Trócsányi László miniszter 2016. augusztus 19-én az államalapítás ünnepe alkalmából Lendván mondott beszédet. Leirat.

Képviselő Urak, Elnök Urak, Elnök Asszonyok, Nagykövet Asszony, Főkonzul Úr, Egyházi Méltóságok, Tisztelt Ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Spostovani dame in gospodie! Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

Nagy örömmel fogadtam el ezt a felkérést, hogy államalapító Szent István királyunk ünnepén vendégük és az ünnepség szónoka legyek. Magyarország Alaptörvényében három nemzeti ünnepünk van, október 23-a, március 15. és augusztus 20. Ez három különböző ünnep, kettő, amelyik a forradalomról szól, két elbukott forradalomról – március 15-ről, október 23-ról, ahol a szabadságért küzdöttünk. De van egy nemzeti ünnepünk, amelyik nagyon kedves nekünk, az államalapítás. Államalapítás nélkül ugyanis nem lennénk itt. És ez pedig Szent Istvánhoz kötődik. Az Alaptörvényünk preambuluma is mondja, a Nemzeti Hitvallás, eszerint: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.”

Azt gondolom, hogy minden európai országnak megvan az a királya, aki alapította az adott országot, és kereszténység nélkül ma nem lenne Magyarország, ha nem vettük volna föl a kereszténységet akkor. Tehát egy óriási értékről van szó.

Egy ilyen magasztos ünnepen fontos és szükséges, hogy magunk is átgondoljuk az ünnep személyre szóló mondanivalóját, ugyanakkor még szebb és lelkesítőbb, ha másokkal, különösen, ha az anyaország határain kívül élő magyar közösségekkel együtt emlékezhetünk az államunk és nemzetünk létezésében egyedülálló fontossággal bíró államalapításra és Szent István király uralkodására, szellemi örökségére. Ennek a szellemi örökségnek egyik legfontosabb eleme a magyar nemzet egysége.

Beszédemben két dologra szeretnék hangsúlyt helyezni: az egyik a magyar nemzet egysége, a másik pedig Európa egysége. Kezdjük a magyar nemzet egységével.

Az immár öt éves magyar Alaptörvény a nemzet egységét deklarálja határon belül és kívül. A nemzet határokat átívelő egységének megteremtése folyamatos feladatunk, kötelességünk. Ez kezdetben, a rendszerváltás után jött elő, hisz a rendszerváltás előtt – ha szabad így mondanom – elfelejtettük nemzettársainkat, akik a határon kívül élnek. Nem azt mondom, hogy szégyelltük őket, de nem foglalkoztunk velük. S amikor az Alaptörvényt elfogadtuk, illetőleg a rendszerváltás megtörtént, akkor az alkotmányba is betettük, mint sok térségbeli ország, hogy egy bonyolult Közép-Európában élve, ahol határok alakultak így, határok alakultak úgy, szükség van arra, hogy a nemzettestek szót értsenek egymással, kapcsolat legyen egymással. Azt gondolom, hogy ez nem csak Magyarországra igaz, hanem valamennyi európai országra igaz, mert a rendszerváltozás, a szabadság tette lehetővé, hogy gondoljunk arra, hogy mi történik a határokon kívül. Ezt az Alaptörvény is tartalmazza, amikor azt mondja, hogy Magyarországon a magyar állam „felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”. Korábban az volt, hogy felelősséget érez. Az érzés és a viselés között óriási különbség van. A viselés, az azt jelenti, hogy felelősek vagyunk, tehát teszünk is valamit. Az érzés, az sok érzésem lehet, de az érzés, az egy más kategória. Azt gondolom, hogy ezek után fontos törvényeket fogadtunk el, ilyen volt az állampolgársági törvénynek a módosítása, vagy az egyszerűsített honosítás, s örömömre szolgál, hogy szép számmal éltek a szlovéniai magyarok is azzal, hogy magyar állampolgárságot fölvettek, illetőleg a választójog külhoni magyarság számára történő kiterjesztése is fontos volt. Ez egy egységet jelent, a magyar nemzetnek az egységét. 

A magyar nemzet egységének egyik legszebb kifejezési formája, felemelő pillanat, ha az anyaországon belül és annak határain kívül élő magyarok közösen ünneplik meg államalapító Szent István királyunk ünnepét. Ezért vagyok különösen hálás azért, hogy ma Önökkel éppen itt, együtt ülhetem meg a magyarság legszentebb ünnepét.

