Trócsányi László igazságügyi miniszter tartotta meg az Alaptörvény módosításáról szóló előterjesztés expozéját 2018. június 5-én az Országgyűlésben. Leirat.

Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés!

Egy alkotmány módosításának expozéját megtartani egy igazságügyi miniszter számára mindenkor kihívást jelent, ugyanakkor megtisztelő feladat is, különösen akkor, ha maga az igazságügyi miniszter egyben olyan szakpolitikus, aki egyetemi tanárként alkotmányjogot is oktat.
A nemzeti alkotmányoknak egyszerre kell stabilitást hordozniuk, ugyanakkor képesnek kell lenniük arra is, hogy új kihívásokra is választ adjanak. Így volt ez akkor is, amikor még nem volt kartális alkotmányunk csak történeti alkotmányunk. Az egykori kiváló jogtudós több mint száz évvel ezelőtt, 1905-ben erről így írt: „A magyar alkotmány a nemzet életéből fokozatosan fejlődött ki, gyökérszálai ezer évre nyúlnak vissza. A történet darabonként rakja az egyik követ a másikra, az államépítés e nagy munkájában az alap mindig a régi marad. Alkotmányunk szembeötlően jellemző vonása, hogy benne a részletek simulnak az átalakuló korhoz, de az egészet fenntartó elvek nem változnak.” Azt gondolom, hogy Nagy Ernő professzor úr szavai ma is érvényesnek tekinthetők, az eddigi alkotmánymódosítások nem változtatták meg Alaptörvényünk alapjellegét.

Ma az Alaptörvény hetedik módosítását tárgyalja a tisztelt Ház. Az első három módosítás nem volt érdeminek tekinthető, alapvetően az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseivel voltak összefüggésben. A negyedik és ötödik módosítás az Alkotmánybíróság határozatával, illetve az Európai Unió Bizottságával történő megállapodással voltak összefüggésben, ezen módosítások már érdemi változásokat eredményeztek. A hatodik módosítás az Európában kialakult terrorveszéllyel összefüggésben kívánt védelmet nyújtani Magyarország polgárainak. Az Alaptörvény hetedik módosítása átható elvek és értékek állandósága mentén törekszik a globális világ egyes általános és a magyar jogrendszer sajátos aktuális kihívásainak megválaszolására. A válaszadás módja az Alaptörvény szellemiségéhez igazodik, a Nemzeti Hitvallás szerint Alaptörvényünk élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.

Ezen célok mentén az alaptörvény-módosítási javaslat három szerkezeti egységre osztható. Engedjék meg, hogy részletesen bemutassam ezeket! Az Európai Unió napjainkban vitathatatlanul komoly kihívásokkal küzd, amelynek központi eleme az Unió és a tagállamok viszonya. Ez nem egyszerű kérdés, sokan sokféle módon gondolkodnak az Európai Unió jövőjéről. Az egyik oldalon azok állnak, akik az egyesült európai államok létrejötte érdekében minél több hatáskör európai uniós szintre emelését szorgalmazzák. Az ő számukra a nemzetállam fogalma meghaladottá vált, azt a XIX. század termékének tartják, és a XXI. században már az uniós együttműködés mélyítésének szándékával egy szorosabb szupranacionális világrendet tartanak korszerűnek és támogathatónak. E nézet hívei szívesen hivatkoznak az „ever closer union” megfogalmazásra, amely hivatkozási alapot ad az uniós hatáskör-átruházás abszolutizálásának.

A másik oldalon a nemzetállami szuverenitás védelmének igénye azonosítható. E nézet hívei fontosnak tartják a szuverenitás és az alkotmányos önazonosság megőrzését, az európai építkezés alapjának a szubszidiaritást tekintik, és nem fogadják el az olyan hatáskörök európai uniós szintre való átemelését, amelyek az önálló államiság attribútumainak megsértésével járnak. E nézet hívei, így én is természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az uniós együttműködés alapja a tagállamok szuverenitásának korlátozása, az alkotmányos önkorlátozás.

Ez teszi lehetővé, hogy az állam területén, polgárai felett gyakorlandó főhatalom bizonyos elemei vonatkozásában közös uniós akarat érvényesüljön.

