Trócsányi László igazságügyi miniszter a Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulója alkalmából tartott Nemzeti szuverenitásunk alapkérdései című tanácskozáson az alábbi beszédet mondta 2016. április 14-én Debrecenben.

Tisztelt Polgármester Úr, Püspök Urak, Elnök Urak, Alelnök Urak! Kedves barátaim!

Ha a mai tanácskozás helyszínét, témáját, idejét és főként az előadók személyét tekintem, akkor azt hiszem, elfogódott lehetek. Nem is könnyű Szabó István püspök úr után beszélnem. Az alkalom és a téma egyszerre kíván felkészültséget és emelkedettséget. Már csak a szuverenitás fogalmának gazdagsága, jogtörténeti, alkotmányjogi, nemzetközi jogi, valamint más tudományágakra is kiterjedő vonatkozásai miatt is. Illik ennek a nemes intézménynek a falai közé, amelyeket átitatott történelmünk, kultúránk, az isteni és az abból élő, azt közvetíteni próbáló emberi szó.

A következő néhány percben először a fogalom kialakulásáról és történetéről szólnék néhány szót. Majd arról, hogyan jelenik meg a szuverenitás az uniós jogban és a tagállami alkotmányokban. Ezt követően felvillantok néhány ezzel kapcsolatos dilemmát, majd megkísérlem, hogy a szuverenitásnak új, korszerűbb értelmezést adjak az alkotmányos identitással összefüggésében.

A szuverenitás klasszikus fogalom, ősi, de a probléma még inkább: az emberiséggel lehet egyidős. Az emberek között mindig kérdés volt, hogy ki gyakorolja a hatalmat egy adott terület, közösség vagy erőforrások fölött. Európát évszázadokig az foglalkoztatta, tud-e valamelyik hatalom uralmat gyakorolni a kontinensen vagy legalábbis annak nagyobbik része fölött. Ezt próbálta megvalósítani a római birodalom az erő és a jog eszközével. A frank birodalom, majd a német–római császárság háborúk révén kívánt befolyást szerezni Európa népei fölött, a Habsburgok dinasztikus házasságokkal próbálták egyesíteni a kontinenst. Napóleon, majd több mint 100 évvel később Hitler és Sztálin katonai inváziót alkalmazott. A földrészt valamilyen – akár ideológiai szempontú – uralom alatt egyesítő, általában erőszakos, háborús törekvéseknek az állami szuverenitás nem igen tudott akadálya lenni. Ma azonban a XXI. században már nem az erőszakos terület és hatalomszerzés a tét Európában, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy egy békés úton egyesülő – és egyben sokat vitatkozó – Európában hogyan őrizhetjük meg sokszínűségünket, nemzeti identitásunkat. Napjaink fontos kérdése az, hogy meg tudjuk-e tartani nemzeti alkotmányunk azon alapelvei feletti szabad rendelkezési jogunkat, amelyek nélkülözhetetlenek az államiság, az alkotmányos identitás fenntartásához. Előadásomban ez utóbbi kérdésről szeretnék szólni, de előtte engedjék meg, hogy még egy keveset a történeti gyökereknél kalandozzak.

