Az Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE) díszdoktorává avatták Trócsányi László igazságügyi minisztert az Ukrajna és Magyarország közötti tudományos együttműködés fejlesztése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséül 2016. október 18-án Ungváron. A miniszter ünnepi beszédének leirata.
Tisztelt Rektor úr! Tisztelt Dékán urak! Tisztelt Egyetemi Tanács! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megtisztelő számomra, hogy a mai napon – az Egyetem születésnapi ünnepségén – az Ungvári Egyetem díszdoktorává avatnak. Az alkotmányjog professzoraként ma nem is kívánok másról szólni Önökhöz, mint arról, hogyan is változnak a hagyományos alkotmányjogi koncepciók, milyen vonzata van ennek a jogalkotók és jogalkalmazók számára.
A nemzeti jogrendszereket – az Európai Unióban úgynevezett tagállami jogokat – ma már egyre kevésbé tekinthetjük önálló szigeteknek, amelyek alapvetően csak saját hagyományaik alapján alakultak ki. Olyan sok szállal kötődnek egyéb jogrendszerekhez, hogy inkább korallzátonyok, amelyek többnyire érzékenyen reagálnak a környezet változásaira, az onnan érkező behatásokra.
A kor egyik legnagyobb kihívása az, hogy valójában új tartalmat kapnak a régi fogalmak, s ez a jelenség valamennyi államra igaz. Nemcsak az alkotmányozási tárgykörök bővülnek folyamatosan, hanem átalakul a hagyományos doktrínák tartalma is, és az alkotmányjognak új jelenségekkel kell szembenéznie. Mindenekelőtt, tisztelt Hölgyeim és Uraim, vegyük górcső alá a szuverenitás fogalmát!
Egy adott állam akkor tekinthető szuverénnek, ha külső kapcsolataiban önállóan tud cselekedni, más országok elismerik az adott országot önálló államnak. Az államiság hagyományos feltétele az ún. szuverenitás-triász; tehát, hogy az adott ország rendelkezzék területtel, a területhez köthető lakossággal és főhatalommal. Amennyiben valamelyik feltétel hiányzik, akkor nem beszélhetünk önálló államról. Vannak különleges esetek, mint például Ukrajna egykori státusa a Szovjetunióban, és vannak olyan esetek, amikor egy ország tényleges szuverenitását az ország területének egy részén elveszíti. Erre utal a magyar Alaptörvényben meghatározott két dátum is. Magyarország 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától (tehát a népszuverenitás eszmei és tényleges újjáéledésétől) kell számítani. Ugyancsak az Alaptörvény rögzíti, hogy Magyarország független, demokratikus jogállam. A belső szuverenitás kifejezés arra utal, hogy a közhatalom forrása a nép, az alkotmányt a nép választott képviselői útján fogadja el.
A szuverenitás azonban nem abszolút fogalom. Egy föderatív államban a szuverenitás belső oldala kettéválhat, bizonyos kérdésekben a föderáció vagy föderatív egységek rendelkeznek kizárólagos hatáskörrel. Belgiumban Flandria és Vallónia megosztoznak a belső szuverenitásból eredő jogosítványokon, így pl. a szövetségi állam illetve a régiók, közösségek által megalkotott jogszabályok egyenrangúak. Noha a szövetségi állam nemzetközi kapcsolataiban önálló egységként, szuverénként jelenik meg, mégis egyre gyakoribb, hogy egy adott szövetségi állam belső egysége igyekszik nemzetközi kapcsolatait önállóan megjeleníteni. Számos fogadó országban a belga nagykövetség mellett Flandria, Vallónia és Brüsszel főváros saját képviseletet nyitott, Québec önálló képviselettel rendelkezik Franciaországban, és egyes német tartományok az Európai Unió intézményei mellett saját „lobbi-feladatokat ellátó” képviseletet működtetnek. Az unitárius államban ilyen típusú szuverenitás-megosztásra nem kerül sor, de sajátos helyzetek itt is előfordulhatnak. A magyar Alaptörvény például rögzíti, hogy Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem abszolút a szuverenitás-fogalom már csak azért sem, mert a hatalomgyakorlás során figyelembe kell venni a nemzetközi jog általános elveit, szabályait, valamint a szupranacionális szervezetekhez való tartozásból eredő nemzetközi kötelezettségvállalásokat. Európában elsősorban az Európai Unióhoz valamint az Európai Tanácshoz való tartozás az, amely kihat a nemzeti szuverenitásra, annak gyakorlására. Nem véletlen, hogy a tagállamok nemzeti alkotmányaikban utalnak is az Európai Unióhoz való tartozásból eredő következményekre, ún. integrációs vagy Európa-klauzulák keretében.
