Trócsányi László a régió fejlődésében évszázadokon át jelentős szerepet játszó magyar zsidó közösség holokausztnak áldozatul esett tagjai előtt tisztelgő megemlékezésen mondott beszédet 2015. április 16-án Mádon. A beszéd leirata.

Tisztelt Polgármester Úr, Nagykövet Úr! Kedves Rabbi, a Lovagrend tisztelt tagjai! Kedves Hölgyeim és Uraim!

Mint a magyar kormány igazságügy-minisztere, elfogódottan állok itt, ebben a régi zsinagógában, ebben a gyönyörű zsinagógában. Ez a ház az imádság háza. Az isteni, és nem az emberi szó szentélye. Ahol hallgatni, meghallgatni kell inkább, mint beszélni. Semá, Jiszráel: Halld, Izráel! – Mózes óta e szavakkal kezdődik minden zsidó imádság, istentisztelet. Hazánk egyik legrégebbi épen maradt zsinagógája ez. 1795-ben építették az ide akkoriban betelepülő zsidó családok, akik borkereskedelemmel foglalkoztak, és akik segítették fellendíteni Tokaj hegyalja életét, a magyar borkultúrát. Az ő leszármazottaik Kossuth és a magyar szabadságharc hívei és katonái voltak. Vérüket ontották az első világháborúban – akkor még magyar hősi halottaknak számítottak: emléktáblák, műemlékek őrzik nevüket. A II. világháború már más volt: Magyarország megtagadta a magyar zsidóktól a magyarságot, majd az emberséget, s végül az életet is azzal, hogy kiszolgáltatta őket a náci halálgépezetnek. Erre a magyar tragédiára emlékezünk április 16-án itt és másutt.

Mi ennek a tragédiának a lényege?

A helytörténet kiváló tudomány, mert a részletben tükröződik benne az egész. A soá hazai kutatói sokat tettek azért, hogy a vidéki zsidóság vészkorszak előtti és alatti történetét is megismerjük. Magam is e kutatásoknak utánanézve tudom, hogy Tokajon munkaszolgálatos központ működött már 1941 nyarától. A II. magyar hadsereghez tartozó munkaszolgálatos századokat és zászlóaljakat szállítottak ki innen a keleti frontra. 1944. április 7-én Tokajt gyűjtőtábornak nevezték ki. Az erről szóló felhívást éppen április 16-án tették közhírré plakátokon. A parancs úgy szólt, hogy a zsidó lakosság jelenjen meg a hitközség, illetve a zsinagóga épületében. Őket április 23-án szállították a csendőrök a sátoraljaújhelyi gettóba, ahonnan május második felében kerültek Auschwitz-Birkenauba. A közel 900 fős zsidó közösségből csupán 150 túlélő maradt életben. Az egyes kutatók módszertanában és adataiban eltérések lehetnek persze, de a nagyságrendeken ezek sem változtatnak. A történelmet egyébként sem számokkal, hanem szavakkal és gesztusokkal írják.

Csíki Tamás kutatása szerint Mádon 1941-ben 304 zsidó, jórészt ortodox polgár élt (az összlakosság 8,6 százaléka – tehát az országos átlagot meghaladó volt a zsidóság aránya). 1940-től sok férfit érintett a munkaszolgálat, 3 (rendezetlen állampolgárságúnak minősített) család pedig Kamenyec-Podolszkijban lelte halálát 1941 augusztusában. 1944 áprilisában, a pészah ünnepével egyidejűleg a gyűjtőtáborként működő zsinagógába terelték őket a csendőrök. A történelem egyik misztériumát érintjük: ők ahhoz a több millió zsidóhoz tartoztak, akik maguk lettek húsvéti báránnyá, holokauszttá, azaz egészen elégő áldozattá. Két napos fogva tartás után átvitték őket a sátoraljaújhelyi gettóba s innen kerültek Auschwitz-Birkenauba, ahol többségük sorsa, áldozata beteljesedett. Körülbelül negyvenen élték túl közülük a holokausztot. A környék zsidó lakosságának többsége hasonló utat járt be a vészkorszak idején, a sátrolaljaújhelyi gettóba kerültek, majd onnan Auschwitz-Birkenauba.