A modern szuverenitáselmélet atyja és első teoretikusa, Jean Bodin nem utópisztikus, hanem gyakorlati céllal fogalmazta meg nézeteit. A francia vallásháborúk borzalmainak visszatértét akarta megelőzni, az államot „legfőbb jogközösségként” határozta meg, amelyet egyéb „jog nem korlátoz” A vesztfáliai békével kezdődő új folyamat azután a nemzetállamok korához vezet: nemzetközi jogalanyiságú, e jog által garantált, állandó területű, lakosságú, és egységes főhatalom alatt álló alakulatok jönnek létre. A vesztfáliai békerendszerre és Bodinre vezethető vissza az állami szuverenitásnak az a klasszikus fogalma, amelyet a magyar közjogtudomány is átvett, s amelyet tanítunk. Molnár Kálmán pécsi professzor 1929-ben így definiálta az államot: „Az állam: bizonyos területen állandóan megtelepedett népnek az a szervezete, amely a jogköröket megállapítja, s mindenki jogkörét biztosítja. Három lényeges alkotóeleme van…: 1. a körülhatárolt terület, 2. az állandóan megtelepedett nép s 3. a főhatalom, amely az állam területén élő népet összefoglalja és szervezi.” Egy XV. századi nápolyi koldus számára az az állítás, hogy ő „született olasz”, nem jelentett volna semmit: ő Nápoly városához kötődött. XIV. Lajos, a Napkirály idején egy francia paraszt vagy polgár már elsősorban a francia király alattvalója, amihez képest másodlagos, hogy melyik megye vagy grófság területén kinek a földjét műveli. Az abszolút monarchiák előbb alkotmányossá, majd demokratikussá válnak. Ez külső szuverenitásukat nem érinti: a nemzetközi jognak szuverén alanyai maradnak. Ám a belső szuverenitás hordozója immár a politikai közösséggé váló nép. A népfelség talaján, a XX. századra általánossá válik a választójog, még az ún. harmadik világban is. Újabb absztrakció: a szuverén immár nem egy természetes személy, hanem a jogi személy állam.

Ám ez utóbbi valójában csak képviseli és szolgálja a népet, vagy nemzetet, amelyik a szuverenitás végső alanya, birtokosa. Még ahol, és amikor sérül a népképviselet, a helyébe lépő totalitárius diktatúra is a népre hivatkozik. A „népi” jelzőt a fasiszta, a náci és a kommunista rezsimek egyforma előszeretettel használták. Napóleon, majd utóbb Hitler saját országa, nemzete szuverenitását katonai úton akarta kiterjeszteni. Ezt csak mások szuverenitásának meggyengítésével vagy felszámolásával tehették mindketten. Napóleon sajátos szuverenitás-felfogásához hozzátartozott, hogy családtagjait tette mini szuverénekké, báb- vagy operettállamok élére állítva őket. Hitler elvesztett háborúja következményeképpen a győztes Szovjetunió erőltette rá uralmát Közép- és Kelet-Európára. Hazánk és térségünk államainak szuverenitása csak papíron létezett fél évszázadon át: a külső szuverenitás tényleges gyakorlója Moszkva, a népszuverenitást pedig a kommunista pártok vagy egyenesen a titkosrendőrség birtokolta.

Nyugat-Európában a II. világháború, Kelet-Európában a hidegháború utáni korszak a demokrácia, és ezzel a népfelség, a népképviselet diadalútjának ideje jött el. Szuverén államok születnek újjá előbb Nyugaton a náci, majd jóval később, a szovjet megszállás alóli felszabadulás után Keleten. Ennek keretében tanúi lehettünk, ahogy felbomlanak nagyobb államalakulatok és új nemzetközi jogalanyok jönnek létre: gondoljunk a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákiának a felbomlására. Sőt, ma Nyugat-Európában is vannak azonban olyan törekvések, amit egy országból való kiválást és önálló állam létrehozását célozzák meg. Gondoljunk azokra a törekvésekre, amik Katalóniában vannak vagy a skót népszavazásra, esetleg néha ez a kérdés Flandriában is előjön.

A szuverenitás, a szuverén államok újjászületése azonban egy paradoxon születésével is egybeesik. Időközben ugyanis létrejön, növekedésnek és mélyülésnek indul az európai integráció, a világban pedig a globalizáció. Az integráció olyan szövevényes jogi helyzetet teremt, ami bizonyos értelemben a középkort idézi. Mire gondolok itt?

Hatszáz évvel ezelőtt mindenki tudta, érezte, hogy mi a különbség a között, hogy ha ez, vagy az a hűbérúr, herceg, király vagy császár gyakorolja felette az uralmat. A szuverénnek neve és arca, története és személyisége volt. De ha ma azt mondjuk: átruházott, osztott és vegyes hatáskör, szubszidiaritás, és más effélék, akkor néhány tucat ember érti, miről beszélünk. Annak idején az volt a kérdés, hogy egy adott terület és népesség felett ki gyakorolja a pallosjogot, az adóztatást, vagy más főhatalmi jogosítványokat. Ma egy-egy ügy, egy-egy szakpolitika kapcsán okozhat fejtörést, hogy hová, milyen hatáskörbe is tartozik. Azt mindenki tudja például, hogy vámügyekben minden hatáskör Brüsszelben van, míg egyebek mellett a családjog, a kultúrpolitika, a nemzetbiztonság tagállami kompetenciák. De az már nehezen eldönthető, például a menekültügy és a migráció mely aspektusai esnek uniós, és melyek tagállami szabályozás hatálya alá, erről majd néhány szót még később szólnék.