A nemzeti szuverenitást, ha nem is korlátozzák, de erősen befolyásolni tudják a különböző nemzetközi szervezetek nem kötelező jellegű ajánlásai (soft law), a nem kormányközi szervezetek felhívásai. Hatással van a szuverenitásra egy adott ország pénzügyi eladósodottsága is, amennyiben a hitelezők (pl. IMF, Világbank) ezáltal olyan eszközök birtokába kerülnek, amelyeken keresztül – főként a már említett nemzetközi politikai nyilvánosságon át – képesek „irányítani” egy ország belső mozgásterét, a nemzeti parlamentnek a hitelezők előírásai szerint kell döntéseit meghoznia.
A szuverenitást abban az értelemben, hogy egy ország szabadon hozhat döntéseket, maga az alkotmány is tudja korlátozni, azaz önkorlátozás magában az alkotmányban is szerepelhet. Örökérvényűségi (örökkévalósági) klauzulákkal elő lehet írni, hogy az alkotmány valamely cikkeit az alkotmányozó nem változtathatja meg. Franciaországban a köztársasági államforma megváltoztathatatlan, Németországban az Alaptörvény olyan változtatása, amely a Szövetség tartományokra való felosztását, a tartományok alapvető közreműködését a törvényhozásban vagy az 1. és a 20. cikkekben megállapított alapelveket érintené, nem megengedett. A magyar Alaptörvény ilyen önkorlátozó örökklauzulát nem ismer, ezért is helyezkedhetett az Alkotmánybíróság arra az álláspontra, hogy az alkotmánymódosításokat tartalmi szempontból nem – csak formailag – vizsgálhatja felül. Létezik viszont az alkotmányjogi dogmatikában az alkotmányos mag, az alkotmányos identitás fogalma, és a múlt hétfőn – a migrációval kapcsolatos népszavazás folyományaként – benyújtott Alaptörvény-módosítás is ezt a fogalmat használja. Az alkotmányos identitás és a nemzeti identitás fogalmak alkotmányjogi értelemben ma még nem kristályosultak ki, ám jelentőségük egyre nő: előbbit az országok maguk határozzák meg, és térnyerése annak köszönhető, hogy sokszor a szuverenitást felváltó fogalommá vált; utóbbit pedig maga az Európai Unióról szóló szerződés tartalmazza, amely kimondja, hogy az Unió tiszteletben tartja tagállamai nemzeti identitását. Ez egyébként nem is lehet másként, hiszen „amikor a tagállamok a szuverenitásukból fakadó hatáskörök egy részét vagy annak gyakorlását átruházták a közösségi (uniós) szervekre, nem mondtak le államiságuk, szuverenitásuk és függetlenségük lényegéről, államrendjük alapjainak szabad meghatározásáról. A tagállamok megtartották alkotmányuk azon alapelvei feletti szabad rendelkezési jogukat, amelyek nélkülözhetetlenek az államiság, az alkotmányos identitás fenntartásához.” Magyarországon az ezen alkotmányos identitás iránti igényt erősítették meg a választópolgárok azáltal, hogy soha nem látott mértékben álltak ki amellett, hogy a magyar Országgyűlés hatáskörét e tekintetben senki ne vonhassa el. A népszavazás kapcsán azonnal el is érkeztünk a következő megvizsgálandó alkotmányjogi fogalomhoz, a demokráciához, hiszen a népszavazás maga a demokrácia egyik alapintézménye.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Különös jelentőséggel bír az alkotmányos állam fogalmi elemeként emlegetett demokrácia szó/eszme, amelyet szinte valamennyi ország alkotmánya tartalmaz. A demokrácia is több dolgot foglal magában. Beszélhetünk közvetlen és képviseleti demokráciáról, de a demokrácia szót használjuk, amikor a hatalomgyakorlás módját határozzuk meg. Kérdés, hogy a nemzeti alkotmányok által használt demokrácia kifejezések mögött milyen tartalom húzódik meg. Azokat az országokat tekinthetjük európai értelemben vett demokráciáknak, amelyekben szabad választások alapján biztosítják a népképviselet létrejöttét, elismerik a hatalommegosztás elvét, az alapjogok érvényesülnek, az alkotmányosság garanciarendszere kiépül, a közigazgatás működése felett bírói kontroll van, stb. Azt is mondhatjuk, hogy demokratikus hatalomgyakorlás értékek tiszteletben tartása útján valósulhat meg.