De ez nem áll ellentétben azzal, hogy van egy olyan alkotmányos magunk, amelynek védelmezése alkotmányos kötelezettségünk. Ha ugyanis az uniós jog és különösen az uniós intézmények döntései egyoldalúan felülírhatnák az egyes államok alkotmányos önazonosságát, illetve alkotmányos berendezkedésének alapvető elemeit, azzal végső soron a tagállamok szuverén állami léte oldódna fel a közös európai jogrendben. Ez az elvi tétel gondolatiságában a német alkotmánybíróság ítéletére is visszavezethető, és a testület a lisszaboni szerződés kapcsán hozott döntésében bontotta ki részleteiben. Azóta az alkotmányos önazonosságra és a szuverenitás határaira történő hivatkozás különböző megfogalmazásokban részét képezi a különböző alkotmánybíróságok, így a magyar Alkotmánybíróság esetjogának is.

A magyar Alkotmánybíróság döntésében kimondta, hogy Magyarország az Európai Unióhoz történt csatlakozásával nem szuverenitásáról mondott le, hanem csak egyes hatáskörök közös gyakorlását tette lehetővé. Ezért a hatáskörök közös gyakorlása sem eredményezheti azt, hogy a nép elveszíti végső ellenőrzési lehetőségét a közhatalom gyakorlása felett.

Megállapította továbbá, hogy Magyarország alkotmányos önazonossága olyan alapvető érték, amelyet nem az Alaptörvény hoz létre, azt az Alaptörvény csak elismeri. Az alkotmányos önazonosságról ezért nemzetközi szerződéssel sem lehet lemondani, attól csak a szuverenitás, az önálló államiság végleges megszűnése foszthatja meg Magyarországot.

A Magyarország Alaptörvényének önök előtt fekvő hetedik módosítására irányuló javaslat ezen alapokra támaszkodva erősítené meg a szuverenitás és az alkotmányos önazonosság védelmét. Az Alaptörvény preambulumának, egyszersmind értelmezési keretének, a Nemzeti hitvallásnak a kiegészítése elvi éllel, az Alaptörvény R) cikkének új (4) bekezdése pedig normatív rendelkezésként rögzítené, hogy alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.

A szuverenitástranszfer vonatkozásában az E) cikk (2) bekezdésének kiegészítése teszi egyértelművé, hogy a közös uniós hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát. Olyan keretjellegű megfogalmazásokról van szó, amelyek kijelölik a közös uniós hatáskörgyakorlás határait, garantálják a magyar nép végső ellenőrzési jogát az állami lét alapvető elemei felett.

Különösen nagy szükség van ezekre az elvi keretekre a migrációs válság folyamatai közepette. 2015-ben rendkívüli bevándorlási hullám érte el Európát, amely mind méretét, mind kiváltó okait tekintve példa nélkülinek tekinthető. Ennek megoldását az Európai Unió egyes intézményei a menedékkérők tagállamok közötti áthelyezésében és áttelepítésében látják. Ezzel szemben Magyarország a tagállami szuverenitás és a schengeni határok védelmét tartja elsődlegesnek.

Hatékonyan fel kell lépni az ellen, hogy bevándorlók tömegei lépjék át jogosulatlanul hazánk határait, haladjanak át ellenőrizhetetlenül Magyarország területén, vagy tartós betelepítésük esetén gyökeresen változtassák meg az országot, amelyben élünk. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni az 1867. évi XII. törvénycikket, amelyik szintén hasonló gondolatokat fogalmaz meg.

Az Alaptörvény módosítására irányuló javaslat ennek szellemében megerősíti a rendőrség feladatait a jogellenes bevándorlás megakadályozásában. Ezzel egyidejűleg az illegális bevándorlás két - uniós és nemzetközi jogi - vetületével összefüggő kérdésre reagál: a magyar lakosság összetételének megváltoztatására irányuló kényszer ellen lép fel, és elköteleződik a menedékjog genfi konvenció által meghatározott értelmezése mellett.

Az Alaptörvény XIV. cikkének új (1) bekezdése rögzíti, hogy Magyarország területére idegen népesség nem telepíthető be. Ez a meghatározás alkalmas arra, hogy a jövőre vonatkozóan megakadályozza a magyar alkotmányos szervek és egyúttal a magyar nép akaratát figyelmen kívül hagyó, idegen népesség hazánk területén történő kényszerű elhelyezésére vonatkozó, oktrojált döntések végrehajtását. Egyúttal védelemben részesíti a lakosság életfeltételei, valamint a nyelvi, történelmi és a kulturális hagyományok által meghatározott alkotmányos önazonosságot.