Ennek a városnak és közös emlékezésünknek több szempontból is szimbolikus jelentősége van. Ünnepeinket mindenki elsősorban magában és a maga módján éli meg, átgondolva újra és újra az ünnep lényegét és a mindenkihez egyenként szóló üzenetét. Ezzel együtt kifejezetten felemelő, ha módunk van közösen is megélni ezt az üzenetet, amely augusztus 20-án, Szent István öröksége fényében, a magyar nemzet egységéről szól, kulturális, nyelvi és közjogi értelemben egyaránt. Az ünnep üzenete azonban ugyanúgy szól az országban, országainkban, térségünkben, sőt egész Európában élő nemzetek sokszínűségben is meglévő egységéről, ezer szállal való összekapcsolódásáról. Talán éppen a két európai uniós tagállam határán fekvő Lendva, mint a muravidéki magyarság szellemi és közéleti központja a legjobb példa erre, ahol honfitársaim között vagyok, és ahol otthon érezhetem magamat.

A nemzet egysége ma Európában csakis az európai nemzetek egységével közösen értelmezhető. A XXI. században, amikor új technológia van, mindenkinek van mobiltelefonja, egy teljesen más korszakban élünk, nyilvánvalóan a távolságok is szimbolikussá válnak. Tehát egy olyan Európában élünk, ahol azt gondoljuk, hogy egységet kell alkotnia Európának. Ez azt gondolom, hogy mindenki elvárása, ne legyen háború, ne legyen az, ami régen volt, francia–német ellentét, és sorolhatnám még az ellentéteket, amik voltak ugye a II. világháború előtt. Ma mindenki békében szeretne élni. Ezt én is így gondolom, a gyermekeim is így gondolják. De ehhez az kell, hogy legyen meg az európai egység. Az egység azonban egy törékeny dolog. Bármelyikünket ért sérelem közvetlenül kihat a másikra. Az egység, és az egységet erősítő sokszínű kulturális-történelmi örökség, majd az európai és keresztény értékrend megőrzéséért tehát folyamatosan küzdeni kell. Ne gondoljuk azt, hogy az egység egy természetes, velünk járó tényező. Egymást meg kell hallgatni, egymást segíteni kell, egymást támogatni kell, bízni kell egymásban. A közös értékeket veszélyeztető jelenségekkel szemben együttesen kell fellépni és határozottan. Tehát van feladatunk, itt Szlovéniában, magyaroknak és szlovénoknak, vagy Magyarországnak és Szlovéniának egyaránt. Ne feledjük el, hogy rengeteg veszély fenyegeti ezt az egységet. E körbe tartoznak a globalizáció kihívásai, a gazdasági nehézségek, a válságok, az egyre inkább terjedő közöny, ami nagyon fontos dolog, különösen pedig a nem is oly távoli háborús konfliktusok, a nemzetközi terrorizmus jelentette globális fenyegetés, valamint a napjaink közös, keresztény értékeken alapuló Európáját, polgárainak biztonságát ugyancsak fenyegető migrációs válság. Ezekre a kihívásokra csakis közös, aktív és hatékony cselekvéssel, az egység megerősítésével találhatunk hatékony és hosszú távú megoldást.

A magyar–szlovén határhoz oly közel fekvő Lendván nem feledkezhetünk meg például – hogy csak az egyik legfontosabbat említsem –, közös schengeni vívmányaink, a belső határok nélküli Európánk és a biztonságunkat garantáló külső európai határok védelméhez fűződő kiemelkedő közös érdekünkről. A belső határokat ma még többnyire könnyű átlépni, mert lényegében észrevehetetlenné váltak. Bár nem jó jel, amikor Ausztria és Magyarország között húsz kilométeres kocsisor áll, kamionok állnak egyik oldalon és a másik oldalon. Ezek nem jó jelek. Szeretnék olyan Európában élni, ahol a belső határokat úgy tudjuk átjárni, hogy észre se vesszük, hogy átléptünk az egyik országból a másik országba. Tehát úgy gondolom, hogy vannak veszélyek. A veszélyek között tartom, mint említettem, a migrációs nyomást, amelyik óhatatlanul is veszélyezteti a határok szabad átjárhatóságát. Egyes határátkelőinknél, ahogy már említettem, ismét kilométeres autósorok állnak. Azért az el kell, hogy gondolkoztasson valamennyiünket.

Mi azonban ragaszkodunk a határok nélküli Európa eszméjéhez és gyakorlatához. A schengeni vívmányok, egyesült és határok nélküli Európánk soha nem látott nyomás alatt állnak immár több mint egy éve. A tömeges bevándorlás, a folyamatosan létező és minden bizonnyal még hónapokig, évekig fenyegető migrációs válság rendkívüli kihívást jelent közös európai és keresztény értékeink, az európai polgárok biztonságának megőrzése, védelme tekintetében.