A demokratikus hatalomgyakorlás a „nép uralmát” jelenti, a végső legitimációnak a néptől kell származnia. A többségi demokráciára épülő rendszerekben joggal vethető fel, hogy „tévedhetetlen-e” a nép? Vitathatatlan, hogy a legitimáció csak a néptől származhat. De ha a nép hibázhat, akkor kinek áll jogában a nép képviselőinek döntését korrigálni, hatályon kívül helyezni és minderre milyen legitimációval kerül sor? Nemzetközi és nemzeti színtéren is sor kerülhet a többségi elv alapján meghozott döntések felülvizsgálatára. Kérdés, hogy a biztos legitimációval rendelkező többségi demokrácia miként viszonyul a sokszor bizonytalanabb legitimációval rendelkezők kritikájához?
A többségi demokrácia mellett egy újfajta demokrácia fogalom is megjelent: a részvételi demokrácia (démocratie participative). Ennek tágan értelmezett fogalmába beletartozik a nemzetközi tanácsadó szervek (pl. Velencei Bizottság), nem kormányzati szervek (nemzetközi és nemzeti emberi jogi testületek), valamint a nemzeti szinten tevékenykedő független szakértői tanácsok tevékenysége, melyek – a nemzeti szintek vonatkozásában a szubszidiaritás elve értelmében – igényt támasztanak arra, hogy részt vegyenek a döntéshozatalban, illetve a többségi demokrácia kontrolljában.
Ne feledjük azonban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a részvételi demokrácia ilyen közreműködő szerveinek jogi legitimációja kisebb, mint a többségi demokratikus szerveké, mindazonáltal komoly politikai erővel rendelkeznek, és alkalmasak arra, hogy a többségi demokrácia döntéseit befolyásolni tudják. A többségi demokrácia és a részvételi demokrácia egymáshoz való viszonyában alapvető kérdés, hogy melyik miként akar a másikra hatni. A többségi demokrácia akkor működik jól, ha bevonja a hatalomgyakorlásba a részvételi demokrácia szerveit, de kialakulhat olyan helyzet is, amikor a részvételi demokrácia szervei „blokkoló kisebbségként” kívánják akadályozni a többségi akarat megvalósítását.
Amennyiben a részvételi demokrácia totálisan a többségi demokrácia teljes ellensúlyának képzeli magát, úgy az szembehelyezkedik a parlamentáris demokrácia eszméjével. A parlamentáris rendszerben a többségi demokráciának elsősorban korlátai, ellenőrei és nem ellensúlyai vannak. A két szó között tartalmi különbség van: az ellensúly legalább ugyanolyan erős akar lenni, mint az az entitás, amelynek ellensúlyaként működik, a korlát azonban határokat jelöl meg, amelyeket többség nem léphet át. Álláspontom szerint a gyengébb legitimációjú részvételi demokrácia csak korlátja lehet a többségi demokráciának. A magyar Alaptörvény elfogadása kapcsán a két szempontrendszer frontális összeütközésének lehettünk tanúi.
Tisztelt Hallgatóság!
A demokrácia kérdése megjelenik az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában is. Az Unió a tagállamok szerződéses keretein nyugszik, legitimációja a szerződő államok akaratától függ. Az Európai Unióról szóló szerződés (továbbiakban: EUSz.) 2. pontja lefekteti, hogy az Unió a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, az emberi méltóság ¬– ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait –¬ tiszteletben tartásának értékein alapul. Ehhez képest megállapítható, hogy egyedül az Európai Parlament az a szerv, amelynek demokratikus alapjai vannak, legitimációja választásokon nyugszik, elveikben az európai népakaratot kívánja kifejezésre juttatni. Az Európai Parlament azonban nem tekinthető ugyanolyan törvényhozó testületnek, mint a nemzeti parlament. Ezt a német alkotmánybíróság is megerősítette, amikor eltörölte az európai parlamenti képviselők megválasztásához szükséges 3%-os választási küszöböt.