A szuverenitás és alkotmányos önazonosság védelmében való fellépés nem lenne teljes, ha az a nemzetközi jogi szabályok elferdítésével, félremagyarázásával kijátszható lenne. Különösen élesen jelentkezik a probléma a menedékjog területén. A migrációs válság kezdete óta ugyanis a menekültstátusz képezi azt az alapot, amelyre hivatkozással gazdasági bevándorlók tömegei érkeznek az Európai Unióba és igénylik az uniós államok védelmét. E téma kapcsán mindenekelőtt leszögezem, hogy a menedékjog nemzetközi dokumentumok, nemzetközi szerződések és a magyar alkotmány alapján is alapvető jog, olyan jog, amelynek egy jól meghatározható fogalmi és tartalmi kerete van. A menedékjog biztosítását fogalmi keretbe foglalja annak célja: arra szolgál, hogy az egyént a hazájában vagy szokásos tartózkodási helyén érő tényleges üldöztetés vagy az üldöztetés valós veszélye ellen mielőbb biztonságba helyezze. Ezt tükrözi a genfi konvenció is.

Ezzel szemben a tények mást mutatnak. Ezért kellett az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdését módosítani, amelynek új megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy a menedékjogra alapvető jogként Magyarországon csak az jogosult, aki közvetlenül olyan területről érkezik hazánkba, ahol a genfi egyezmény szerinti üldöztetés vagy az attól való félelme megalapozott. Mindenki más esetében, azaz azok esetében, akik hazánkba olyan országon keresztül érkeztek, ahol a genfi egyezmény szerinti üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem voltak kitéve, az Országgyűlés szabadon dönthet arról, hogy részükre menedékjogot vagy ahhoz hasonló védelmet biztosít-e, és ha igen, azt milyen anyagi jogi feltételekkel és eljárási szabályok mellett teszi.

Ezen a ponton jut szerephez a menedékjog biztosításának tartalmi kerete: a menedékjog biztosítása ugyanis az állam területi szuverenitásának leképeződése. A szuverenitás és az alkotmányos önazonosság alapvető elemeinek közvetlen érintettsége miatt indokolt, hogy garanciális jelleggel sarkalatos törvény rendelkezzen a menedékjog biztosításának alapvető szabályairól. Ennek alaptörvényi hátterét teremti meg a XIV. cikk új (5) bekezdése.

Ezt az ötelemű módosítást – mint az Alaptörvény hetedik módosítására irányuló javaslat központi jelentőségű tartalmi egységét – áttekintve látható, hogy az Alaptörvény új rendelkezései elfogadásuk esetén biztosítják államunk szuverenitásának és nemzetünk identitásának védelmét. A magyar emberek a 2016. októberi népszavazáson és 2018. áprilisi választáson megerősített akaratával összhangban álló keretbe foglalják a bevándorlással kapcsolatos globális kihívásokra adható választ. Egyúttal megfelelnek Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásainak, hiszen érvényre juttatják a genfi konvenció elemeit, viszont érvényesítik azt a nemzetközi szokásjogban elfogadott, az állami gyakorlat által is igazolt elvet, hogy ”az államnak jogában áll meghatározni azokat a feltételeket, amelyek alapján idegeneket beenged az országába”.

Tisztelt Képviselők!

A gazdasági és társadalmi folyamatok differenciálódására nem csak az alkotmányos alapelvek és a jogalkotás szintjén kell reagálni, hatékony bírósági működésnek kell garantálnia a jogszabályok érvényesülését. Az Alaptörvény hetedik módosítására irányuló javaslat második témaköre ezért az igazságszolgáltatás egyes kérdéseit érinti. A bírói függetlenség – ahogyan mindig is említettem – a demokrácia állócsillaga, kiemelt alkotmányos érték. Ez azonban nem jelenti a bíróságokra vonatkozó szabályok változtathatatlanságát. Sőt, arra kell törekedni, hogy a jogszabályi környezet a lehető leghatékonyabban biztosítsa a magas színvonalú ítélkezési tevékenység szervezeti kereteit. Ennek jegyében az Alaptörvény 25. cikkének módosításával az önök előtt fekvő javaslat előirányozza a rendes bírósági szervezettől elkülönült közigazgatási bíróságok megteremtését, és megadja az ehhez szükséges jogalkotási munkák alapvető kereteit.