Az Unió nemzetközi jogalany, szuverenitással azonban nem rendelkezik. Valamennyi hatásköre származtatott, a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskör. Az Európai Unió nem szuperállam, legitimációja a tagállamok szerződésén nyugszik. Az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló Szerződésekben a szuverenitás szó elő sem fordul. Ezzel szemben sok szó esik benne a hatáskörökről.

A tagállamok alkotmányai közül azonban a legtöbb tartalmazza a „szuverenitás” kifejezést. Ezek az előfordulások mind valamiképpen „változatok egy témára”: az alapot mindig az előbb említett hármas definícióban kell keresnünk: terület, népesség, és főhatalom.

A definíció persze megtörik az egyes nemzeti alkotmányok történeteinek prizmáján. Így például az ír alkotmányban a „szabad” és a „szuverén” szavak szinonimákként szerepelnek. A lengyel alkotmány a függetlenségre és a területi integrációra helyezi a hangsúlyt. Ausztria alkotmányában az örökös semlegesség a szuverenitás elválaszthatatlan részelemeként jelenik meg. Minden országnak más és más fontos, a nemzeti múlttól és a jövőképtől függően. Az olasz alkotmányban a szuverenitás a népet illeti. A francia Ötödik Köztársaság alkotmánya szerint a „nemzeti szuverenitás a népé” – érdekes, hogy ez a fordulat egyszerre beszél nemzeti szuverenitásról és népről.

Ezzel el is érkeztünk az ötödik születésnapját ünneplő Alaptörvényhez. Az Alaptörvény szerint Magyarország független, demokratikus jogállam. Ez a megállapítás tehát, hogy független, demokratikus jogállam, magát a szuverenitást kívánja megjeleníteni. E megállapításhoz szorosan kapcsolódik azonban egy mondat, amelyik az ún. Európa-klauzula, amelyik szerint „Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján az alapító Szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja”. Ebből csak két dolgot akarok kiemelni, az egyik a szükséges mérték, amit mindig elfelejtünk, márpedig a szükséges mérték az az, hogy vizsgálni kell adott esetben, hogy a Szerződések megvalósításához mi is az a szükséges mérték. A másik pedig az, hogy közösen gyakorolunk, tehát nem ruháztunk át hatáskört, hanem közösen gyakoroljuk azokat. Tehát, amikor nemzeti szuverenitásról beszélünk az Alaptörvényben, egyszerre kell vizsgálnunk a független, demokratikus jogállam kifejezést, és azt az Európa-klauzulát, amit az Alaptörvény tartalmaz. Mégis azt mondjuk, hogy tehát megvan az Alaptörvényünknek a szuverenitásképe, felfogása. Mi jellemző erre?

Néhány vonás, a teljesség igénye nélkül. Egyrészt rögzíti a népfelség és a népképviselet elvét: „A közhatalom forrása a nép, … amely hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja”. Tehát inkább az állam és a nép, nem pedig a nemzet szuverén. Magyarország számára ugyanis a nemzeti szuverenitás nehezen lenne alkalmazható a nemzet földrajzi elhelyezkedése miatt. Sok nemzettársunk nem magyar állampolgár: az állam területén kívül élnek, de többségükben nem mint ki- vagy bevándorlók, hanem mint az elszakított területen élő magyar nemzetiségű lakosság.

