. Másrészről még ügyvédi titok védelmére vonatkozó aggályokat is felvet, hiszen az ügyvédnek ingatlanközvetítőként tudomására jutottak nem állnak az ügyvédi titok védelme alatt, így azokat egy esetleges később jogvitában az egyik fél érdekében fel is használhatja. Ez az ügyvéddel szembeni közbizalom megrendülésének veszélyét hordozza magában. A német esetjog sem tartja összeegyeztethetőnek az ingatlanügynöki tevékenységet az ügyvédi hivatás gyakorlásával.
A német jogalkalmazásnál tehát a magyar törvényi szabályozás indokolatlanul megengedőbb.
További konkrét, de lege ferenda üzenete a könyvnek a jogalkotó felé az ügyvéd saját ügyében ügyvédként való eljárásának kizárására vonatkozik. Az ügyvéd közvetlen személyes érintettsége kizárja az ügyvéd funkcionális függetlenségét az ügyben, így az ügyvéd ügyvédi minőségében való eljárásának lehetőségét az eljárási szabályoknak ki kellene zárniuk a szerző szerint. E vonatkozásban pedig követendő példaként utal az uniós jogra, ami kizárja, hogy az adott ügyben közvetlenül érdekelt fél az Európai Unió Bírósága előtt jogi képviseletet láthasson el.
Egy további aktuális, minden ügyvédet érintő, a könyvben elemzett konkrét jogalkotási szükségletre szeretnék néhány gondolat erejéig kitérni, azért is, mert ez minden ügyvéd kollégát érintő kérdés: ez pedig a sikerdíj kikötésének kérdésköre.
Ugyanúgy az ügyvéd személyes érintettségét jelenti az ügyben és így az ügyvéd funkcionális függetlenségét veszélyezteti a sikerdíj kikötése. Ez esetben az ügyvédnek közvetlen és kifejezett gazdasági érdeke fűződik az ügy kimeneteléhez. Ez megint csak az ügyvéd jogszabályoknak megfelelő eljárását szoríthatja háttérbe az eredmény mindenáron való elérésére törekvése miatt. Éppen ezért a legtöbb nyugat-európai államban törvény tiltja az ügyvédnek az ügy eredményéből való részesedését, az ún. „pactum de quota litis”, azaz „no win – no fee”, kizárólagos sikerdíj-megállapodásokat. A sikerdíjazás másik elterjedt formája a „pactum de palmario”, „no win – less fee”, ami a sikertől nem kizárólagosan függő díjmegállapodás.
Utóbbi tekintetben nincs általános tilalom, az egyes nemzeti jogok és jogalkalmazások eltérő szigorúsággal ítélik meg. Hazánkban azonban – hasonlóan a többi volt szocialista országhoz – a törvény korlátlan megengedi a sikerdíj kikötését. Ez a könyv szerzőjének – részemről is osztott – határozott álláspontja szerint a tisztességes eljárás követelményének biztosításával ellentétes.
Még egy utolsó, a könyvben a jogalkotó felé megfogalmazott konkrét üzenetet emelek ki: a védő kirendelésére vonatkozó hatályos jogi szabályozás és gyakorlat a szerző szerint ugyancsak súlyosan sérti az ügyvédi függetlenség alkotmányos követelményét. A védő kirendelése a hatályos büntető eljárási törvény szerint az eljáró hatóság feladata. Elvi szinten is megragadható az ellentmondás ebben a szabályozásban: nyomozati szakban a „védelmet” egyenesen a „vád” választja ki. Közismert, hogy a rendőrségi kirendelések általában az ügyvédek egy szűk csoportját érintik. Az irodalom ezt a „rendőrséghez települt ügyvédek problémája”-ként nevesíti: az a helyzet, hogy a kirendelt ügyvédek egzisztenciájukban függnek a rendőrségi kirendeléstől, az ügyvédek tényleges függőségét eredményezi a nyomozó hatóságtól. Ez a gyakorlatban is igazolja az ügyvédi függetlenség tényleges sérelmét és így a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét. Itt is elmondhatom, hogy a szerző üzenetét a jogalkotás előkészítéséért felelős miniszter meghallotta: a kérdést a tervezett új büntető eljárási törvény olyan módon rendezné, hogy a kirendelés szükségességéről továbbra is az eljáró hatóság döntene, azonban a kirendelendő ügyvéd kiválasztását azonban az ügyvédi kamara hatáskörbe utalná.
Mindezek alapján egyetérthetünk Sulyok Tamás következtetésével, ami szerint a funkcionális függetlenség hazai jogban való biztosításával kapcsolatban általánosan elmondható, hogy hiányos: az ügyvédi függetlenség elvi szintű kimondása és néhány összeférhetetlenségi szabály mellett hiányoznak az ügyvéd funkcionális függetlenségét ténylegesen biztosító részletszabályok. Ezek megalkotásának szükségessége az államnak az ügyvédséggel szembeni intézményvédelmi kötelezettségéből adódik és így a könyv fontos, a közeljövőben teljesítendő jogalkotói feladatra hívja fel a figyelmet.
Végül pedig, összegzésként: kinek az érdeklődésére tarthat tehát számot ez a könyv? Mivel a tudományos igényességű elméleti megalapozás mellett a könyv egyben gyakorlati ismeretek tárháza is, ugyanúgy a gyakorló ügyvédek, mint a jogelmélet képviselőinek érdeklődésére számíthat. Különösen hasznos lenne mindazon fiataloknak is megismerni, akik ügyvédnek készülnek. Akár tankönyvként is olvasható. Az ügyvédségre vonatkozó jogalkotásért felelős személyeknek pedig egyszerűen kötelező. De bátran ajánlom nem csak jogászoknak, hanem a jogkereső közönségnek is. Ez ennek a műnek további értéke: hozzájárulása a jogi kultúra emeléséhez. A jog nem csupán a jogászok ügye. Ha azzá válna, az emberek elveszítenék iránta minden bizalmukat. Ezért van szükség jogi kultúrára is. Nem a tételes jogot kell feltétlenül ismerni. De egészséges, a józan észt kiegészítő, természetes jogérzékre és bizonyos ősi alapfogalmak és törvényszerűségek ismeretére szükség van, ha el akarunk igazodni a XXI. század egyre beláthatatlanabb és bonyolultabb viszonyai között. Minden ilyen törekvés számíthat támogatásomra. Ezért köszönöm és ajánlom Sulyok Tamás művét.
A már idézett Beck Salamon mondta, hogy az ügyvédek igen becsületes társaság: „ha valamelyik cikkem megjelenése után tíz kollégával találkozom, ebből nyolc azzal gratulál, hogy „láttam a cikkedet”, és csak kettő úgy, hogy „olvastam a cikkedet”. Nos, remélem, hogy a mai bemutató után megfordul az arány, és azok lesznek többségben, akik olvasni fogják Sulyok Tamás könyvét.
Köszönöm szépen.
(Igazságügyi Minisztérium)