A legkiválóbb honfitársaink egyedi teljesítménye végül közösségi élménnyé válik. A nemzeti büszkeség, sőt, a legitim nemzeti büszkeség forrása lesz - jelentette ki Lázár János. A Miniszterelnökséget vezető miniszter valamint Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára állami kitüntetéseket adott át az államalapítás és államalapító Szent István királyunk emléke előtt tisztelgő nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a alkalmából.

Tisztelt Díjazottak,

Kedves Vendégeink,

Hölgyeim és Uraim!

Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy ezúttal nem csupán a Magyar Érdemrend díjazottjaihoz szólhatok, hanem azokhoz is, akik az Emberi Erőforrások Minisztériuma szakmai elismerésének kitüntetettjei. Mint bizonyára tudják, Balog miniszter úr ma igazoltan van távol. A kormányküldöttség tagjaként ő is a helyszínen szorít a magyar olimpikonoknak. Budapest és Rio de Janeiro távolsága légvonalban 10 ezer kilométer.

Látszólag tehát messze vagyunk egymástól. Mégis azt hiszem, hogy kettőnk napja – Balog miniszter úré és az enyém – ma nagyon közel esik egymáshoz. A magyar olimpikonoknak való szurkolás, illetve a magyar közművelődés kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyiségeinek a kitüntetése ugyanis sok hasonlóságot mutat egymással. Ez pedig feltehetően a nemzeti identitás kérdésével függ össze. Azzal tudniillik, hogy amikor kimondjuk azt az egyszerű mondatot, (hogy) ’magyar vagyok’, milyen képzeteket társítunk mindehhez mi, és mit akarunk: milyen képzeteket társítsanak hozzá mások, más népek fiai és lányai?

Mint minden törekvő nép, természetesen mi is azt akarjuk, hogy a világ a legjobbjainkon keresztül ismerjen meg minket. És azt, hogy mi, magyarok egy-egy terület legkiválóbb személyiségeiben ismerjünk önmagunkra: velük azonosítsuk, általuk határozzuk meg a magyarságunkat. Így aztán a taps az olimpián, vagy a nemzeti ünnepen adományozott kitüntetés egyaránt a háláról szól; a nemzet köszönetéről. Részint az objektív teljesítményért, a mögötte lévő munkáért és áldozatért, amely általános elismerést vált ki az emberekből.

Részint pedig azért, mert tudjuk, hogy a legkiválóbb honfitársaink egyedi teljesítménye végül közösségi élménnyé válik – a nemzeti büszkeség, sőt, a legitim nemzeti büszkeség forrása lesz. Bizony: Önöké, a mai nap díjazottjaié (és a 10 ezer kilométerre innen küzdő olimpikonoké) a teljesítmény, de egy egész közösségé a büszkeség. Vannak, akik azt mondják, nincs értelme annak a mondatnak, hogy ’büszke magyar vagyok. Szerintük a magyarságára önmagában nem lehet büszke az ember. Hiszen az, hogy valaki egy néphez tartozik, még nem teljesítmény, legföljebb adottság.

Nem értek egyet velük.

Ráadásul az élet, a világ is nap, mint nap cáfolja meg azokat, akik így okoskodnak. Megcáfolja, amikor büszke amerikaiakról hallunk. Megcáfolja, amikor büszke franciákat látunk. És megcáfolja, amikor büszke németekkel találkozunk. Márpedig elnökválasztások, Európa-bajnokságok, egész nemzeteket összeforrasztó terrortámadások, vagy épp olimpiák idején gyakran tapasztalni meg más nemzetek dacos vagy önfeledt büszkeségét. És ez teljesen érthető, teszem hozzá gyorsan! Egy népnek ugyanis az a természetes állapota, hogy büszke. Büszke az eredetére, büszke az ezeréves államra és annak alapítójára Szent Istvánra, büszke a közössége tagjaira, a kultúrájára.

Baj sokkal inkább azokkal a népekkel van, amelyek nem tudnak, vagy nem mernek büszkék lenni önmagukra, a saját különbözőségükre. A történelemben sokszor láttuk, hogy ilyesmi az elnyomott, vagy a függetlenségüktől, a szabad akaratuktól megfosztott népekkel esik meg. Megesett már a magyarral is. Megesett már, hogy a történelem egy-egy sötét korszakában csupán „rút sybarita vázként” viselkedett és csupán alattvalója volt egy-egy birodalomnak. Vagy engedelmes fogyasztója egy hatalmas piacnak, semmi több.

A nagy történelmi fordulatok így aztán mindig a szuverenitás visszaszerzéséről szólnak. Annak a jognak a visszaszerzéséről, hogy az életünket meghatározó döntéseket mi magunk hozhatjuk meg. Egy nép öntudatra ébredésével, felnőtté válásával pedig óhatatlanul együtt jár a nemzeti büszkeség érzése, ennek az érzésnek erősödése. Vannak, akik ezt nacionalizmusnak hívják, és a szabadság nem-kíván mellékhatásának tekintik. Én azonban erős azonosságtudatnak hívom, és a szabadság velejárójának, egyik megnyilvánulásának tekintem. A hőzöngő nacionalizmust ugyanis egyértelmű dolog különbözteti meg az egészséges nemzeti büszkeségtől.

Ez pedig nem más, mint a teljesítmény!