Több mint harminc éve kutatom a közigazgatási bíráskodást, ezért ehhez a témához személyes kapcsolat is fűz. A közigazgatási bíráskodás nem választható el a jogállamiság fogalmától, miután a jogállam a közhatalom joghoz kötöttségeként is leírható, az állami szervek joghatást kiváltó cselekményeit ellenőrző független intézmények létét is feltételezi. A legfontosabb ilyen intézmény az elkülönült közigazgatási bíróság; ezt jogelméleti tézisek, nemzetközi példák és történeti tapasztalatok is igazolják.

Általános jogi alaptétel: egy demokratikus államban a polgárok szabadságát csak a törvény által szabályozott és bírói kontrollnak alávetett közigazgatás biztosíthatja. 


A közigazgatási eljárásjogi kodifikációk után azt mondhatom, e feltételek megvalósulásához szükséges első lépéseket megtettük. Az Országgyűlés 2017-ben fogadta el az első magyar önálló közigazgatási perrendet, amelynek legnagyobb vívmánya az a generálklauzula, amely lehetővé teszi a közigazgatás mindenfajta kifelé irányuló, joghatás kiváltására alkalmas cselekvése feletti kontrollt.
Wlassics Gyula a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság elnökeként 1930-ban így fogalmazott: „Semmi kétség, ha még a messze jövő képe is az, hogy a kontenciózus közigazgatási ügyek egyenesen elvi alapon, taxáció nélkül kerüljenek a közigazgatási bíráskodás elé, de mindenesetre ez lesz a közigazgatási bíráskodás fejlődésének végállomása.” Ez az idézet is példázza, hogy a közigazgatási perjog fejlődésének szükséges, természetszerű iránya, hogy a közigazgatás cselekvéseivel szembeni szélesen értelmezett bírói kontrollt elkülönült közigazgatási bíróság gyakorolja.

Miért szükséges ez a szervezeti elkülönülés? Egyrészt, a közigazgatási bíráskodás sajátos célja miatt. A közigazgatási bíráskodás Boér Elek szavaival „jogi garancia az állam mindenhatóságával szemben”. Egyúttal azonban méltányos egyensúlyt kell teremtenie az egyéni érdek és a közérdek, a közigazgatás objektív jogrendje és az egyén alanyi jogai és érdekei között, ezáltal pedig az állam működőképességének is biztosítéka.

Másrészt szükséges a szervezeti különállás a közigazgatási bíráskodás sajátos belső logikája miatt. A közigazgatási jogviták elbírálása speciális szakismeretet, bírói attitűdöt igényel. Ennek okát pedig a különböző eljárások tárgyává tett jogviszonyok gyökeresen eltérő sajátosságaiban kell keresni. Míg a polgári perben egymással egyenrangú, mellérendelt felek vitáját dönti el a bíró, a közigazgatási perben a jogviszony egyik alanya szükségszerűen erőfölényes helyzetben van: az ügyfél áll az információs, szakmai és anyagi erőfölényben lévő hatósággal szemben; egyszerűbben: az egyén az államhatalommal szemben. Ennek a sajátos viszonyrendszernek a kiegyenlítése aktívabb bírói szerepfelfogást igényel, hiszen a joghoz való egyenlő hozzáférés csak így biztosítható. Ezért kell a közigazgatási perrendtartás alapján a közigazgatási bírónak számos eljárási cselekményt hivatalból megtennie, tevőlegesen hozzájárulva a bizonyítási eljárás sikeréhez.

Jogelméletileg igazolható tehát a közigazgatási per sajátos logikája, a közérdek és az egyén szabadságának védelme, az objektív és szubjektív jogvédelem együttes biztosítása és az a tény, hogy az ilyen eljárások lefolytatása különös szakismeretet is feltételez, amely jellemzően a közigazgatásban szerezhető meg. Az európai uniós országok többsége is hasonló értelmezést követ a közigazgatási bíráskodás kapcsán. Nem kívánom felsorolni ezeket az országokat, de Európa döntő többségében elkülönült közigazgatási bíráskodás működik.

