Új nemzedék. Banai Péter Benő mindig a legjobb tudása szerint dolgozott, függetlenül attól, hogy milyen kormány volt hatalmon.
Mindig az alapos és tisztességes munkában hitt. Ezt a felfogást kapta gyerekként otthon, és ebben a hitvallásban éli mindennapjait Banai Péter Benő, a Nemzetgazdasági Minisztérium államháztartásért felelős államtitkára. Szűken mért szabadidejében igyekszik minél több időt a családjával, barátaival tölteni, de azért próbál időt szakítani a sportra is.

– Ha valaki tíz éve megkérdezi öntől, el tudja-e magát képzelni 2016-ban egy államtitkári székben, mit válaszolt volna?

– Sohasem pozíciókban gondolkoztam. Ma is az első munkahelyemen dolgozom, és minden feladatot a legjobb tudásom szerint igyekeztem ellátni. Azt gondolom, ennek köszönhető, hogy idővel új feladatokat és új munkaköröket kaptam. Az akkori Pénzügyminisztériumhoz egyenesen a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemről vettek fel, és azóta sem lettem hűtlen a József Nádor térhez. Fogalmazóként kezdtem 1998-ban szakmai pályafutásom a költségvetési támogatások ellenőrzése területén. Bő három év múlva az uniós költségvetési kapcsolatokkal foglalkozó osztály vezetője lettem, ami nagy kihívás és egyben megtiszteltetés is volt számomra, hiszen így részese lehettem Magyarország európai uniós csatlakozási tárgyalásainak. 2004 után pedig azt a rendszert kellett kialakítanunk, amely biztosította, hogy ne legyen költségvetési akadálya az uniós források felhasználásának és az Európai Unió közös kasszája felé is teljesíteni tudjuk kötelezettségeinket. Később főosztályvezető-helyettes, majd rövid ideig megbízott főosztályvezető voltam, mielőtt 2010 őszén az uniós költségvetési szakterületről a nemzeti költségvetési területre „irányítottak át”: felkértek költségvetésért felelős helyettes államtitkárnak.

– Miért pont a Pénzügyminisztérium? Pénzügy szakirányon végzett?

– Nem, külgazdaságin. Igaz, munka mellett később még jogi szakokleveles közgazdász végzettséget szereztem, illetve közgazdász doktori tanulmányaim iskolai részét is lezártam az abszolutóriummal, de a kutatási tevékenységet pár éve fel kellett függesztenem.

– Esetleg szülői indíttatásból választotta a minisztériumot?

– Azt sem mondhatom. Szüleim a közügyek iránt fogékony, sőt azzal foglalkozó emberek, de eredeti végzettségüket tekintve mindketten a mezőgazdasághoz kötődnek. Édesanyám doktorált agrármérnök, aki kajszibarack-nemesítéssel foglalkozott, több sikeres fajta az ő nevéhez is kötődik. Édesapám kertészmérnök, aki egy szakmai csapat irányítójaként érte el azt az elismertséget, amit a rendszerváltozás előtti időszakban szakmai vonalon el lehetett. Később azonban mindketten pályát módosítottak.

– Nem gondolt soha a kertészetre, az agráriumra?

– Nem tudtam nem gondolni rá, hiszen ott volt a mindennapjaimban. A munkahely mellett szüleim gyümölcsöst, szőlőt műveltek. Mai fejjel persze már sajnálom, hogy akkor nem szívtam magamba több tudást a metszésről, vagy az ideális vegyszer-kombinációkról, viszont bátyámmal itt tanultuk meg a munka értékét. Ő orvos lett, én közgazdász, tehát hivatásszerűen nem vittük tovább a régi családi vonalat, de igyekszünk azzal a szemlélettel dolgozni, amelyet nagyszüleinktől és szüleinktől láttunk.

– Ezek szerint az egész családja az agráriumhoz kötődik. Nem is volt köztük közgazdász, aki miatt ezt a pályát választotta?

– Apai ágon – korábbi generációkban – volt ugyan városi pénztárnok, mai szóval közgazdász, tanító, vagy református lelkész, de a „fő vonal” a gazdálkodás volt. Egy rokonunk felkutatta a családfát, és egészen a 13. századig talált nyomokat a Banaiakról. Nemesi család volt, majd idővel a vagyon elaprózódott, így nagyapám a szocializmusban már „csak kuláknak” számított. Anyai nagyapám tisztességes gazdaember volt, aki szintén idegenkedett a termelőszövetkezeti rendszertől. Emiatt és erős egyházi kötődése miatt meg is hurcolták. A rendszerváltozás idején voltam középiskolás: a jó értelemben vett „köz-gazdaságtan” érdekelt, ráadásul az egyetemi felvételi tárgyakat, mint a matematikát és a történelmet mindig szerettem.