Az európai népakarat kifejeződését csak korlátozottan tudja megtestesíteni a nem túl magas részvétellel megválasztott európai parlamenti képviselők összessége. A szerződések ratifikációját a tagállami parlamentek végzik el, sok esetben a nemzeti alkotmány módosítását követően. Abban az esetben pedig, ha egy országban a közvetlen demokrácia eszköze, népszavazás útján történne az európai szerződés ratifikációja és a népszavazás eredménye nemleges eredményt hozna, akkor két lehetőség van: a népszavazást addig ismételtetik meg az adott országgal, amíg a tévedésben lévő nép¬ a számára kicsit „kozmetikázott” szerződést jóvá nem hagyja (Írország), vagy az el nem fogadott szerződést tartalmi változtatással látják el (Lisszaboni Szerződés). Nem véletlen, hogy a demokratikus deficittel küzdő Európai Unió lényeges dokumentumai kidolgozásánál igyekeznek egyre jobban bevonni a részvételi demokráciát, bár nagy sikereket ez a törekvés még nem eredményezett.
Engedjék meg, hogy néhány szót szóljak a hatalommegosztásról is! A hatalommegosztás elve történetileg azt célozta, hogy az állami hatalom ne egy kézbe összpontosuljon, a hatalmak egymást ellenőrizzék. Az uralkodó alkotmányjogi nézet alapvetően az egyéni alapjogok szempontjából vizsgálja a hatalommegosztást, a korlátlan államhatalom képes mindent megtenni alattvalóival, szükség van a hatalom moderálására, ellenőrzésére. Egy ezzel szemben álló nézet már nem a hatalommegosztást tekinti a legfontosabb kérdésnek, hanem az állam hatékony működésére helyezi a hangsúlyt, a gyenge állammal szemben az erős állam képes védelmet nyújtani a polgárainak, a gyenge állam nem képes a globális problémákból eredő állami feladatokat teljesíteni.
A hatalommegosztás, mint a törvényhozó és végrehajtó hatalom elhatárolása, mára valóban fiktívvé vált. A modern és centralizált módon működő politikai pártokon alapszik a kormányalkotó parlamenti többség. A végrehajtó hatalom feletti parlamenti ellenőrzést legfeljebb az ellenzékhez tartozó képviselők érzik feladatuknak, a kormánypárti képviselők fő szabály szerint a kormány védelmezésére rendezkednek be. Ez egyaránt érvényes mind az ex ante mind az ex post típusú parlamenti ellenőrzésre. Minderre tekintettel a politikai hatalom egyesüléséről is beszélhetünk, amelynek túlsúlya minden országban kimutatható.
A hatalommegosztás rendszerében a politikai hatalom összefonódása következtében a bírói hatalom rendkívüli módon felértékelődik. A rendes bíróságok, alkotmánybíróságok, az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Bíróság közötti dialógus folyamatos, az összehasonlító jog segítségül hívásával a bírói döntések egymásra hatással vannak, a bíróságok egymásnak segítséget is nyújtanak. Az Alaptörvény elfogadása kapcsán jól észlelhető volt, hogy a bírói hatalom képviselői milyen aggodalommal figyelték az alkotmányozást, valamint az igazságszolgáltatást, alkotmánybíráskodást érintő jogszabályok elfogadását.
A bírói hatalom felértékelődése világjelenség. Összefüggést mutat az alapjogok szerepének megerősödésével, a bíró az, aki az alapjogok megvalósításának legfőbb védelmezője. A bírói hatalom és politikai hatalom eltérően vélekedhetnek a jogról, másként ítélhetik meg a közérdek fogalmát. A politikai hatalom ezért gyakorta jogszabályalkotással igyekszik a bírói hatalom joggyakorlatát az általa helyesnek vélt irányba terelni. Ilyen nyílt összeütközésre került sor pl. Franciaországban, ahol a versailles-i Fellebbviteli Bíróság megtagadta egy olyan törvény alkalmazását, amelynek elfogadásakor a törvényhozó célja az volt, hogy a bíróság által korábban alkalmazott joggyakorlatot felülírja. Az alkotmánybíróságok pedig az alkotmányban expressis verbis meg nem jelenített alapelvekre hivatkozva, kiterjesztő alkotmányértelmezéssel a politikai hatalom mozgásterét tudják korlátozni.
Az igazságszolgáltatás szervezeti felépítése, a bíróságok igazgatása, az alkotmánybíróságra vonatkozó szabályok ezért alapvető fontosságúak egy demokratikus társadalomban. A bírói függetlenség azonban nem jelenti automatikusan az igazságszolgáltatási szervezet teljes autonómiáját is. A bírói hatalom és a politikai hatalom közötti kapcsolatrendszer – mint érzékelhető – rendkívül kényes. Amennyiben a bírói hatalom valóságos ellensúlya a politikai hatalomnak, akkor a bírói kormányzás (judicial governance) veszélyei állnak fenn, és ugyancsak problematikus, ha egy országban a bírói hatalom túl gyenge, illetve a politikai hatalomhoz szoros kapcsolat fűzi.