Azt kell mondani, hogy Magyarországon történelmi hagyományok is vannak: az 1896. évi XXVI. törvénycikk teremtette meg a magyar királyi közigazgatási bíróságot. Ezt az államhatalmat ellenőrző közigazgatási bíróságot a kommunista diktatúra 1949-ben felszámolta. A közigazgatási bíráskodás megteremtését ellenzőknek figyelmébe ajánlom az 1949. évi II. törvény indokolását, amely elismerte, hogy a jogállam fogalmához hozzátartozott a közjogi bíráskodásnak az a rendszere, amelyben a közhatalom és a jogkeresők között felmerülő közjogi jellegű jogviták eldöntése egy, a végrehajtó hatalmon kívül álló bírói szerv hatáskörébe tartozik. Éppen ezért tűnik abszurdnak, hogy egyesek a jogállamot féltik a kommunista diktatúrában az éppen a jogállamiság védelme miatt megszüntetett közigazgatási bíróság ismételt felállításától.

Mindenesetre a nemzetközi jogtörténeti és jogelméleti megfontolások azt igazolják, hogy az elkülönült közigazgatási bíráskodás megteremtése az alkotmányos jogfejlődés fontos, garanciális jelentőségű iránya. A 2018. január l-jén hatályba lépett közigazgatási perrendtartás megtette ezen az úton az első lépést. Sajnálatos módon a szükséges kétharmados támogatás hiányában akkor nem kerülhetett sor a közigazgatási felsőbíróság egyidejű felállítására. A javaslat ennek a hiányosságnak az orvoslását irányozza elő, és sajnálom, hogy csak a rendszerváltozás után 30 évvel kerülhet sor ezen intézmény felállítására.

Az Alaptörvény 25. cikkében rögzíti, hogy a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. A módosítás kimondani javasolja, hogy bíróságok a rendes és a közigazgatási bíróságok. A rendes bírósági szervezet legfőbb szerve a Kúria, a közigazgatási bíróságoké a közigazgatási felsőbíróság. A rendes bírósági szervezet hatásköre továbbra is elsődlegesen a büntetőügyekre és a magánjogi jogvitákra terjedne ki, a közigazgatási bíróságok hatáskörét pedig alapvetően a közigazgatási jogvita generálklauzulája jelölné ki.

Tisztelt Országgyűlés!

Jövőre lesz hetven éve, hogy a Közigazgatási Bíróságot a jogállamiság elleni nyílt és felvállalt támadásként a kommunista államhatalom megszűntette. Most érkezett el az idő méltó utódjának a felállítására. A magyar állam, a közjogi gondolkodás és a jogi garanciák iránti társadalmi igény is újra megérett arra, hogy felvetődhessen a közigazgatás tevékenysége felett ellenőrzést gyakorló, a bírói függetlenség garanciáit biztosító szervezetrendszerben működő, önálló közigazgatási bíróság gondolata, ami nem más, mint a végrehajtó hatalom önkorlátozásának megtestesítője.

Tisztelt Ház! Azon túl, hogy a készülő szervezeti szabályozás megalapozza az igazságszolgáltatás hatékonyabb ellátását, szükségesnek mutatkozik a jogértelmezés kereteinek pontosítása is. Az Alaptörvény hatályos 28. cikke alapján egyértelmű, hogy a bíróságok a jogszabályok szövegét azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a teleologikus értelmezés esetén a jogalkotói célt miként lehet megállapítani. Jelenleg nyilvánosan megismerhető preambuluma csak a törvényeknek van, amely a törvény normaszövegében található, és így tartalma egyértelműen megállapítható. A jogalkotói indokolás esetében a helyzet sokkal nehezebb: egyrészt ilyen indokolás szintén csak törvények esetén érhető el, másrészt még a törvényeknek sincs egységes indokolása, csak előterjesztői indokolásról és módosító javaslatok indokolásáról beszélhetünk.