– Lassan húsz éve ugyanannál az intézménynél dolgozik. Volt része minden párt színéből érkező főnökökben, államtitkárokban, miniszterekben.

– Így van. Viszont, hasonlóan a legtöbb köztisztviselő munkatársamhoz, eskümhöz hűen, mindig a köz érdekében, a legjobb tudásom szerint dolgoztam. Függetlenül attól, hogy milyen politikai támogatottságú volt a kormány. Akik közelebbről ismernek, tudják, milyen világnézetű vagyok, a szakmai munkám kapcsán ugyanakkor ebből hátrányom nem származott, sőt az elmúlt közel két évtizedben több minisztertől is kaptam szakmai elismerést. Az más kérdés, hogy állami vezetői pozíciót csak olyan kormányzatban viselek, amelynek alapértékeivel egyetértek. A családomat mind a két részről megrángatta a rendszerváltozás előtti történelem. Anyai nagyapámat a „klasszikus fekete autó” vitte el, úgy, hogy senki nem tudta, hova, és haza jön-e valamikor. Bár én gyerekként mindig csak egy optimista, előretekintő nagypapát láttam. Édesanyám emiatt nem lehetett tanár, csak jóval később. Édesapám 1956-ban, középiskolásként felvonult Cegléden, ahol aztán 1990-től helyi önkormányzati képviselő, majd városi vezető lett. A nagyszülők, szülők élete mintát és tartást kell, hogy adjon az embernek, édesapám pedig ma is a legfőbb példaképem. Ahogy öregszünk, egyre erősebbek lesznek a gyökerek.

– Ezt úgy mondja, mint egy nagypapa. Azért ettől még messze van…

– Minden bizonnyal, hiszen a kislányom még nincs három hónapos.

– Látja a kislányát ébren is, vagy csak amikor alszik, korán reggel és késő este?

– Igyekszem legalább hétvégenként több időt szánni a családomra. Próbálok minél kevesebb munkát hazavinni, és itt, a minisztériumban befejezni a hivatali teendőimet. Hál’ istennek, a feleségem megértő, az otthoni feladatokat leveszi a vállamról.

– Papírhalmok állnak a szobájában valamennyi asztalon. Gyanítom, évzárással csökken a mennyiség, de aztán újra termelődik. Hogyan lehet ebből kikapcsolni?

– Sokáig a sport jelentette a megoldást, de sajnos erre is kevés időm jut. Csak a hétvégéken. Középiskolás korom óta rendszeresen futottam, úsztam. A Pénzügyminisztériumban dolgoztam, amikor a ma már barátokká vált kollégákkal először lefutottuk a Bécs–Budapest versenyt, amit aztán számos további futás követett. Évente pár alkalommal most is elmegyünk versenyekre, ami azért inkább a közösségi együttlétről szól. Persze, a teljesítmény is számít, és a verseny jó motiváció a felkészülésre.

- Így lett önkéntes, tartalékos katona is?

- Az teljesen más történet. Hivatali egyeztetésen, talán még 2010 végén hallottam erről a rendszerről. Felkeltette az érdeklődésemet, végül a különböző felmérések és a kiképzés után tavaly lettem önkéntes tartalékos katona.

– Ez azért nem lehetett könnyű.

– Nagyon kemény kiképzést kaptunk. Amit lehetett, előtte könyvekből megtanultam, de a fizikai rész két hétig valóban embert próbáló volt.

– Mit szóltak a többiek, a katonatársak, amikor felismerték?

– Igyekeztem minél tovább inkognitóban maradni, aztán a kezdeti meglepődés után ment minden a maga útján.

– Katonás a költségvetés is, amit vezényel. Mennyire elégedett a számokkal, amelyeket hónapról hónapra kézhez kap?

– Nagyon sokat dolgozunk, és jó azt látni, hogy van értelme a munkánknak. Magyarország erősödik, jók a tényszámok és biztatók a prognózisok. Ezt pedig ma már a hazai és nemzetközi szervezetek mind-mind elismerik. Örülök, hogy olyan időszakban dolgozhatom az államháztartás területén, amikor sikerült az állam pénzügyeit rendbe tenni, és ezáltal sokkal ígéretesebb a gazdaság jövője, mint amilyennek az néhány éve tűnt

(magyarhirlap.hu)