A magyar főhatalom egyes elemei ugyanakkor kiterjednek rájuk, mert Magyarország Alaptörvénye szerint felelősséggel tartozik a határon túli nemzetrészekért és az állampolgárság biztosításával, valamint a választásokon való részvétel lehetőségével közjogi kötelék is jött létre a határon kívül élő nemzettestekkel. Szerepel az Alaptörvényben az állami önrendelkezés, amely a külső szuverenitás szinonimája. Az állami önrendelkezésről megállapítja az Alaptörvényt bevezető Nemzeti Hitvallás, hogy az 1944. március 19., a német megszállás napja és 1990. május 2., az első szabadon választott népképviselet megalakulása között nem állt fönt a szuverenitásunk. Ez a rendelkezés természetesen politikai vita forrása lett. Véleményem szerint azonban közjogi és nemzetközi jogi állításként megállja a helyét. Másrészről kifejezi egy sötét történelmi fejezet lezárása és az újrakezdés iránti igényt. Az említett évtizedekben idegen, előbb német, majd szovjet katonák állomásoztak hazánk területén. Fontos körülmény, hogy a katonai megszállás 1956 után már nem a világháborúra, vagy az azt lezáró békeszerződésekre, hanem Kádár illegitim, kollaboráns kormányának kezdeményezésére – valójában persze Moszkva akaratából folytatódott. A megszállás és az oktrojált társadalmi rend az állam és polgárainak mozgásterét jelentősen szűkítette. Mindez nem jelenti azt, hogy ki-ki személyes erkölcsi felelőssége megszűnt volna tetteiért. A rendszerváltás utáni magyar állam vezetői többször is elismerték az országnak, hatóságainak és sok honfitársunknak a holokausztban viselt felelősségét. De a kommunizmus bűneit sem a Vörös Hadsereg tagjai követték el elsősorban.

A XXI. században az államokat a régiek mellett új kihívások érik. Már nem csak az a kérdés, hogy vannak-e idegen katonák az országban. Hanem például ott van a pénzügyi szuverenitás ügye.

Egy eladósodott ország kiszolgáltatottá válik: mások, a hitelezők dönthetnek helyette. Az ország akár lélegeztető gépre kerülhet. Ezért került be az Alaptörvénybe az a rendelkezés, miszerint az Országgyűlés nem fogadhat el államadósságot növelő költségvetést. Mindez már a jövő nemzedékek védelmében történik, csakúgy, mint a természeti erőforrások védelmének állami kötelességgé tétele. Az Alaptörvény megosztja a szuverenitást a jelen és a jövő nemzedékek között.

Nem kerülhetem meg a kérdést: nem anakronisztikus-e szuverenitásról beszélni a globalizáció és integráció korában. A szuverenitás elvének fénykora egybeesik az európai nemzetállamok, a nemzeti és egyben demokratikus alkotmányozás nagy korszakával. A mintát általában az 1788. évi amerikai, és az 1791-ben elfogadott első francia alkotmány szolgáltatta. Az első és második generációs alkotmányok több országban ma is hatályban vannak, ismerjük persze a harmadik generációs alkotmányokat is. Ezek az alkotmányok védték és védik a nemzeti és állami önállóságot, szuverenitást. Mindezt a klasszikus, hármas meghatározás jegyében: állandó terület, lakosság, főhatalom.

Hogyan alakulnak ezek a fogalmak napjainkban? Állandó terület nincs állandó államhatár nélkül. Ennek védelme az állami szuverenitásból adódó joga és felelőssége az államnak. A határvédelem Magyarországon külön jelentőséggel bír, miután az Unió külső határát is védelmezzük. Látható az is, hogy a migráció kapcsán milyen módon került előtérbe a határvédelem kérdése. Az osztrák kormány a napokban döntést hozott a Brenner hágó mentén lévő határ ellenőrzéséről. De említhetnék más eseteket is. Az állandó lakosság fogalmi eleméből következően az államnak szuverén joga eldönteni, hogy kit enged be a területére, kinek ad tartózkodási engedélyt, majd állampolgárságot. Az állam lakossága a klasszikus közjogi tankönyvek szerint honpolgárokból és idegenekből áll. Az alapvető emberi jogoktól eltekintve e két csoport nem élvez azonos jogokat. De a modern jogfelfogás közelíti őket egymáshoz. Nagy Ernő már 1905-ben megjelent Magyarország közjoga c. könyvében észreveszi: „Az egész középkoron keresztül az idegen … köz- és magánjogi korlátozásnak volt alávetve. Ma már azonban e korlátok legnagyobb részt ledőltek, s főképp csak a közjog körében … állnak még fenn….az idegenek a magánjog, különösen a vagyonjog szempontjából egyenlőknek tekintetnek”. Igaz, ennek feltétele a szerző szerint a viszonosság.

