Trócsányi László igazságügyi miniszter részt vett és beszédet mondott 2016. február 10-én Zumbok Ferenc emléktáblájának felavatásán Zalaegerszegen. A miniszteri beszéd leirata.

Tisztelt Anikó asszony, Elnök úr, Elnök asszony, Polgármester úr! Hölgyeim és Uraim, Kedves Kollégák, Barátaim!

Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, mint igazságügyi miniszter, hogy egy ilyen jeles személyiség emléktáblájának avatásán szólhatok. Némi elfogódottsággal is jár számomra, mert Márta asszony és a Zumbok család tagjai is jelen vannak, akiket külön is szeretnék köszönteni.

A megjelent vendégek önmagában is jelzik számunkra, milyen jelentősége volt és van Zumbok Ferenc életének és művének. Mutatja, milyen megbecsülésnek örvend ma is ez a kiváló jogász, aki sokoldalúságával is kitűnt a jogászok között.

Zumbok Ferenc ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik a rendszerváltás idejére jutott el alkotóereje teljére. Nem opportunizmusból, hanem morális és intellektuális tisztességből ismerte fel idejekorán, hogy az ún. szocializmus megbukott. Felismerte, hogy a piacgazdaság, a szabadon alakuló és működő gazdasági társaságok, a cégek világa jön el. Ennek az új világnak azonban újfajta jogrendszerre és újfajta igazságszolgáltatásra volt szüksége. Rendszerváltozásra volt szükség, a rendszerváltozást pedig irányítani, kormányozni kellett. Ide teremtő emberek kellettek, akik úgy tudtak rendszert alkotni és rendet tenni, hogy azzal egyszersmind a hőn áhított szabadság ügyét szolgálják. Zumbok Ferenc civilisztikai kollégiumvezetőként cégbíró, és cégbírósági vezető is lett, egyik emblematikus alakja a gazdasági társaságok jogának. Ezzel kiérdemelte a „Cégpapa” becenevet. Ez a Nóti Károlyt vagy Rejtő Jenőt idéző becenév valami komolyabb dologra utal. A demokratikus Magyarország esetében nem szokás alapító atyákról beszélni. Pedig a folyamathoz, az alkotmányos, társadalmi, politikai átmenethez olyan emberekre volt szükség, akik rendelkeztek a családfőkre jellemző teremtő és rendteremtő képességgel. Zumbok Ferenc előbb Zalaegerszegen, majd a fővárosban tett rendet a Cégbíróságon. Hét hónapig tartott erre szóló megbízatása: ez alatt az idő alatt az ügyintézési határidő három évről három hónapra csökkent. Ez mindent elmond. A közhiedelemmel ellentétben azonban a jó szervezőnek nem elég szigorúnak, hanem barátságosnak is kell lennie. Mindenki számíthatott rá – ezért számíthatott ő is sokakra. Vendégszerető, jókedvű ember volt. Ezért engedhette meg magának, hogy szókimondó legyen, ami a szívén, az a száján. Jellemző rá, mint ahogy már hallottuk: az informatikai forradalom már pályája delelőjén érte őt, de felismerte ennek jelentőségét a jog, az igazságszolgáltatás és a cégnyilvántartás számára, és beletanult. Igazi integratív személyiség volt. Ehhez járult a természet szeretete; szívesen töltötte szabadidejét őrségi tanyáján. Nem csak a szellemét, hanem testét is művelte: sportember volt mint ahogy hallottuk, barátaival evezős túrákon is sokszor vett részt. Legalább ennyire fontos volt jó ízlése és jó humora. Hivataláért és pozíciójáért sohasem kuncsorgott. A feladat azonban mindig kereste őt, és sohasem kellett messzire mennie, mert ő állt elébe.

Jó ízlésének köszönhetően nem csak a jog, az igazságszolgáltatás világában alkothatott maradandót. A jogásztársadalomnak rendkívül megbecsült tagja volt. De nem csak mi, jogászok fogunk rá emlékezni. Zumbok Ferencnek kormánybiztosként része volt két olyan épület helyreállításában, amelyeknek kultúrtörténeti, vagy egyszerűen történeti jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. Az ő nevéhez fűződik most már örökre a Sándor-palota, a köztársasági elnöki hivatal berendezése. Az épület a háborúban berendezésével együtt elpusztult. Újjá kellett tervezni, vagy inkább újraálmodni, teremteni. Avatott kézzel nyúlt hozzá, és beleadta a szívét. Ezt láthatja a nagyközönség is, akinek lehetősége van a legfőbb közjogi méltóság hivatalát időről időre megtekinteni.

