„Kossuth Lajos a bennünk élő, a megalkuvást nem ismerő honfi megtestesítője. A patrióta énünk jelképe, aki sosem enged a negyvennyolcból. És akinek a lelkületéből talán túl sokszor engedtünk mi.” Lázár János a felújított Kossuth-mauzóleum avatásán elmondott ünnepi beszéde.

Hölgyeim és Uraim!

Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy itt állhatok és Magyarország kormánya nevében szólhatok Önökhöz. Méghozzá abból az alkalomból, hogy ezt a nemzeti emlékhelyet – hamarosan tán ismét nemzeti zarándokhelyet – újjászületett állapotában avatjuk fel.

Nem minden magyar politikusnak adatik meg, hogy Kossuth Lajos sírjánál mondhat beszédet. Pedig tudatosan vagy kevésbé tudatosan minden magyar politikus ma is őhozzá viszonyul.  Őhozzá és a vele vitát folytatók nagyokhoz, a nagy nemzeti dilemmákhoz képest határozza meg a világlátását, amelyekben Kossuth főszerepet játszott.

Ezek a viták, ezek a dilemmák messzire kihatottak a történelmünkben. Túlnyúltak a Millenniumon. Éreztették hatásukat az I. világháború kitörésekor. Benne voltak Trianonban. A II. világháború előtti reményekben és félelmekben, benne az azt követő útkeresésben. És nem értek véget a rendszerváltással sem: éreztetik a hatásukat ma is.

Érdekegyesítés. A nemzetiségekkel, illetve a köröttünk élő népekkel kapcsolatos viszony. Respublika vagy Monarchia. Szabadságharc vagy Kiegyezés. A Védegylettel megjelenő protekcionista gazdaságpolitika, vagy az európai piacon nekünk kiosztott szerep fegyelmezett tudomásul vétele. Alkalmazkodás vagy a nemzeti szuverenitás – megalkuvást nem ismerő – képviselete. E korabeli dilemmák mind lefordíthatók a későbbi korok kihívásaira. Sőt, részleteikben felfedezhetők, tetten érhetők a közéleti vitáinkban ma is.

Az az összetett fogalom, amit Kossuth megtestesít, sokféle jelentést és sokféle tartalmat mozgósít, aktivál bennünk, huszonegyedik századi magyarokban is. Például akkor, amikor a Kossuth térre visszahelyezett – vagy épp onnan elvitt – szobrokról vitatkozunk.  Vagy amikor a fiskális és a monetáris politikánkban, illetve a gazdaságfejlesztési törekvéseinkben egyensúlyba igyekszünk hozni Széchenyi és Kossuth örökségét. Vagy amikor elzarándokolunk ide, a család mauzóleumához, hogy a Kossuth Lajos nevével fémjelzett történelmi lecke tanulságait újra meg újra levonjuk.

A nagy történelmi személyiségek sosem mutathatók be, „beszélhetők el” pusztán életrajzi adatokkal. Évszámokkal, városnevekkel, szerkesztői, jurátusi vagy kormányzati tisztségek felsorolásával. A történelem nagy alakjai mindig többek, mint a saját életrajzuk. Ők mindig egy-egy nemzeti törekvés, egy-egy nemzeti karakterjegy megtestesítői.

Kossuth is ilyen. Ha a mi nyelvünkre is jellemző volna még az a fajta szóalkotás, hogy egy-egy híres ember nevéből új szó vagy új ige születhet, akkor Kossuth neve ma talán a hajlíthatatlanságot, a megalkuvást nem ismerő gondolkodásmódot és cselekvést fejezné ki. Kossuthnak ugyanis még a legjobbjainkkal is vitája volt. Ő még azokkal is perelt, akikről már a maguk korában is tudni lehetett, hogy bekerülnek a nemzeti panteonba. Hogy méltók az utókor emlékezetére és hálájára. Kossuth híres vitája a Legnagyobb Magyarral vagy a Haza Bölcsével erről a hajlíthatatlanságról szól. A nemzeti érdek kárára tett mindennemű engedmény, illetve kompromisszum elutasításáról.

Az mindig az utókor luxusa, hogy egy-egy kor vitáiról fekete-fehér állításokat tegyen. Hogy a nemzet nagy dilemmáiban „eredményt hirdessen”. Van, aki azt mondja, ha Kossuth kevésbé nacionalista lett volna a nemzetiségekkel, akkor 1848 után együttműködéssé szelídülhetett volna az az indulat, ami a magyarok és a horvátok, románok, szlovákok között feszült. Van, aki viszont azt mondja, ha nincs Kossuth, ha nincs az a nyakasság – az a hol aktív, hol pedig passzív rezisztencia a magyarságban, amit ő testesített meg és táplált távolról is –, akkor nincs a Kiegyezés és nincsenek később a boldog békeidők sem.