A rossz vagy erőtlen, következetlen döntések, a leginkább érintettek véleményét figyelmen kívül hagyó, a tagállamok egyenjogúságát és a hatáskörök megosztását, egyszersmind a tagállamok szuverenitását tiszteletben tartó szubszidiaritás elvének sérelmével történő európai döntéshozatal, a válság, illetve az ehhez kapcsolódó folyamatok lényegének megértését nélkülöző, a hatékony és hosszú távra megoldást kínáló válságkezelés elmulasztásának veszélye súlyos felelősséget ró a döntéshozóra. Határainkat védeni, a biztonságot szavatolni kell, és mielőbb meg kell szüntetni elsődlegesen a válság okait. A válság okai között tartom a háborúkat is, amelyet ma vívnak és ahol valóban nagyon nehéz helyzet van, s azt gondolom, hogy valamennyi országnak felelőssége van, elsősorban a nagyhatalmaknak, hogy mi történik és a háború be fog-e fejeződni vagy nem távolabbi vidékeinken.

Az európai népeknek és intézményeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy segítsenek véget vetni a terrorizmusnak és azoknak a háborús viszonyoknak, amelyek emberek tömegeit kényszerítik arra, hogy elhagyják hazájukat és Európa felé vegyék útjukat.

Ez Magyarországnak, Szlovéniának, a magyarságnak és valamennyi európai nemzetnek, az Európai Unió egységes közösségének is alapvető érdeke. A válságok, és az azokra keresett közös megoldások is összekapcsolnak minket, szorosabbra fűzhetik kapcsolatainkat. Ez megmutatkozik Magyarország és Szlovénia egyéb területeken is kiválónak mondható együttműködésében is. E kapcsolatok milyensége alapvető fontossággal bír, kihatással lehet a szlovéniai magyarság helyzetére, anyaországgal ápolt kapcsolatainak további fejlődésére is. A kétoldalú kapcsolatok és a külhoni magyarság iránt viselt alkotmányos felelősségünk körében nagyra értékeljük a szlovén állam törekvéseit a helyi magyarság támogatására, kollektív jogainak biztosítása érdekében és folyamatosan nyomon is követjük e jogok fejlődését, mindennapi érvényesülését, implementációját. Mindig lehet jobb.

Ma találkoztam Goran Klemenčič igazságügyi miniszter barátommal, mondhatom, hogy barátom, egy nagyon jó együttműködést alakítottunk ki évek óta, s mondtam, hogy ahogy számunkra, a Magyarországon lévő szlovénok egy értéket jelentenek, ugyanígy értéket jelentenek Szlovénia számára az itt élő magyarok. S ezt szoktam volt mondani: small is beautiful. Tehát igenis szükség van arra, hogy mi támogassuk a Magyarországon élő szlovénokat, itt van a szószólójuk, akit külön köszöntök, és úgy gondolom, hogy fontos, hogy ők is otthon érezzék magukat Magyarországon, megkapják azokat a jogokat, amire szükségük van, és fejleszthessék az anyaországhoz való kapcsolataikat.

Szeretnénk, ha ez a hozzáállás terjedne egész Európában. Az Európai Unió mottója az „egység a sokszínűségben”. Az egység és sokszínűség dialektikájának nem csak a nemzetállamok és az Unió bonyolult viszonyában, hanem a nemzetállamok és a nemzeti kisebbségek síkján is érvényesülnie kellene. Az európai integráció intézményeit létrehozó egyezmények szűkszavúak a nemzeti kisebbségeknek juttatandó autonómia-formákkal kapcsolatban. Nem írják elő, de nem is tiltják ezeket. A magyar kormány mindig küzdeni fog azért, hogy a nemzeti kisebbségek autonómia-törekvéseinek megszülessen, vagy megerősödjön az európai uniós vagy Európa Tanács-i alapja. Ezt nem csak a magyarságért tesszük, hanem valamennyi nemzeti kisebbségért. Addig is a gyakorlat megváltoztatására törekszünk, egyfajta „legnagyobb kedvezmény elve” szerint: a magyarok mindenütt gyakorolhassák a bármely más ország gyakorlatában már garantált egyéni és közösségi jogaikat. Ennek elérésére nincs más eszközünk, mint a baráti párbeszéd, és a példaadó gyakorlatok felmutatása. Ilyennek tekintjük a szlovéniai példát is.

Az országainkat, nemzeteinket, nemzeti és európai egységünket fenyegető veszélyekre adandó válaszok közös megtalálásán, illetve egymás országaiban élő nemzetrészeink támogatásán túl, összeköt bennünket a határokat figyelembe nem vevő közép-európaiságunk is. Lendván megvan minden, ami otthonossá teszi ezt a várost a magyar és bármilyen közép-európai látogató számára. A főtéren álló Szent Katalin templom, a Szent István szobor – amely mellett állunk –, a Fő utca cukrászdái és kávéházai, a termálfürdő… A határon túli magyarlakta városokban az ember mindig számba veszi, hogy az adott vidék mit, kit adott a nemzetnek. Kevesen tudják, hogy Zala György, a millennium nagy szobrásza, a budapesti Hősök tere emlékművének fő tervezője és alkotója is ebben a városban született.