Az újra és újra megmutatkozó, az újratermelődő teljesítmény – részint a hétköznapok kiváló teljesítménye, részint pedig az olimpiaihoz hasonló időszakok nem-hétköznapi, ha tetszik ünnepi teljesítménye. Csak a kétségbevonhatatlan teljesítmény az, ami a nemzeti büszkeség aranyfedezetét tudja adni. Önök nélkül a nemzeti büszkeség hangoztatása talán valóban csak múltba révedés volna, kiürülő frázisok puffogtatása. Önökkel – az önök teljesítményének köszönhetően – azonban olyan jog, amely minden magyart megillet. Önöké a teljesítmény, közös a büszkeség. A sok éves vagy évtizednyi áldozatos munkán túl tehát ezt köszöni meg Magyarország ma, amikor a nemzeti ünnep alkalmából kitüntetésben és megérdemelt közfigyelemben részesíti Önöket.

Hölgyeim és Uraim!

Az imént tudatosan fogalmaztam úgy, hogy a nemzeti büszkeség forrása nemcsak egy-egy feltűnő csúcsteljesítmény, hanem a hétköznapok gyakran semmiféle feltűnést nem keltő, csöndes kiválósága is. Természetes ugyanis, hogy vannak olyan hivatások, olyan művészi és tudományos pályák, amelyek jellegüknél fogva nagyobb közfigyelemben részesülnek, mint mások. Amelyek a tágabb közvélemény, gyakran a szó szoros értelemben vett publikum előtt mutatkoznak meg.

A ma ünnepeltjei közül bizonyosan ilyen hivatás a költőké és az íróké. Vagy a muzsikusoké és a táncművészeké! Az ő munkásságuk a nyilvánosság előtt zajlik, számot tart és szert is tesz bizonyos ismertségre, sokak életére pedig közvetlenül hat. Balog miniszter úr helyettesítése miatt azonban a mai ünnepség díjazotti köre szélesebb, mint máskor.

Ma itt vannak azok is, akik évtizedek óta, nap, mint nap ugyancsak kivételes teljesítményt nyújtanak. Ám ezt olyan területen teszik, amely az ún. nagyközönség figyelmére, vagy megértésére csak korlátozottan tarthat számot. Vagy tán egyáltalán nem. Bár a tevékenységük nekik is sokak életére van hatással és egy egész nemzetet gazdagít, közvetlenül mégis csak kevesen ismerik, ismerhetik azokat a kiváló mérnököket, tudósokat, pedagógusokat, levéltárosokat, könyvtári, vagy múzeumi szakembereket, népművelőket, akiknek ugyancsak jár az elismerés és a köszönet.

A véletlen nagy ajándékának tekintem, és közvetve a magyar olimpikonok küzdelmeinek is köszönhető, hogy ma kivételesen együtt, egy térben és egy laudációban méltathatom azokat a kivételes teljesítményt nyújtó honfitársaimat, akiknek a munkássága a nyilvánosság előtt, és azokat is, akiknek jobbára a nyilvánosságtól távol mutatkozik meg.

Mert mind a kétféle teljesítmény nélkülözhetetlen a nemzet számára!

Ugyanúgy gyarapít, és ugyanúgy összekapcsol minket, mai magyarokat a régmúlt dicsőségével és a jövőnkben rejlő lehetőségekkel. És ugyanúgy összekapcsol minket, a nemzetére büszke magyarokat egymással.

Hölgyeim és Uraim!

A világ egyetlen kormányzata sem tud kultúrát csinálni. Államok nem képesek kimagasló sportteljesítményt nyújtani, államok nem képesek tudományos munkát végezni, államok nem képesek tanítani és nevelni, államok nem képesek élővé tenni múzeumokat, megtölteni táncházakat, koncerttermeket és művelődési házakat. Erre csak emberek képesek. Jól képzett, elkötelezett, szaktudással és hittel felvértezett emberek. Olyanok, mint Önök! Államok és kormányzatok csak egy dolgot tehetnek. Infrastruktúrát adhatnak a tágan értelmezett kultúrának. Csatornákat, amelyek behálózzák az országot és a társadalmat, hogy a nemzeti kultúrát mindenhova és mindenkihez eljuttathassuk, és ne elégedjünk meg azzal, hogy az csupán az elit luxuscikke marad.

Én ebben is a szociális egyenlőtlenségek egyikét látom. Hogy a nemzeti kultúra ma gyakran keveseké, egy „kulturális felsőtízezer” kiváltsága csupán. A népművelők, a vidéki kultúrházak, a levéltárosok és múzeumi szakemberek munkájának elismerésén és tudatos támogatásán keresztül fokozatosan meg kell változtatnunk ezt az öröklött, igazságtalan helyzetet.

Új és valódi tartalommal kell megtöltenünk azt a szót, amely a szegedi múzeum timpanonján olvasható, és amelyre ma már hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha maga is múzeumi tárgy volna. Közművelődés – így hangzik. A hatékony közművelődés rendszerének megújításában és megerősítésében Önök, és az Önökhöz hasonló szakemberek, alkotók, tudósok viszik a zászlót – Magyarország kormánya pedig szívesen kínálja ehhez a szövetségét. Az elismerés, amelyben ma részesülnek, ennek a kifejeződése is.

Köszönet az eddigi munkáért és kérés, biztatás a munka folytatására, a magyar kultúra és tudomány, közművelődés ügyének előmozdítására. Köszönöm tehát, amit eddig tettek, és köszönöm azt, amit ezután tesznek majd – közvetlenül és közvetve, azaz mások inspirálása által! Magyarország kormánya nevében szívből gratulálok mindannyiuknak! Isten éltesse Önöket nagyon sokáig.

Köszönöm a figyelmüket!

(Miniszterelnökség)