Trócsányi László igazságügyi miniszter 2014. augusztus 2-án Várpalotán a magyar holokauszt emlékév sorozatának részeként a Grábler-tavi mészárlás 70. évfordulóján tartott megemlékezésen az alábbi beszédet mondta.
Tisztelt Megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!
Azért gyűltünk egybe, hogy a nem oly rég volt magyar történelem egy tragikus és szégyenteljes epizódjára emlékezzünk, és lerójuk kegyeletünket az áldozatok iránt. Az emlékezésnek a történelmi dimenzióján kívül mindig kell, hogy legyen személyes vetülete is: alkalom ez arra, hogy magam is, és ki-ki közülünk személyes viszonyát is kialakítsa, megfogalmazza a történtekhez. A harmadik mozzanat: emlékezésünkkel a jelennek és a jövőnek üzenünk.
De mi is történt itt? 1944-45 telén a Harmadik Birodalom egyik utolsó védvonalát építi ki ebben a térségben. Itt, ezen a békés pannon tájon feszül egymásnak a világ két legnagyobb szárazföldi hadserege: a német Wehrmacht és a szovjet Vörös Hadsereg. Közöttük ott vergődik egy erkölcstelen és vesztes szövetséget vállalt, katonailag megsemmisült kis ország és annak polgári lakossága. Székesfehérvár többször is gazdát, azaz megszállót cserél néhány hét leforgása alatt, és nemzeti történelmünk bölcsőjéből kis híján sírjává válik. Magyarország végveszélyben van. Elérte történelme mélypontját. És ebben a helyzetben néhány akkori honfitársunknak nincs jobb dolga, mint hogy kitervelje és végrehajtsa 123 védtelen ember, néhány férfi és sok-sok nő, gyerek és öreg meggyilkolását, a Grábler-tavi mészárlást. A felelősök hatóságként lépnek fel: köztük van Pintér József fejér megyei nyilas főispán és Orendy Norbert csendőr alezredes. Vajon hogyan tekintettek áldozataikra? Alighanem egy általuk megvetett fajtához tartozónak vélték őket, akiknek életével nem kell elszámolni. Nem tekintették őket honfitársaiknak. Nem tekintették őket embernek sem.
Mondhatnánk, hogy éppenséggel az elkövetők nem tartoztak ehhez a nemzethez, sem pedig az emberi fajhoz. Mondhatnánk, de ez a könnyebbik út volna, amely elkerüli a szembenézést. A szembenézést a felfoghatatlannal: itt bizony honfitársaink gyilkolták meg honfitársainkat, embertársaink embertársainkat. Az erős a gyengét. A Grábler-tavi mészárlás volt a pharrajimos, a roma holokauszt talán legsúlyosabb hazai epizódja.
Pilinszky János mondta a holokausztról: botrány, ami megtörténhetett, és szent, ami megtörtént. Szent kötelességünk emlékezni és levonni a tanulságokat. Az antiszemitizmus, a cigányellenesség és mindenféle előítélet, rasszizmus lélekmérgezés, ahogyan Eötvös Károly, a nagy magyar jogász mondta már a XIX. század végén. A méreg lassan öl. Kis adagokban még észre sem venni: egy-egy kétértelmű célzás, rosszízű tréfa, elvtelen kompromisszum valamely etnikai kisebbséghez tartozók kárára ártalmatlannak és indokolhatónak tűnik. Amikor azonban felszívódik a méreg, akkor öl, mint a Grábler-tónál. Különös méreg: elsőként nem azt öli meg, aki bevette, hanem mindig valaki mást. De van ellenméreg: a tiszta emlékezés, a segítség és az együttérzés a gyengébbekkel, a megvetettekkel és kitaszítottakkal.
A rosszat megnevezni és elítélni szükséges, de nem elégséges feltétele a jövőnek. Milyen jövőt szeretnénk?
Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel egy élményemet, amely még párizsi nagykövetként ért. 2014-ben a dél-franciaországbeli Saliers-ben koszorúzáson vettem részt. Ebben a kisvárosban működött az a koncentrációs tábor, ahová a vichy rezsim a II. világháború éveiben mintegy hétszáz romát internált, akik nagy része az éhezés, a hideg és a betegségek következtében veszítette életét. Íme, a pharrajimos nem csak magyar, hanem európai tragédia, és a közös európai emlékezet része! Saliers városától nem messze van Saintes-Maries-de-la-Mer, ahol a „fekete” Szent Sárát tisztelik, aki a hagyomány szerint az evangéliumokban szereplő három Mária egyiptomi, talán cigány szolgálólánya volt. (Más források szerint viszont ő volt az, aki a három szent asszonyt befogadta, amikor azok az üldözés elől menekülve Gallia partjainál hajótörést szenvedtek.) Minden május 24-én, tehát pünkösd táján, Szent Sára búcsúján az európai cigányságból tízezres tömeg zarándokol a városkába. Volt alkalmam látni ünnepüket. Tapasztaltam ennek a népnek az erejét, amely a mély vallásosságban, az ünnep méltóságában, a nemzedékek egymás iránti tiszteletében, közösségteremtő képességében van. A Saliers-i emlékhely után, a kicsiny földrajzi távolság ellenére a kontraszt aligha lehetett volna élesebb. Ha egy nehéz helyzetben élő nép képes erre az örömre, mindnyájunk számára a remény jele és forrása lehet. A remény pedig arról szól, hogy Európa népei, benne cigány és nem cigány magyarok békében, egymás iránti tisztelettel és barátsággal élhetnek együtt.
Igazságügyi miniszter vagyok, e minőségemben képviselem a kormányt. Ami a Grábler-tónál történt, egy folyamat eredménye volt, egy meredek örvény mélypontja, amely legelőször egyes állampolgárok méltóságát, jogegyenlőségét, majd tulajdonát, szabadságát, végül életét nyelte el. Az örvényt a tetején kell megállítani: az emberi méltóság sérthetetlen az Alaptörvény szerint, és minden embert egyenlő mértékben illet meg. Ugyancsak az Alaptörvény, annak XV. cikke rögzíti: „(1) A törvény előtt mindenki egyenlő…(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. …(4) az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti.”
Ezek az elvek magasztosak, de korántsem elvontak. Betartásukon egyéni életek, sőt, egész nemzeti létünk múlik. Olyan igazságügyi politikát kívánok képviselni, amely a jogegyenlőség alkotmányos eszményét védelmezi és segíti érvényesülését. A Grábler-tavi áldozatok emléke előtt tisztelegve, roma és nem roma honfitársaim előtt ígérem, hogy ezt a megbízást minden erőmmel és legjobb tudásom szerint fogom teljesíteni.
A II. világháború, s benne a shoá és a pharrajimos időben távolodik. Egyre kevesebb a túlélő. Mi lesz velünk, ha már senki nem lesz köztünk abból a nemzedékből, aki ezeket át- ill. túlélte? Ahogyan távolodunk az eseményektől időben, úgy kell értelmükhöz és tanulságukhoz egyre közelebb kerülnünk elménkben és szívünkben. Csak így kerülhetünk közel az Alaptörvényben megfogalmazott ideálok megvalósulásához is.
Az ideálok valójában célok. Az Alaptörvény utolsó szavai, amelyek a 48-as tizenkét pont első szavaival egyeznek meg, ezt a hármas célt jelölik meg: „Legyen béke, szabadság, egyetértés”. Legyen béke, mert, amint a Grábler-tavi öldöklés bizonyítja, a háborúban minden szörnyűség lehetséges, ami békében elképzelhetetlen. Az ember nem ember többé, így képtelen arra is, hogy a másikban meglássa az embert. Legyen szabadság, amely kiegészül az embertársamért vállalt felelősséggel. A szabadság sohasem az én szabadságom, hanem mindig a másiké, amelyet oltalmaznom, előmozdítanom kell. Legyen egyetértés: békés és szabad párbeszédben jussunk el egyetértésre olyan közös jövőről, amelyben senki sem veszítheti el, hanem mindenki kibontakoztathatja méltóságát és jogait.
(Igazságügyi Minisztérium)