Nagy Imre akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor a legmélyebb megaláztatással, az igaztalan halálos ítélettel sújtották – mondta Trócsányi László igazságügyi miniszter az egykori miniszterelnökre és mártírtársaira emlékezve a budapesti Vértanúk terén rendezett központi megemlékezésen 2016. június 16-án. A beszéd leirata.
Tisztelt Megemlékező Közönség!
Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének idei emléknapján engem ért az a megtiszteltetés, hogy a megemlékezés ünnepi szónoka lehetek. 1956. június 16-án végezték ki az előző este koncepciós perben halálra ítélt korábbi miniszterelnököt és vádlott társai közül Maléter Pál 56-os honvédelmi minisztert, valamint Gimes Miklós újságírót. Harminchárom évvel később, 1989. június 16-án őket, valamint Losonczy Gézát, Nagy Imre kormányának államminiszterét és Szilágyi József rendőr alezredest tízezreket megmozgató ünnepélyes szertartás keretében temették újra. Erre emlékezünk minden évben.
Hadd kezdjem egy közelmúltbeli személyes élményemmel – vagy talán helyesebb lenne tapasztalatot mondani. Néhány hete tettük közzé az Igazságügyi Minisztériumnak a II. világháború vége és a rendszerváltás közötti történetére vonatkozó dokumentumokat. Ebben olvastam egy hosszú és részletes feljegyzést dr. Vida Ferenc tollából, amelyet Korom Mihály igazságügyi miniszterhez intézett 1977 októberében. Vida Ferenc a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa elnöke volt, azé a testületé, amely Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst 1958. június 15-én halálra ítélte. A bíró teljes meggyőződéssel, a kétely árnyéka nélkül igazolja eljárását és jut arra a következtetésre, hogy az ítélet „építőköve volt annak az erkölcsi alapnak, amelyen a népi hatalom … konszolidációja felépült”.
A Nagy Imre-per koncepciós per volt. Azokhoz hasonló, amelyek sokak életét követelték a megelőző években. Talán azzal a különbséggel, hogy a Kádár által meghirdetett „szocialista törvényesség” jegyében kínvallatást már nem alkalmaztak. Az ítélet azonban előre készen állt: ha nem is egy darab papírra gépelve, amit meg lehetne találni valamelyik archívum mélyén, hanem a pártvezetéssel teljes politikai egyetértésben lévő, a párt politikáját kiszolgáló vádlók és bírák fejében.
Egy másik személyes mozzanattal folytatom. Nemrég számoltam be az Országgyűlés Igazságügyi Bizottsága előtt az általam vezetett tárca elmúlt egyéves tevékenységéről. Az ülésterem Nagy Imre nevét viseli. A falon dísztábla, rajta felirat, háromszavas, mint egy Ady-vers címe: „Kegyelmet nem kérek”. Nagy Imre utolsó, a halálos ítélet felolvasása után mondott – és megemlékezésünk elején idézett – szavai közül is a legutolsók. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nem volt. Nagy Imre az utolsó szó jogán mintegy a történelemhez és a nemzethez fellebbezett: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok….” Mindezt nyugodt hangon, méltósággal, szavait mindvégig az „igen tisztelt népbírósághoz” és az „igen tisztelt elnök úrhoz” intézve. Nem egy büszke, de nem is egy megtört ember hangján. Bárki meggyőződhet erről, aki a XXI. század informatikai forradalmának köszönhetően meghallgatja a hangfelvételt a Youtube-on. Az embernek az az érzése támad, hogy Nagy Imre nem is érti vádlóit, bíráit. Mintha nem is egy nyelven beszélnének. De biztosan nem egy gondolatkörben mozognak. Igaza biztos tudatában nem épít fel védekezést. Ellenfeleivel türelmes, mint aki abban bízik, hogy azok csak tévedésből vádolják őt, és egyszer talán majd belátják vagy ők, vagy utódaik…
Nagy Imre, amikor a legmélyebb megaláztatással, az igaztalan halálos ítélettel sújtották, akkor emelkedett a legmagasabbra. Messze vádlói és bírái, az egész rendszer fölé, amelyik az ítéletet megrendelte. És felülemelkedett saját addigi életén, politikai pályáján is, amely nem volt mentes az ellentmondásoktól.