Tudom, a történelemtudomány nem tűri a „mi lett volna, ha” típusú kérdéseket… Így aztán minden korabeli törekvést, szándékot vagy kísérletet visszamenőlegesen minősít! A később bekövetkezett eseményekhez képest, utólag osztja ki a vitázó felek között azt, hogy kinek volt igaza, ki tévedett. Ki képviselte a történelmileg helyes és ki a téves álláspontot. Csakhogy ilyen alapon a magyar függetlenség képviselőinek, a magyarság bátor álmodóinak ritkán lehetne „igazuk”!

Az ő osztályrészük ugyanis ritkán volt siker. Többnyire inkább bukás. A mi hőseink zömükben bukott, vagy elbuktatott hősök, akikről még a saját történelemkönyveink is úgy írnak, mint kései Ikaroszokról, akik túl közel merészkedtek a Naphoz. Akik szinte kihívták maguk ellen a sorsot, így aztán a zuhanást aligha kerülhették el. Úgy beszélnek róluk a történelemkönyvek, mint jószándékú idealistákról. Vagy a korukat megelőző magányos óriásokról, akiknek hiába volt igazuk, a bukásuk mintegy szükségszerű volt. Akiket még a sajátjaik sem értettek meg. Vagy, ha értettek is, nem mertek követni. Még ideológiánk is van rá: a „turáni átok”.

Kossuth azonban ebben is különbözik! Kossuth kilóg ebből a „nemzeti sormintából”! Ő sosem fogadta el az ügye bukását. Ő sosem adta fel a küzdelmet, sosem tette le a fegyvert – még ha az idővel már kard nem is lehetett, csak toll. Kossuth nem volt hajlandó se meghalni, se visszavonni-megtagadni a „tanait”. Ő nem lett újabb vértanú a magyar történelem megannyi vértanújának a sorában, de nem lett úgynevezett reálpolitikus sem.

Kossuth inkább remete lett. Előbb Törökországban, majd Londonban, végül „Turinban”. De nem az a visszavonult, magába forduló remete, amilyeneket az ótestamentumi történetekből ismerünk. Inkább olyan, mint egy egyszemélyes emigráns kormány. Amely inkább hagyja el a szülőföldjét, minthogy feladja az ügyet, amelyet képvisel.  A magyar szuverenitás és polgárosodás ügyét. Kossuth azt képviselte élete végéig idegenben is, mint 1848-49-ben otthon. Megalkuvások és engedmények nélkül: egyéni „kiegyezések” nélkül. És talán épp ezért lett ő: Kossuth Lajos a bennünk élő, a megalkuvást nem ismerő honfi megtestesítője. A patrióta énünk jelképe, aki sosem enged a negyvennyolcból.

És akinek a lelkületéből talán túl sokszor engedtünk mi.

Hölgyeim és Uraim!

Az imént nem véletlenül említettem azt a két nagyon különböző Kossuth-szobrot, amely más-más korszakokban az Országház előtt állt.

Az eredeti, sokalakos Kossuth-szoborkompozíció, amelyet a múlt század elején – oly sok késlekedés és bonyodalom után – végre elhelyeztek a nemzet főterén, talán épp azért váltott ki olyan nagy megdöbbenést a kortársakból, mert Kossuthot másképp ábrázolta. Másképp, mint a lelkekben élt. Másképp, mint egy legyőzötten is verhetetlen vezér. Másképp, mint a nemzet védőügyvédjét, aki ha kell, magát a történelmet hívja perbe. Az a szobor, amelyet 1951-ben a kommunisták eltávolítottak az Országház elől, és amelyet idén egy antikommunista kormány visszahelyezett oda, olyan Kossuthot ábrázol, aki szembesít minket ezzel a kettőséggel. Aki nemcsak a hajlíthatatlanságát mutatja meg, hanem kifejezi a csalódottságát, elégedetlenségét, magányosságát is.

„Kossuth Lajos azt üzente” – kezdődik a Kossuth nóta, amit Magyarországon még a kisgyerekek is tudnak. Kossuthnak valóban mindig volt, van üzenete a nemzet számára. Volt a maga korában és van ma is. Az „elfogyó regiment” talán már százötven éve sem csupán a honvédek fogyatkozó számára vonatkozott. Hanem a nemzeti önbizalom fogyására is. A magyar függetlenség, a magyar szuverenitás kompromisszumot nem ismerő híveinek az elbizonytalanodására, fokozatos hátrálására. Ez az üzenet pedig ma sem veszített az érvényességéből!

Az áprilisi törvényeket ma sem elég csupán elfogadni, meg is kell védeni azokat, ki is kell tartani mellettük. Százötven éve Kossuth szózatokkal és Cassandra-jóslatokkal üzent a magyaroknak. A Kiegyezés küszöbén, a Deáknak írt híres levelében például ezt:  „Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon – magát oly politika eszközéül szegődtetve –, mely szomszédjainkat úgy Nyugat, mint Kelet felé ellenségeinkké teszi; (…) s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki.”