A területi szuverenitás elvét korlátozhatja a nemzetközi humanitárius és menedékjog. Ez fontos téma, hiszen erről sokat beszélünk manapság, ezért felolvasom, mit tartalmaz az Alaptörvény: „Magyarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy az üldöztetéstől való félelmük megalapozott. Tehát a magyar Alaptörvény igenis a humanitárius szempontokat figyelembe veszi, viszont szeretném hangsúlyozni a szót: kérelemre.

Az európai integráció, ezen belül is a schengeni rendszer is módosít a szuverenitásból fakadó egyes jogosítványok gyakorlásán: ha pl. a magyar nagykövetség vízumot ad ki, akkor általában ezzel az egész schengeni övezet területére belépést engedélyez. A belső határok állandó ellenőrzéséről szintén lemondtak a tagállamok. Ma azonban tanúi lehetünk annak, hogy a migrációs válság következtében egyes tagállamok a határellenőrzést újra bevezetik a belső határokon. Amennyiben ez a belső határokon bevezetésre kerül, Schengent vagy az egész egységes Európát veszélyezteti. A szigorúbb ellenőrzést a külső határokra kell tehát módosítani, és ez a határozott magyar álláspont ebben a kérdésben.

Ha az állam szuverén módon eldöntheti, kit enged be a területére, akkor nyilván azt is, hogy ki tartózkodhat ott hosszabb távon. Erről szól a kvóta per. A menedékkérők kötelező elosztását meghatározott körben előíró uniós jogszabály ellen, mint ismeretes, Magyarország keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz.

A kvótaper több szempontból is elvi jelentőségű. Itt nem csak a tanácsi határozat formai hibáiról szólnék és a nem megfelelő jogalap megválasztásáról. A jogvita végső soron a szuverenitásról és a szubszidiaritásról szól. Elfogadható-e az, hogy egy ország nem maga döntsön a lakosságáról? Ez a kérdés az Unión kívüli állampolgárok tekintetében merül fel, miután az uniós állampolgárt megilleti a személyek szabad áramlásához kötődő jog. Másrészről ki dönti el, hogy melyik menedékkérőt helyezzünk át egyik országból a másikba? Ki szelektál? Milyen alapon? És ki veszi figyelembe a menedékkérő egyéni körülményeit? Másrészről a gazdasági bevándorlás és az illegális bevándorlás közötti határt egyesek próbálják minimalizálni, azt állítván, hogy Európának gazdasági érdekből szüksége van a bevándorlókra. Ha ez így van, akkor is a tagállam jogának kell lennie a bevándorláspolitikáról való döntésnek. Ezért is tartom szükségesnek, hogy a tagállamok őszinte dialógust folytassanak saját polgáraikkal erről a kérdésről.

A globális népmozgások új megoldásokat, új jogi kereteket kívánnának: egyebek között a háborús és társadalmi válsággócok pacifikálásában való robosztusabb európai szerepvállalást. A korábbi jogi keretek recsegnek-ropognak, az Európai Unió válságlátszat megoldásokkal keresi a gyógyírt, anélkül, hogy a problémák gyökereit akarná megoldani.

Végezetül vizsgálhatjuk a szuverenitást az értékek szempontból. A szuverén, a főhatalom birtokosa az, aki megmondhatja, hogy az adott ország mit tekint történelmi, erkölcsi, kulturális, nemzeti értéknek. (Cuius regio, eius religio...)

Említettem, hogy az Európai Unió alapító Szerződéseiben nincs szó a szuverenitásról. A szuverenitás letéteményesei a tagállami intézmények, elsősorban a törvényhozások. Az Európai Unióról szóló Szerződés 4. cikk (2) bekezdésében azonban megjelenik, hogy „az Unió tiszteletben tartja a tagállamok … nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének.” Mondhatjuk tehát, hogy ebből a cikkből kiolvasható a tagállamok alkotmányos identitásának védelme, tiszteletben tartásának kötelezettsége.