A német alkotmánybíróság elnöke, Andreas Vosskuhle által a Le Monde című lapnak adott nyilatkozata – Schumpeterre hivatkozással – ezért is figyelemreméltó: „Nagy sebességgel lehet száguldozni egy autóval, ha jók a fékei”. De az alkotmánybíróságnak önmérsékletet is kell tanúsítania, azaz: „Egy jó fék nem blokkol, csak lelassítja a járművet a megfelelő pillanatban.” A német alkotmánybíróság elnökének példázata fontos sok olyan ország számára, amelyben a politikai és a bírói hatalom között vita bontakozna ki.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy a hagyományos alkotmányjogi koncepciók megváltozása körében, utalva a demokratikus, alkotmányos államokkal szemben támasztott alapvető követelményekre, külön tárgyaljam az alapjogvédelemmel kapcsolatos megközelítések konvergenciáját is. E tényező azért is kiemelt fontosságú, mert az elmúlt húsz esztendőben a liberális alkotmányjogi koncepciónak köszönhetően az alapjogok védelme terén mutatható ki a legnagyobb áttörés, különösen Kelet- és Kelet-Közép-Európában.
A nemzeti alkotmányok alapjogi katalógusa jelentős mértékben kibővül, egyes államokban, így például Magyarországon is már nemcsak az egyén alapjogvédelme a cél, hanem – közösségi szemléletet hordozva – külön, ráadásul államalkotó tényezőként a nemzeti kisebbségek védelme is.
Az alapjogok értelmezése és védelme terén látványos egységesítési folyamat mutatható ki, a nemzeti (elsősorban alkotmánybíróságok) valamint a nemzetközi bíróságok bírái az összehasonlító jog segítségül hívásával homogenizálják az alapjogvédelem kereteit. Az alapjogok szabályozása és érvényre juttatása értékmérőként jelenik meg, ez alapján lehet értékítéletet mondani arról, hogy egy országban a jogállamiság veszélyben van vagy sem. Az 1978-ban alapított Human Rights Watch nem kormányzati szervezet évente több mint 100 jelentést publikál a világ országainak emberi jogi helyzetéről, minősítéséről. A szervezet a liberális alapjogi iskola szellemiségében mond értékítéletet arról, hogy az emberi jogok mennyire veszélyeztetettek egy adott országban.
Maximálisan egyet lehet érteni az alapjogok kiemelt jelentőségével, különösen olyan országokban, ahol a kommunista-szocialista időszakban az alapjogok csak papíron létezhettek, a politikai szabadságjogok gyakorlása fel sem merülhetett. Mégis kérdésként vetődik fel, hogy az alapjogok terén hol vannak a határai ennek a fent említett egységesedési folyamatnak? Az Emberi Jogok Európai Bírósága mennyiben tud például erkölcsi kérdésekben az Európa Tanács 47 tagjára nézve közös, egységes európai koncepciót kialakítani? Az egyes országokban más a morál, a kulturális gyökerek meghatározóak tudnak lenni. Mennyire lehet és kell figyelembe venni a nemzeti sajátosságokat az alapjogok szabályozása és gyakorlati megvalósulása terén? Nem veszélyezteti-e az egységesítés, az uniformizáció a nemzeti (alkotmányos) identitást?
A világ és Európa egyes országainak történelme eltérő, ugyanazon kérdések más megvilágításba kerülhetnek itt és másutt. Az emberi méltóság, vallásszabadság kérdése nem minden országban kap ugyanolyan értelmet. Az állam és az egyház kapcsolata más Franciaországban, mint Nagy-Britanniában, Olaszországban, Lengyelországban és Magyarországon. A kereszt viselése a ruházaton vagy egy kereszt elhelyezése az iskolában más társadalmi és alkotmányos megítélést kap Franciaországban, Olaszországban vagy Magyarországon. Egy minaret megépítésének a terve eltérő reakciókat vált ki országonként. A házasság fogalmát illetően jelentős viták folynak egyes országokban, míg más országok határozott állásponttal rendelkeznek a házasság tartalmát illetően. A gyermekjogok területén látványos bővülés mutatható ki, anélkül azonban, hogy a család intézményének védelme erősödne. Eltérő értékítéletek jelennek meg a bioetika, az abortusz vagy az eutanázia kapcsán. Egy ország adott történelmi helyzete is megkívánja egy alapjog átmeneti vagy hosszabb ideig tartó korlátozását. Nem valószínű, hogy ezekben a kérdésekben az alkotmányozók, illetőleg a bírák félretehetik a társadalom megítélését. Ez persze nem jelenti azt, hogy a társadalom megítélése a későbbiekben ne változhatna valamely országban.