Miért? Vagy inkább: hogyan történt meg mindez? Ez a zsinagóga a tanúja annak az együttélésnek és együttműködésnek, amely sokáig jellemezte a vidéket. A régió világhírű borkultúrája sokat köszönhet az itteni zsidóságnak. A Mádra az 1700-as évek végétől betelepülő zsidó borászok és borkereskedők, valamint a helyi termelők közötti gyümölcsöző szimbiózis a XX. század harmincas éveiig tartott. Jó bornak nem kell cégér – tartja a közmondás, amelyet hajlamosak vagyunk kritikátlanul elfogadni. A bor ugyanis áru, amelynek piac kell. Ha nem jut el a piacra, akkor visszajelzés híján a minőség, majd maga a termelés is elsorvad. Termelő és kereskedő egymásra vannak utalva – ez az emberi civilizációval jóformán egyidős tapasztalat. A vészkorszak és a deportálások ennek a tájra jellemző szerves kapcsolatnak vetettek véget. Ez pedig – az emberi tragédiákon, a megannyi élet értelmetlen elpusztításán túl – kulturális és gazdasági hanyatlást is hozott.

A soát nem lehet megérteni. De különösen nem lehet megérteni akkor, ha azt hisszük, hogy a lágerekben és a krematóriumokban kezdődött. Vagy ha azt hisszük, hogy a nürnbergi törvényekben, a numerus claususban, és a negyvenes évek fajvédő törvényeiben kezdődött. A szívekben és elmékben kezdődött. A vészkorszak kutatóitól tudjuk, hogy Tokaj hegyalján az 1930-as évek végétől a közhangulat, a korábbi a korábbi befogadó magatartás megváltozott.

Újra megkérdezzük: miért? Hogyan? A náci és magyar antiszemita propagandának volt ekkora hatása? Bizonyára. Felébredt az irigység a jómódúnak tartott zsidókkal szemben? Talán. Nem tudjuk pontosan. A múlt krónikáját fel kell és lehet is tárni, de hogy mi ment végbe a szívekben és az elmékben – azt csak az Örökkévaló tudja.

Arról viszont többet tudunk, vajon mit kell tennünk ahhoz, hogy ez újra elő ne forduljon. Egyrészt rendelkezésre állnak az alkotmányos keretek és a jog eszközei.

Az új magyar Alaptörvény értékválasztásának egyik kiindulópontja a nemzetiszocialista és a kommunista eszmék és gyakorlat tagadása. Az Alaptörvény védi a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságát. Az Alaptörvény rendelkezése alapján akár büntetőjogi eszközökkel is fel lehet és kell lépni megsértőikkel szemben.

De az Alaptörvény nem csak nemet, hanem igent is mond. A demokratikus jogállam intézményeinek sorát és az emberi és polgári jogok korszerű katalógusát állítja csatasorba közös jövőnk érdekében. Az első igazságügyi miniszter vagyok, aki az Alaptörvény hatályba lépése után nyerte el kinevezését. Különös felelősséget érzek azért, hogy jogalkotásunk és igazságügyeink az Alaptörvény állította magas szellemi és erkölcsi mércének megfelelően fejlődjenek.

Alkotmányosság, jogrend, intézmények: ezek mind szükségesek, ámde nem elégségesek ahhoz, hogy a vészkorszakhoz hasonló tragédia ne történjen meg újra. Mindnyájunk, minden egyes honfitársunk és a magunk éber lelkiismerete, embersége, személyes és társadalmi felelősségvállalása is kell hozzá.

Nekem kedves ez a táj. Nagyapám a közeli Sárospatak szülötte volt, magam pedig sok felejthetetlen gyermekkori nyarat töltöttem a Bodrog parti Athénben, amely mindig is Magyarország egyik lelki és szellemi központja volt. Otthon érzem magam errefelé. Kultúrtáj ez a szó legszebb, legnemesebb értelmében. A kultúra és a kultusz közös gyökerű, rokon értelmű szavak. A bornak mindkettőben különös jelentősége és jelentése van. A 104. zsoltár így énekel: „Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből, és bort, ami felvidítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál…” (Zsolt 104, 14-15).

Az örömöt azonban nem adják ingyen. Művelni kell hozzá szívünket és lelkünket éppen úgy, mint Tokaj szőlejét. E nélkül elvadul. Ezért van szükség emlékezésre. Az emlékezet mély és gazdag, olykor fájdalmas talajából szívhatják fel gyökereink azt a táplálékot, amellyel személyes és nemzeti létünk gyümölcsöket teremhet.

Ilyen gyümölcs a zsidó élet reneszánsza a mai Magyarországon. Ez a megújult zsinagóga maga is ezt az újjászületést hirdeti. Bár a közösség hiánya továbbra be nem hegedő seb. A magam részéről remélem, hogy az újjászületés nem pillanatnyi, hanem tartós lesz és nem csak kultúrában, művészetekben és emlékhelyekben, hanem minél több élő, dolgozó és virágzó zsidó közösségben fejeződik majd ki.

(Igazságügyi Minisztérium)