A nemzetközi együttműködés harmonizációt, sőt, bizonyos fokú uniformizációt kíván. Nemzetek feletti standardek jelennek meg. Ezek az iparban, kereskedelemben szükségesek lehetnek. Más területeken azonban vitathatóak. A közelmúltban olyan új fogalmak jelentek meg, mint az ún. „alkotmányjogi mérnökösködés”: a szakértők „szabványszerűen” mondják meg, hogy mi a nemzeti alkotmányok és fontosabb jogszabályok helyes formája és tartalma, pedig lehet, hogy őket nem kérte meg erre senki. Van azonban egy olyan határ, amelynek átlépését a tagállamok nem óhajtják. Van egyfajta alkotmányos privacy, amihez nem engednek hozzáférést. A nemzeti identitásnak és a tagállam szuverenitásának szoros közük van egymáshoz.

Az alkotmányos identitáshoz olyan értékek tartoznak, amelyek megválasztása és védelme felett az állam továbbra is csorbítatlan, senkivel meg nem osztott szuverenitást akar gyakorolni. Mely értékek, elemek tartozhatnak ide? Általában a múlthoz való viszony, vagy egyes sajátos közjogi megoldások, múltból örökölt intézmények, amelyek kifejezik azt, amit a történeti jogi iskola megalapítója, Friedrich Karl von Savigny Volksgeistnak, népszellemnek nevez. Álljon itt néhány magyar, illetve néhány nemzetközi példa.

Ilyen, amikor az Alaptörvény a kereszténység nemzetet megtartó szerepét kodifikálja, vagy a totalitárius rendszerek bűneiről szól. Ebben az összefüggésben értelmezhető a szentkorona-tan beemelése is az Alaptörvénybe: ez azt fejezi ki, hogy sem diktatórikus, sem demokratikus hatalom nem válhat totálissá, nem teheti túl magát olyan értékeken, amelyek érvényesülése nem függhet a többség-kisebbség dinamikájától. De e körbe tartozik a család és a házasság intézményének mint férfi és nő közötti életközösségnek alkotmányos védelme, vagy a nemzet határokon átnyúló egysége. Más országok más eszményeket, intézményeket tartottak arra méltónak, hogy az alkotmányos identitás körébe vonják őket. Ki vitatná el pl. a monarchiát mint államformát az Egyesült Királyságtól valamilyen demokratikus standard nevében, akár a szakértői hatalom nevében? Amit néha oligarchikus hatalomnak is szoktunk nevezni. Több európai ország alkotmánya – pl. a görög – mai napig államvallásként kezel bizonyos egyházakat. Franciaország ezzel ellentétben éppen a laicitást védi mint köztársasági berendezkedésének egyik alapját.

Az, hogy egy ország milyen értékrendet választ, a szuverenitás kemény magjához tartozó kérdés. De azzal is egyet kell értenem, amit Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság volt elnöke így fogalmazott meg: „A nemzeti alkotmányos identitásra hivatkozás nem lehet indok az európai államok közös alkotmányos hagyományaiból következő jogállami és alapjogi értékek megsértésére”.

Összességében úgy vélem, hogy a szuverenitás elvét nem kell és nem szabad a múzeumba vinnünk. De azt is tudom, hogy fogalma és érvényesítésének gyakorlata változik. Sohasem volt, nem is lesz totális, korlátoktól mentes, még a legnagyobb hatalmak esetében sem.

A keresztény hívő még azt is hozzáteszi, hogy az egyetlen igazi szuverén, a történelem ura egyedül Isten. A szuverén állam csakúgy, mint a szuverén egyéniség, pozitív tartalmú kifejezés. De nagy hiba, ha nacionalizmushoz vezet, amint az egyén esetében sem jó az individualizmus. A szuverenitás korlátozása akár szükséges és üdvös is lehet, de csak önkéntes alapon. Ennek pontos jellegét és tartalmát esetről esetre párbeszéddel, az államok, népek, nemzetek közötti jóhiszemű és baráti együttműködés szorosabbra fűzésével lehet meghatározni, de nem lehet kötelezni az országot, csak így lehet egységes és sikeres Európa.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

(Igazságügyi Minisztérium)