Az alapjogokat illetően másik jelentős kérdés az alapjogok viszonya a közérdekhez (a közösség érdekéhez) és a közrendhez. Az alapjogok neoliberális individualista felfogása lehetővé teszi-e, hogy a társadalom közös értékei, érdekei gátat szabjanak az egyén joggyakorlásának? Ebben a kérdésben az egyes országok válaszai eltérőek. Nyugat-Európa néhány országában komoly alkotmányos vita folyt arról, hogy közterületen a muzulmán nők viselhetnek-e arcukat teljesen elfedő fátylat vagy sem. Egyesek e témában a magánélethez való jogot, mások az emberi méltóságot, az egyenlőséget vagy a közrend és a közösség védelmét helyezték előtérbe. A francia Alkotmánytanács – az Államtanács véleményével szemben – végül is nem találta alkotmányellenesnek azt a törvényt, amely megtiltotta a teljes fátyol viselését. A döntést később a strasbourgi bíróság is megerősítette. Svájcban népszavazással döntöttek úgy, hogy nem engedélyezik minaret építését, pedig a minaret a vallás és lelkiismereti szabadság megvalósulásának helye. A közép- és kelet-európai országok jogszabályai – szemben a nyugat-európai országokkal – a közelmúlt történelmi körülményeit figyelembe véve tiltják azt, hogy a bírák, rendőrök, köztisztviselők az egyesülési joguk alapján politikai párt tagjai lehessenek. Ezek a példák is jól mutatják, hogy milyen viták folynak az egyén alapjog-gyakorlásának lehetséges gátjaival kapcsolatban.
Az alapjogok felfogását illetően a legfőbb vita az individuális, liberális alapjogi koncepció és a közösség, a társadalom morálja védelmét előtérbe helyező kommunitarianista gondolkodás között áll fenn. Ott, ahol az alkotmány szerepet szán olyan fogalmaknak, mint a család, a közösség vagy a nemzet, az alapjogok rögzítése mellett, az egyén alapjogán túl a közösségért való felelősségnek is fontos szerep jut. Arra kell törekedni, hogy az egyensúly az értékek között egyik irányba se bomoljon meg. A helyes az, ahol az egyén jogainak védelme, a közösség és a nemzet érdekei egyensúlyban tudnak állni, úgymond „fékjei és ellensúlyai” egymásnak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A nemzeti alkotmányokat egyszerre tekinthetjük politikai, jogi és akár irodalmi alkotásoknak is. Az alkotmány, mint egy ország legfontosabb törvénye, identitásképző funkcióval is rendelkezik, egyfajta kapocs a múlt, a jelen és jövő között. Ahogy azt a francia Államtanács alelnöke, M. Jean-Marc Sauvé fogalmazta meg: az alkotmány egyszerre memoár és projekt, amely egyedi és univerzális is. A nemzeti alkotmány egyben egy keret és egy tükör is, amelyben megjelenik az adott állam politikai filozófiája, államszervezeti berendezkedése, alapjogi katalógusa.
Az alkotmányok reflektálnak azokra a társadalmi kihívásokra, amelyek egy adott korszakban felmerülnek. Az alkotmány nem statikus, örökre szóló dokumentum, hanem figyelembe kell vennie a társadalom fejlődését, az új kihívásokat, és az alkotmányozónak mindezekre reagálnia kell. Vitathatatlan, hogy az alkotmányokat hosszabb időre kívánják megfogalmazni, az alkotmányozó hatalom soha nem rövid távlatban gondolkodik. Az alkotmány nem csak az állami hatalomgyakorlás szabályait valamint az állam és az egyén kapcsolatát szabályozza, hanem fontos önmeghatározó szerepe is van. Az elvek, jelképek és szimbólumok megjelenítésével a nemzet kohézióját is biztosítani kívánja. Így a mai Európában az alkotmányok szerepe fontosabb, mint valaha.
(Igazságügyi Minisztérium)