Engedjenek meg egy apró zárójelet a közjogásznak. A Kádár-rendszer hatalmát a szovjet tankok alapozták meg és tartották fenn. Közjogi értelemben azonban a „mártír miniszterelnök” legitimitása is kétséges lehet. Őt sem egy szabad és tisztességes választások eredményeképpen létrejött parlamenti többség, hanem az események, valamiféle spontán népakarat emelte a miniszterelnöki székbe. Őt a vértanúság, a magyar néppel vállalt sorsközösség vállalása legitimálta utólag. Azzal, hogy a végső, a döntő órán nem kért kegyelmet, elutasította a kollaborálásnak még a lehetőségét is a magyar nép szabadságát eltipró erőkkel. Ezzel olyan erkölcsi példaképpé vált, akire mindenki felnézhet, aki akar. Ezért válhatott Nagy Imre a nemzeti egység jelképévé már akkor, amikor még a nevét sem volt szabad jóformán kimondani – hacsak nem azzal a szándékkal, hogy meghamisítsák, besározzák emlékét. Egyike azon keveseknek, akit ma is valamennyi politikai erő magáénak érez. Nagy Imre így lett valamennyiünk hőse: nemzeti hős.
Pedig a kiváló szobor, amely e téren áll, nem olyan alakot mintáz, amilyennek a hőst, a vértanút képzelnénk. Inkább benne van az akadémikus, a szemlélődő, talán tépelődő gondolkodó, a joviális nagyapa. Ettől a kisembertől azonban mégis sokan féltek: halálában többen, mint életében. A Kádár-rendszer magabiztossága, vélt vagy valódi sikerei és népszerűsége csúcsán sok mindent megengedett: társadalomkritikát, a bürokrácia ostorozását, némi kulturális pluralizmust, Kádár-paródiát a TV-kabaréban, a cenzúra lazítását. De volt, amiről ekkor sem lehetett beszélni: 1956 és Nagy Imre szerepe, élete és halála akkor is tabu maradt, amikor a rezsim ereje teljében érezhette magát. A rendszer érezte, hogy a róluk folytatott szabad vita alapjaiban vonná kétségbe legitimitását. Nagy Imre a történelemhez, a nemzethez, a jövőhöz szólt az utolsó szó jogán. Ezért rettegett tőle az a rendszer, amely jeltelen, sírkő nélküli sírját akarta megtenni saját alapkövének.
Ám azoknak, akik ezt akarták, csalatkozniuk kellett. Magyarország nem az általuk óhajtott alapokon született és épült újjá. A történelmet nem lehet előre kiszámítani, még kevésbé valamilyen egységes hatalmi központból irányítani. Egyes történészek a XX. századot rövid évszázadnak nevezik, amely 1914-től, az I. világháború kitörésétől 1989-ig, a kommunista világrendszer és a hidegháború végéig tartott. Ha ez így van, akkor számunkra a Nagy Imre és vádlott társai újratemetése és rehabilitálása a XXI. századi magyar történelem, de mindenképpen egy új korszak kezdete. Jelkép erejű, sorsfordító esemény, amelyre érdemes emlékezni.
Az 1956-os forradalom eltiprása nem csak a szabadság, hanem a jog halála is volt: mindkettő egyszerre esett áldozatul a sortüzekben, a statáriális bíráskodásban, a Vörös Hadsereg tankjaival vívott utcai harcokban. Nagy Imre és mártírtársai újratemetése sem csak a szabadság, hanem a jog újjászületését is jelezte. A koporsókból az új, szabad, alkotmányos Magyarország bölcsője lett. A kommunista rendszer elvetette a jog uralmát, és helyette proletárdiktatúrát, osztályharcot hirdetett. 1989 egyik első nagy követelése a jogállam helyreállítása volt, amely a szabadság, nem pedig valamilyen politikai hatalom, ideológiai irányzat védelmezője. Hazánk hatályos Alaptörvényében ez áll: „Az EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.” (I. cikk. (1) bek.)
Az Alaptörvény egyébként sok olyan eszményt emel az alkotmányos védelem sáncai mögé, amelyeket 1956 is zászlajára tűzött, és amelyekért Nagy Imre végső soron életét adta. Az Alaptörvény Nagy Imrét nem nevezi meg, ám 1956 emlékét magasztos szavakkal kodifikálja. A Nemzeti Hitvallásban ez áll: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”
Tertullianus ókeresztény író tollából származik az alábbi mondás: „Bizonyos vádlók vádjai nekünk dicsőségünkre szolgálnak”. Nagy Imre és mártírtársait titokban, jeltelen sírokba temették a vérbírók és a hóhérok. Ezzel akaratlanul saját rendszerük sírját ásták meg. A kivégzettek pedig rögtön a nemzeti panteonba kerültek. Az 1956-os forradalom és szabadságharc, s ezáltal hőseinek, vértanúinak emléke pedig immár a magyar alkotmányos identitásnak is része. Ez pedig a legméltóbb elégtétel, a legmaradandóbb nyugvóhely számukra.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
(Igazságügyi Minisztérium)