Hasonló jelképet hordoz a Várkert Bazár sorsa. Ezt nem bomba pusztította el, hanem az enyészet, amelynek átengedték, mígnem a nemtörődömség, a kulturális értékeink és emlékeink iránti közöny mementójává lett. Büszke vagyok rá, hogy éppen ennek a kormánynak a hivatali ideje alatt született újjá ez a szinte meseszerű épületegyüttes. Zumbok Ferenc az építkezést kormánybiztosként felügyelte, de jóval többet tett ennél: megint csak álmodott. Az eredmény az építményeknek, tereknek, felületeknek olyan együttese, amely nem egyszerű helyreállítás, hanem a múltba oltott jövő.

Saját bevallása szerint azonban szíve csücske az Esterházy-kastély megújítása volt, amelyet szintén kormánybiztosként irányíthatott. Egy emberről többet mond az, hogy minek tud örülni annál, mint hogy min szomorodik el. Ő akkor érzett – szavai szerint „borzongató” – örömöt, amikor a megszépült kastélyban úgy hallotta először Haydn muzsikáját felcsendülni, ahogyan az 230 évvel korábban szólhatott.

Jó humorú és erős hitű ember volt. A budapesti Szent István bazilikában búcsúztattuk, de itt, Zalaegerszegen temették – ide tartozott, a főváros csak kölcsönbe kapta őt. A gyászszertartáson nem csak a jogásztársadalom szinte egésze képviseltette magát, hanem a teljes közélet is.

Zumbok Ferenc sikeres életút végén távozott – mondhatnánk. De mi a siker? Nem tudjuk, csak azt, hogy milyen: múlandó. Mondjunk hát inkább gyümölcsöző életet. Ebben rejlik az alkotó ember titka: nem csak önmagát, hanem a közösséget akarja táplálni gyümölcseivel, amelyek így maradandónak bizonyulnak. Mindez nehezen lett volna elképzelhető olyan társ nélkül, mint felesége, Márta asszony. Mindazért, amit férje tett a közjóért, neki, Márta asszonynak is jár az őszinte köszönet, hála, amelyet a kormány nevében szeretnék most kifejezni.

Beszédem elején kiváló jogászként méltattam Zumbok Ferencet. De talán sikerült érzékeltetnem, mi minden egyéb is volt ezen felül.

A bécsi kapucinus kriptában, a Habsburg uralkodók hagyományos temetkezési helyén különös szertartás alakult ki. Amikor az uralkodó vagy trónörökös koporsóját kísérő gyászmenet a bezárt kapu elé ér, akkor a szerzetes kiszól: „Ki kér bebocsátást?” Mire a gyászmenet élén álló az elhunyt uralkodó neve után összes címét felsorolja: osztrák császár, magyar, cseh és horvát király, toszkán nagyherceg, pármai herceg, és még ki tudja, mi minden. Mire a szerzetes visszaszól: „Nem ismerjük!”. Akkor már csak a legfontosabb címeivel jelölik az elhunytat: császár és király... „Nem ismerjük. Ki kér bebocsátást?” – hangzik fel bentről újra. Harmadszor már ezt a feleletet adják: „Egy szegény bűnös”. „Akkor hát jöjjön be” – szól a kapus, és megnyitja az ajtót.

Mert a végén csak ez számít: embervoltunk, emberségünk. És ezzel szeretném a méltatást befejezni. Zumbok Ferenc kiváló ember volt. Amikor világra jövünk, a világot valamilyen állapotban találjuk. A kérdés az, hogy tudunk-e úgy és azért élni, hogy jobb állapotban hagyjuk itt, mint ahogyan találtuk. Zumbok Ferencről az utókor, családtagjai, tisztelői, barátai, Zalaegerszeg városa az emléktáblával most talán ezt akarják kifejezni: ő életében és életével eredményesen fáradozott azért, hogy a világnak ez a része, amit úgy hívnak: Zalaegerszeg, Budapest, Magyarország, jobb hely legyen, mint amilyen őelőtte volt.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

(Igazságügyi Minisztérium)