Van a magyar nyelvben egy nehezen lefordítható kifejezés: „békebeli”. Az I. világháború után született ez a kifejezés, és arra utal, hogy az I. világháború véget vetett annak a világnak, amelynek eltűnése néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnt. Ma ez a szó azt jelöli, ami polgári jólétet sugárzó, megbízható, békés, esztétikus, udvarias, elegáns, ami őrzi mindazt, ami múltunkban, történelmünkben jó és szép volt. Lendva effajta békebeli város számomra. Mindez nem zárja ki a korszerűséget, sőt: alapja lehet annak.

A történelem azonban nem áll meg akkor sem, amikor a kortársak azt hiszik. Egy világ vége nem azonos a világvégével. Az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlott. Nemzetállamok alakultak ki, amelyeket egyre nehezebben átjárható határok választottak el egymástól. A múlt század közepén, 1950 körül Lendva, a szlovéniai magyarság és Felsőszölnök, a magyarországi szlovén közösségek központja között Európa egyik legszigorúbban őrzött határa, vasfüggöny húzódott. Azt, ami korábban egy test, egyfajta corpus unum volt, felszabdalták. De ez a természetellenes állapot nem tarthatott sokáig. Az egység helyreállt.

A schengeni rendszer révén e két ország között ma olyan akadálytalanul lehet közlekedni, mint azt korábban csak egyes nyugati országok, például az egykor ezért irigyelt Belgium és Hollandia között tapasztalhattuk. Beszélni kell arról is, hogy nem mindenütt uralkodnak békebeli állapotok. Sok helyen háború van a világban. Nem is olyan messze határainktól. Újfajta, a vallási fanatizmus ihlette terrorizmus tette be lábát, miután másutt már régóta rengeteg szenvedést okoz. Erre választ kell adni. Szolidaritást kell vállalni az áldozatokkal, megtámadottakkal. Nem ünneprontás, ha elmesélem, hogy a legutóbbi nemzeti ünnepi felkérés, amelynek eleget tettem, július 14-én volt a budapesti Francia Intézetben. Ott arról beszéltem, hogy a terrorizmus milyen veszélyeket jelent, július 14-én 18 órakor mondtam a Francia Intézetben. Aznap este, néhány órával később történt a szörnyű kamionos merénylet Nizzában, éppen a francia nemzeti ünnepet önfeledten ünneplő emberek ellen. A terrorizmus emberéleteket olt ki. Ám valódi célja nem más, mint elpusztítani eszményeinket, európaiságunkat, közös értékeinket, végső soron emberségünket.

A szlovéniai magyarság nem nagy létszámú, mint hallottuk. Talán épp ezért pótolhatatlan értéket jelent a magyar nemzet egésze számára. A történelmet nem elsősorban számokkal írják. A többségnek szüksége van a nemzeti kisebbségekre, és a határon kívüli nemzettársaira egyaránt. A sokszínűség ugyanis egyazon nemzet ugyanazon nyelven beszélő tagjai között is jelen van. Aki ezt nem látja, maga is a szélsőségesség számára készíti elő a talajt. Szalatnai Rezső, a felvidéki magyarság egyik nagy gondolkodója írja Kisebbségben, igazságban című esszégyűjteménye előszavában: „Az emberiesség naggyá teszi a kis nemzetet, s a nemzeti kisebbséget.” A szent istváni gondolat egy modern követőjének szavai ezek. Ma gyakran hivatkozunk keresztény örökségünkre. A kereszténységet azonban nem elég deklarálni, azért cselekedni kell, annak értékeit minden erőnkkel védeni kell. Augusztus 20-án pedig újra és újra el kell gondolkodnunk azon, mit jelent keresztény országnak, keresztény nemzetnek lenni. Nem először idézem ezen az ünnepen Szent István király Imre herceghez intézett Intelmeinek alábbi sorát: „Semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. S mondjam azt, hogy Antall József is mit mondott: azt, hogy Európában még az ateista is keresztény.

Az alázat nem könnyű erény, de a kereszténység – sőt, az emberség – sine qua nonja. E nélkül nincs barátság a népek, nemzetek között, amelyre pedig nagyobb szükség van most, mint valaha.
Szlovénoknak és magyaroknak, kisebbségnek és többségnek szükségünk van egymásra itt, a Muravidéken, a Duna medencéjében, Közép- és egész Európában. Szükségünk van Európára, és Európának is szüksége van ránk. Nem vagyunk sokan. Mégis nagyon sok múlik rajtunk: együttműködésünkön, barátságunkon.

Köszönöm a meghívást és megtisztelő figyelmüket!

(Igazságügyi Minisztérium)