Az Alaptörvény módosításának célja, hogy egyértelművé tegye, hogy a jogalkotói cél elsődleges forrása a törvény preambuluma és a jogszabály-tervezetek indokolása. Ez a rendelkezés nemcsak a jogalkalmazói tevékenység kereteit pontosítaná, hanem a jogalkotás számára is új irányokat jelölne ki. A javasolt rendelkezés alapján a jövőben a jogszabály megalkotásának célja szélesebb körben lenne megismerhető a jelenlegiekhez képest: a preambulum jogszabályban betöltött szerepe változatlan maradna, viszont a jövőben a jogalkotó bármely jogszabályhoz fűzhetne indokolást. Az indokolás továbbra sem lenne a jogszabály része, nem rendelkezne jogi kötelező erővel, hanem a jogszabály teleologikus értelmezésének elsődleges forrása lenne, amely egyértelműen tükrözné a jogalkotói akaratot.

Az Alaptörvény 28. cikkének módosítása által kijelölt célok további jogszabályok módosítását és technikai fejlesztéseket is szükségessé tehet, lásd gyakorlatilag a jogalkotásról és az Országgyűlésről szóló törvényt is, ezért a javaslat ezen elemének hatálybalépésére 2019. január 1-jén kerülne sor. A közigazgatási bíráskodásra épülő új szervezeti és a jogértelmezési szabályok pontosításán alapuló, módosuló jogalkalmazási keretek között meggyőződésem, hogy az igazságszolgáltatás magas színvonala egyre differenciálódó jogrendszerünkben is garantálható lesz.
Tisztelt Országgyűlés!

Az Alaptörvény hetedik módosítására irányuló javaslat harmadik eleme a magánszféra védelméhez kapcsolódik. Ahogyan az elsőként említett szuverenitás és alkotmányos önazonosság témaköre azt határozza meg, hogy milyen országban szeretnénk élni, a magánszféra az egyén szintjén biztosítja azt a területet, amelyen belül az ember önmaga lehet és önmaga maradhat. A zavartalan magánélethez való jog bizonyos értelemben egyidős az emberiséggel, azonban általános elismerése és intézményes védelme csak a XIX. század második felében jelent meg az Egyesült Államokban.

Mára a nemzetközi emberi jogi dokumentumokban és a nemzeti alkotmányokban is fontos elemmé lépett elő a magánszféra védelme. A magyar Alaptörvény elfogadásakor komplex védelemben részesítette a magánszférát, amikor a VI. cikk (1) bekezdésében, igazodva az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkének és az Alapjogi Charta 7. cikkének megfogalmazásához, kimondta, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák. A „tiszteletben tartás” állami kötelezettsége arra enged következtetni, hogy a magánélet védelmében a szokásosnál is nagyobb az államokra háruló pozitív, tevőleges kötelezettség mértéke. Ebbe az is beletartozik, hogy a jogalkotónak időről időre szükséges definiálnia ezen védelem természetét és mértékét.

A technológia fejlődésével és a társadalmi folyamatok differenciálódásával a védelmi szint felülvizsgálata kétségtelenül szükségessé vált. Amikor két bostoni jogász 1890-ben megírta azóta jogtörténeti klasszikussá vált, a magánélet védelme iránti igénnyel foglalkozó tanulmányát, az akkoriban már nem ismeretlen bulvársajtóval szemben fogalmazták meg „az egyedül hagyatáshoz való jog” szükségességét. Napjainkban viszont a tömeges adatgyűjtések, közösségi oldalak, drónok által jelentett kihívásokra is reagálni kell. Egyszerre kerül előtérbe a magánélethez való jog információs oldala, vagyis az az igény, hogy az egyén ellenőrzést gyakorolhasson a rá vonatkozó információk felett, és a fizikai oldala is, tehát a magánszférába való betekintés, behatolás elleni védelem szükségessége.

Ezek a folyamatok az alapvető jogok rendszerét is kihívások elé állítják. A magánszféra újszerű fenyegetései esetében ugyanis sokszor nehezen bizonyítható a személyes érdeksérelem, ez pedig szétfeszítheti a hagyományos érdekmérlegelési teszt határait. Különösen élesen mutatott rá a magánszférajogok és egyéb alapvető jogok kollíziójának sajátos problémáira az Alkotmánybíróság 13/2016. számú határozata, amely a magánélet és gyülekezési jog összeütközése kapcsán mutatta ki, hogy hiányoznak a kollízió feloldásának szempontjai. Ezek a komplex alapjogi problémák egyszerű törvényalkotással nem orvosolhatók. Az alkotmányozónak kell megfelelő demokratikus legitimáció birtokában, széles társadalmi konszenzust kifejezve állást foglalnia arról, hogy a jogalkotó és a jogalkalmazó hogyan viszonyuljon a magánszféra védelméhez.