Ma pedig a szobrával, a szellemi öröksége épített és szabad szemmel nem látható építményeivel üzen.  Azt üzeni, hogy:

„Egyszer végre próbáljatok nem engedni a negyvennyolcból!”

„Próbáljatok meg nem tenni engedményeket és nem kötni kompromisszumokat a nemzeti érdek rovására!”

„Próbáljátok meg védeni és erősíteni a hazai ipart és gazdaságot!”

„Próbáljatok meg szuverén nemzetként cselekedni és nagykorú nemzetként létezni Európában meg a világban, amelynek nincs szüksége gyámságra!”

Nem arról van szó, hogy ne értenénk az üzenetet… Csak éppen megfogadni-megtartani bizonyultunk túl sokszor gyengének, kishitűnek. Talán ez magyarázza a Kossuth-kultusz túlzásait is. Amely gyakran a pátosz vastag zománcrétegével akadályozta meg, hogy Kossuth vitáinak a mélyére hatolhassunk. Hogy ne csak az igazát, hanem akár a tévedéseit is megláthassuk, hogy aztán tanulhassunk belőlük.

Nézzék csak meg: az emlékezetére emelt szobraink és emlékhelyeink nemcsak a tiszteletünket mutatják meg Kossuth iránt. Hanem a kételyeinket is önmagunkkal szemben. A legtöbb Kossuth-ábrázolás ugyanis beszédesen túlidealizált. Kossuth félistenként, nemzeti szuperhősként jelenik meg ezeken az alkotásokon. „Elég, ha ő újjászületik, és a nemzet feltámad!” Ezt a hamis, bár pátosszal teli ígéretet sugározzák ezek a szobrok.

De egy ember sosem elég.  A nemzet főterére visszakerült, a magyarokban különös érzést, talán lelkiismeret-furdalást keltő, leszegett fejű Kossuth erre figyelmeztet minket.  „Egy ember nem elég, sokaság kell hozzá.” A magyarok többségének – ha lehet, alkotmányozó többségének – kell felfedeznie önmagában a Kossuth Lajost. A szuverenitásunk ügyében hajlíthatatlan és hajthatatlan magyart, aki nem riad meg sem a bécsi udvar összevont szemöldökétől, sem a muszka mozgolódásától.

Nagy változást követel ez tőlünk! Nagy változást a mentalitásunkban, a politikánkban, az énképünkben. Minket ugyanis a történelmünk a megszállókhoz és a nemzeti tragédiákhoz szoktatott. Még a Himnuszunk is a balsorssal folytatott küzdelemről szól, ahhoz kéri az Isten segítségét. Nem a diadalokhoz, mint más népeké. Mi nemcsak kikényszerített Kiegyezést csináltunk, mint 1867-ben. Hanem ki nem kényszeríttet kiegyezéseket is, mint 1989-90 után oly sokszor. Pedig akkor lehettünk volna végre szabadok is! De mi csak kapitalisták akartunk lenni… Szuverén, európai nemzet helyett, jó magaviseletű, európai piac. Ebben éltünk emberöltőkön, elmúlt negyven és elmúlt „nyolcéveken” át.

Nekünk most még szokatlan az, hogy merjünk nagyok is lenni. Hogy merjünk visszabeszélni, követelni is, az érdekeinkért akár harcosan kiállni. Hogy merjünk nemcsak a kisebbik rosszra optimalizálni, hanem a nagyobb jóra is. Ez a változás a nemzeti emlékezet megváltozását, a történelmünk újraértelmezését, újratanulását is igényli tőlünk. Igenis mernünk kell feltenni a „mi lett volna, ha” kérdéseit! Nem azért, hogy sosemvolt múltat hazudjunk magunknak, hanem, hogy e gondolatkísérletekből is tanuljunk a jövőre nézvést.

„Mi lett volna, ha Kossuth sikerrel jár, és Magyarország már 1848-tól kezdve a szuverén, független országok, ráadásul a polgári társadalmak útját járhatja?”. „Mi lett volna, ha egyszer az életben a magyarok nem a vesztesei, hanem a nyertesei a nagyhatalmak ellentéteinek, politikai játszmáinak?”. „Mi lett volna, ha megvalósul a Dunai Konföderáció, a korabeli, közép-európai unió?”

A múlt kérdései – a „mi lett volna, ha” kezdetűek is! –, a jövő válaszai miatt fontosak.

Sorsszerűnek és bíztatónak tartom azt, hogy a múltunk újratanulása és a jövőnkről való új gondolkodás épp a nemzeti szuverenitás rendíthetetlen képviselőjének, Kossuth Lajos mauzóleumának a felújításával kezdődik el.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Köszönöm a figyelmüket!

(Miniszterelnökség)