Az Alaptörvény jogi természetét tekintve nem irányozhatja elő, hogy a magánélettel összefüggő valamennyi felmerülő kérdésre megnyugtató választ adjon, a javaslat ebben az esetben is a keretek kijelölésének módszerével él. A jelen javaslat kimondja, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezési jog gyakorlása nem járhat mások magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével. A választott megoldás összhangban van a magyar és a nemzetközi jog fogalomrendszerével. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. és 11. cikkeiben szintén lehetővé teszi a véleménynyilvánítás szabadságának és a gyülekezés és egyesülés szabadságának korlátozását mások jogaira nézve, a magyar jogban pedig az egyesülési és a gyülekezési jogról vagy éppen a sajtószabadságról szóló törvények is hagyományosan e jogok gyakorlásának korlátaiként állapítják meg mások jogainak és szabadságának sérelmét.

A javaslatban foglalt megoldás tehát egyfelől alkalmas arra, hogy hangsúlyozza a magánélethez való jog fontosságát, és keretet adjon annak más alapvető jogokhoz, így a véleménynyilvánítás szabadságához és a gyülekezési joghoz való viszonyának értelmezéséhez. Másfelől olyan bevett, a jogalkalmazó számára ismert szabályozási technikát alkalmaz, amely lehetővé teszi, hogy a bíróság esetről esetre mérlegelje, mikor jár a nevezett jogok gyakorlása mások magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével. Megjegyzem, ugyanezt teszi például az emberi méltóság és a véleménynyilvánítás szabadsága ütközésekor, amelyhez szintén az Alaptörvény ad keretet.

A módosítás másik része az Alaptörvény VI. cikkét új (2) bekezdéssel egészítené ki. Ennek értelmében az állam jogi védelemben részesíti az otthont annak nyugalma megóvása érdekében. A módosítás azon a felismerésen alapul, hogy a magánszférajogok védelmi köre kiterjed arra a térbeli szférára is, amelyben a magán- és családi élet kibontakozik. A 13/2016. számú alkotmánybírósági határozatban az Alkotmánybíróság az amerikai legfelsőbb bíróság döntésére utalva hangsúlyozta, hogy az otthon nyugalma - „a fáradt emberek utolsó mentsvára” - az a tér, ahova az emberek visszahúzódhatnak a mindennapi nyüzsgés elől. A javaslat kiemeli a magánszféra védelmének ezt az aspektusát is, az otthon szentségét azzal, hogy az otthon nyugalmának megóvása mint kiemelten fontos érték az állam által jogi védelemben részesítendő. A javaslat által meghatározott keretek között kialakulhat egy olyan jogszabályi környezet és egységes judikatúra, amely a magánszférajogok generálklauzuláját egyre jobban kidolgozza, és ezen érintett alapvető jogok, a magánélethez való jog, a véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezéshez való jog gyakorlásának a kiszámíthatóságát eredményezi mindenki számára.

Tisztelt Ház!

Az alkotmányozás történelmi pillanat. Az Alaptörvény elvi alapjainak megszilárdulását követően a 2014-2018-as ciklusban mindössze egy alkalommal, parlamenti konszenzussal került sor az Alaptörvény módosítására a terrorveszélyhelyzet fogalmának beemelése érdekében. Ahogyan akkor, remélem, most is egyetértenek a tisztelt képviselők abban, hogy a globális migrációs folyamatok, az Európai Unióban előretörő föderalisztikus törekvések és az egyén magánszféráját fenyegető kihívások szükségessé teszik, hogy az Alaptörvény pontosítsa a magyar állam egyes szervezeti és jogi kereteit.

Volt alkotmánybíróként és az európai alkotmányossággal foglalkozó kötet szerzőjeként meggyőződéssel állíthatom, hogy az Alaptörvény módosítására tett javaslat aktuális kihívásokra ad az Alaptörvény szellemiségével, az európai alapértékekkel és a nemzetközi jog követelményeivel egyaránt összhangban álló válaszokat. Kérem ezért a tisztelt Országgyűlést, támogassa a Magyarország Alaptörvényének hetedik módosítására irányuló javaslatot.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

(Igazságügyi Minisztérium)